"Igen, neked közöd van ahhoz, aki és ami Krisztus!"

Ünneplő Gyülekezet! Szeretett Testvérek!

Sokféleképpen lehet emlékezni és hálát adni a Heidelbergi Kátéért és a Heidelbergi Kátéra. Nem szokott mindig itt lenni a szószék elején ez a gyönyörű szép zászló, amely az erdélyi reformátusoknak jutott az eszébe, aztán amikor néhány nappal ezelőtt ott jártunk, akkor annyira megtetszett nekem is, hogy megkérdeztem Kató Béla püspök úréktól, hogy vajon kivételesen, rohammunkában nem lehetne-e elkészíteni a magyar református egyház címerével ezt a zászlót, hogy aztán innen minden részegyház, minden egyházkerület magával vihesse. De lehet úgy is emlékezni és úgy ünnepelni, ahogy – éppen az előbb fedeztem fel, hogy itt van a körünkben Tóth István testvérünk, aki meg azt vette a fejébe, hogy Szatmárnémetiből elgyalogol Pápára. Merthogy Szatmárnémetiben fogadták el hivatalosan az ottani zsinaton a Heidelbergi Kátét, és Pápán adták ki először magyarul. Fogta magát, elindult, egyfajta élő zászlóként, akivel találkozott, lelkésszel, püspökkel, meg egyéb hasonló fizetett keresztyénekkel, aláíratta a pólóját, meg azt a kis zászlót, amit vitt magával… Sokféleképpen.

De néhány héttel ezelőtt részt vehettem a német reformátusok gyűlésén, ahol a Heidelbergi Kátéért adtak hálát. Egy kicsit az volt az érzésem az istentiszteleten, az igehirdetésben, hogy egy kicsit úgy bánnak a testvéreink a Heidelbergi Kátéval ott, mint egy kedves, idős nagymamával vagy nagynénivel a családban, aki ott van, aranyos, kedves, akivel lehet csipkelődni, lehet vele egy kicsit tréfálkozni, de ő már a komoly dolgokba nem szól bele.  Persze csak a látszat, mert azt gondolom, és arra vártam, itt az igehirdetési vázlatban zárójelbe tettem, hogy vajon Jan-Gerd Heetderks testvérünk el fogja-e ugyanazt mondani, amit ebben az évben elmondott a Heidelbergi Kátéval kapcsolatban Hamburgban a Kirchentagon, hogy néhány nappal ezelőtt az interneten megjelent egy ilyen bejegyzés: Van egy kis problémám. Nem túl nagy probléma, de mégis hátha akad, aki tudna segíteni rajta: szerelmes vagyok, csak nem tudom, kibe. És ő ezt úgy fordította le, hogy azért kell az az örökség, amelyre emlékezünk, amelynek a Heidelbergi Káté egy kikristályosodott formája, hogy nehogy odajussunk, hogy valaki közülünk egy ilyen bejegyzést írjon az internetre: Van egy kis problémám. Nem túl nagy, de hátha tud valaki rajta segíteni: hiszek, csak nem tudom, kiben.

Igen, sokféleképpen közelít hozzánk ez az örökség, és mi is sokféleképpen közeledhetünk hozzá, és azt hiszem, ez a néhány mondat, amit most Márk evangéliumának az elejéről felolvastam, ez is ezt az örökséget bontja ki, amelyért most együtt vagyunk, hálát adni. Én is szoktam az internetet böngészni, és néhány nappal ezelőtt láttam egy hírt, hogy megvan a legújabb technikai világszenzáció, a tömörítésnek a csodája. Egyetlenegy DVD-re, vagy nem tudom, milyen adathordozóra ötvenezer teljes játékfilmet tettek rá. Zseniális. De amikor elolvastam ezt az igét, akkor azt mondtam: ez az evangéliumi tömörítésnek a csodája, amit ebben a néhány szóban olvasunk. Ami olyan egyszerűen hangzik. Én is annyiszor olvastam már, és annyiszor siklott át rajta az agyam, a tekintetem. Mi van ebben olyan különleges?  Aztán elkezdtem ízlelgetni ezeket a szavakat, és bevallom őszintén, hogy szinte beleremegett a lelkem. Mert miről is van itt szó? Márk evangélista azt mondja: ez a Jézus Krisztusról szóló evangéliumnak a kezdete. És rögtön az elején odateszi, olyan hihetetlen tömörséggel a teljes evangéliumot, hogy egész életünk is kevés talán ahhoz, hogy megpróbáljuk kibontani és mindent megtalálni benne.

