„Uram, nincs emberem…”
„Uram, nincs emberem…” (Jn. 5:7)
A betesdai beteg jól ismert szavai ezek. Sokszor olvastuk és bizonyára elgondolkodtunk már rajta jónéhányszor. És elég gyakran szoktuk idézni is, olykor viccelődve, de a mosoly félúton arcunkra fagy, mert sokszor valóban így érezzük mindennél valóságosabban: nincs emberünk. Nem azért, mert ne nyitná ránk senki az ajtót. De talán nem ismeretlen az érzés: embertömegben is lehet magányosnak lenni. A betesdai beteg körül is sok-sok ember volt.
Csak egyik sem „az övé”. Pedig biztosan voltak közöttük olyanok, akiknek volt olykor egy-egy jó szava hozzá, hisz a hosszú évek alatt ismerőssé vált számukra az az arc… És biztosan elhangzott néha felé egy-egy biztatás, akár az Isten szeretetéről is…de ezzel együtt mégis azt mondja: „Nincs emberem.” Szavak talán voltak, de vajon tettek voltak-e? Lehet, hogy azok is lettek volna, ha ő elfogadja? Talán nem hitt abban, hogy bárki ereje segíthet rajta? Lehet, hogy egy ideig kérdezték, aztán már nem?
A betesdai beteg szavai akkor hangzottak el, mikor Jézus azt kérdezte tőle: „Akarsz-e meggyógyulni?”
A beteg válasza kitérő: „Nincs emberem.” Jézus nem ezt kérdezte. Nem a körülményei felől érdeklődött és nem másokról. Hanem arról: Te mit akarsz? Feküdni itt még pár évig nyomorúságosan, míg a halál el nem választ ettől a világtól, várni a körülmények változását vagy akarsz helyette gyógyulást és egészséges, teljes életet? Nincs embered? Itt vagyok neked én! Segítek neked az én erőmmel, lesz embered is, de akkor most kelj fel és járj!
Jézus minket is kérdez: Akarsz-e meggyógyulni?
A kérdésre válaszoljunk!
És ha mi magunk már meggyógyultunk Jézus jelenlétében, akkor az a dolgunk, hogy „egy lélekért se érjen vádja” minket. Váljuk mi is mások emberévé. Valakié, bárkié….de valóságosan.
Révész Judit