A néhány szóba sűrített evangéliumi vigasztalás csodája ez a rövid kis részlet. Hiszen mielőtt Jézus bármit is szólna – Márk evangéliumának tudósítása szerint Jézus még nem szólalt meg –, mielőtt bármit szólna és bármit mondana, előtte el kell hangzania az Atya szavának. Ennek a szónak, amely így hangzik: Ez az én szeretett Fiam, akiben én gyönyörködöm. Ez a végtelen magasságból a legmélyebb mélységig elhatoló atyai szó, amelyet először Jézus hall, de amelyet aztán olyan csodálatosan mond tovább és ad tovább, amikor beszél a tékozló vagy az elveszett fiú atyjáról. Aki mit mond annak a szerencsétlen, elébe roskadó, lerongyolódott, hazavánszorgott alaknak? Ez az én fiam, aki meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott, akiben ő gyönyörködik, akit magához ölel, felemel. S ott van Jézus, aki elmegy Keresztelő Jánoshoz a pusztába a Jordánhoz, és alámerül a Jordán vizébe, és amikor felemelkedik, akkor megnyílik az ég. Tudjátok, milyen szó, amelyet itt az evangélista itt használ a megnyílásra? Az ugyanaz a szó, mint ezt a közkeletű kifejezés, hogy skizma – szakadás, hasadás. Ez nem egy olyan kedves megnyílás, hogy megnyílik az ajka és csacsog valamit. Ez szétrobban, ez szétszakad, mint ahogy szétszakad a templom kárpitja, ahogy meghasadnak a sziklák. Nem olyan kedves, idilli jelenet ez. Mert itt, rögtön a legeslegelején ki kell derülnie, hogy itt nem babra megy a játék. Itt arra megy a játék, ami ide van írva erre a zászlóra, amit hallottunk az előbbi felolvasásban, hogy mibe tudsz kapaszkodni. Mibe tudsz kapaszkodni akkor, amikor alámerülsz, amikor nincs kiút? Amikor nem lehet kozmetikázni a dolgokat, hogy csak egy kicsit kell megjavulni, csak egy kicsit kell erről-arról leszokni, aztán majd minden jó lesz. Na így nem megy. Csak úgy, ha az ember megérti, befogadja, meghallja ezt a szót, és elhiszi, hogy nem saját magáért, hanem Krisztusért ez neki is szól, ez rá is érvényes. Ehhez neked is van közöd.

És amikor felemelkedi a vízből, akkor alászáll, leszáll a Szentlélek. Ez az a csodálatos találkozás, ami igazzá teszi Martin Buber mondatát, hogy minden igazi emberi élet találkozás. De ezért, mert itt van ez a nagy találkozás, az alászálló és a felemelkedő találkozása. És jön a galamb. Az a bizonyos harmadik galamb. Mert amikor elmúlt az özönvíz, Noé kiengedi a hollót, az visszatér. Aztán kienged egy galambot, s az is visszatér. A második galamb már hozza a csőrében az olajágat. És aztán kiengedi a harmadik galambot, és az nem tér vissza. De visszatért, itt. Mert újra meghirdeti, hogy az özönvíznek bár végtelen nagy igazsága van, mert az ember nem tudja magát kimenekíteni, kimosni abból, amibe belekeveredett, és újra meg újra belekeveredik, egyénileg, közösségileg, népek, nemzetek a történelem során, de az özönvíz mégsem ad megoldást. Mert amikor a bárka ajtaja kinyílt, és szépen sorban kimasíroztak a megmenekült élőlények, amikor már az utolsó élőlény is elhagyni látszott a bárkát, akkor végül sunyítva, röhögcsélve, kijött a gonosz is. Mert ő túlélte az özönvizet. Az özönvíz nem megoldás. Jézus tudja ezt, magára veszi az alámerülésnek, az alászállásnak, a poklokig való alászállásnak a kínját, hogy onnan felemelkedve bátorítást, reménységet adjon. Ezért igaz, amit a Káténk a 32. kérdés-felelete mond: igen, neked közöd van ahhoz, aki és ami Krisztus! És hirdeti, elmúlhatatlan érvénnyel ma is, a mi számunkra is: a keresztyénség csak az, a református keresztyénség is csak az, aminek Krisztushoz van köze. És aminek Krisztushoz nincs köze, legyen bármilyen szép, bármilyen megbecsült, az nem keresztyénség. Ez is a mi örökségünk. Az evangéliumi tömörítés csodája itt az evangélium kezdetén, amely elénkbe adja azt az erőfeszítést, azt az árat, amit Krisztus azért fizetett, hogy mi felszabaduljunk, fellélegezzünk és hálát tudjunk adni.

Vannak szentségtelen szakadások, szentségtelen szakítások. Ki tudná ezt nálunk jobban? Akik átéltük egyházban, nemzetben, mit jelent a szentségtelen elszakítottság. De azt is tudjuk, senki más nem tudja meggyógyítani, csak az, aki átélte ezt a szentséges szakítást, hogy szétszakad az ég, hogy beteljesedik és valóra válik az, amit Ézsaiás próféta könyvében olvasunk, amikor könyörögve imádkozik, dühösen, kétségbeesve a próféta, hogy bárcsak szétszakítanád az eget, és lehajolnál hozzánk! Hát szétszakadt az ég. És ezt nem kell toldozni, foldozni, mert ez a szentséges szétszakítás a mi számunkra azt jelenti, amit a megterített asztal: Gyertek! Gyertek, szeretett gyermekeim, én gyönyörködni akarok bennetek. Ha Krisztushoz van közünk, ehhez van közünk. Akkor így van közünk egymáshoz, és mindenhez. Akkor tudjuk, hogy hitet megvallani, az mindig erőfeszítés, az mindig azt is jelenti, hogy nem mondjuk rá mindenre, hogy minden mindegy, hogy minden jó, hogy minden rendben van. Mert a hitvallás azt is jelenti, hogy van, amikor azt mondjuk: nem. Ehhez nem kell sok szó. Mint ahogy gondoljunk bele, életünk nagy dolgaiban szinte mindig elég egyetlenegy szót kimondani. Ha azt mondjuk: szeretlek, ha az mondjuk valakinek: igen, ha azt mondjuk, hogy nem, ez elég.

Legyen áldott a mi Urunk, Istenünk, amiért engedi kibomlani számunkra ezt a szent, bátorító, vigasztaló, Krisztushoz kapcsoló és az anyaszentegyház közösségébe beleölelő üzenetet. A nagy szakítópróbát Krisztus elhordozta, aki magához kapcsol és egybekapcsol. Ezért áldjuk és magasztaljuk őt, és őrizzük annak reménységét, hogy a szentségtelen szakítás és szakadás gyógyítása mégiscsak ott van, amit ő adott, amit örökségül hagyott ránk, és amiért hálát adni soha meg ne szűnjünk! Ámen!