Az ország iskolája, a szegények iskolája

Fekete Károly a Kollégium Igazgatótanácsának elnöke az Oratóriumhoz vezető folyosón, a tábla leleplezése előtt elmondta, hogy a Kollégium első bronz domborművei az 1930-as évek elején kerültek mai helyükre. Először az épület bejárata körüli falfelület népesült be az intézményhez kapcsolódó legnevesebb személyiségek arcképével, majd az udvar kerengőjének falán állítottak emléket neves kollégiumi diákoknak, professzoroknak, patrónusoknak, erdélyi fejedelmeknek. Az elmúlt évtizedekben minden jeles évforduló alkalmával bővült a sor egy-egy emléktáblával az Oratóriumhoz vezető lépcsőházban, de mára már fogyatkozni látszik a hely, így az Igazgatótanácsnak mérlegelni kellett, hogy az egykori ismert diákok közül ki kaphatna még önálló emlékhelyet a falakon. Így fogalmazódott meg, a 475. évfordulóra, a közös emléktábla gondolata, amelyen az intézmény száz legismertebb diákjának a neve szerepel. A táblát Szilágyi Imre debreceni grafikusművész tervezte.

Fekete Károly kiemelte, hogy a táblára két közismert élő személyiség neve is felkerült, ezzel is jelezve azt, hogy a Kollégium története nem zárult le, annak oktatási intézményei a jelenben és a jövőben is az elmúlt századok nagydiákjaihoz fogható személyiségeket igyekeznek nevelni.

Az emléktáblát Bölcskei Gusztáv, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke és Balog Zoltán az emberi erőforrások minisztere leplezte le.

Az emléktábla felavatása után Balog Zoltán miniszter ünnepi beszédet mondott a Kollégiumtörténeti kiállítás megnyitóján az Oratóriumban. Balog Zoltán, mint az intézmény egykori diákja kiemelte, hogy a Kollégium az elmúlt 475 évben volt a szabadság és a függetlenség őrvárosa, volt és most is az egyház veteményeskertje és volt menedék is. A miniszter még sem a kollégium tulajdonságait emelte ki az intézmény történelméből, hanem a falai között húzódó emberi kapcsolatokat. Mint mondta: „Nem lehet olyan sivár az élet, nem lehet olyan nagy a külső nyomás, olyan súlyos, adott esetben a belső bizonytalanság, vagy olyan nagy a szárnyalás, hogy ne lett volna mindig legalább egy ember itt a falak között, aki szóba állt veled, aki komolyan vett, aki szövetséget ajánlott és akivel 10,20,30,40 és van akivel 50 év után is az itt megtanult közös nyelven lehet és lehetett beszélni. Ez a lényeg! Legyen egy ember! Erre épül a hitünk is, hogy volt egy ember”.

Balog Zoltán kiemelte, hogy minden fontos, amit a Kollégiumban kaptak és kapnak a diákok, a jó és a rossz is, de a legfontosabb, hogy kitől kapták/kapják. Ki az az ember, aki átadta, és hogyan adta át azt, amit adott. Kíváncsisággal a másik iránt, életpéldával, szeretettel, hűséggel. A miniszter szerint így lett és így lehet ma is a Kollégium az élet iskolája, ahol a diákok tanítják egymást és olykor a tanáraikat is az életre.

Fontosnak nevezte azt is, hogy a társak megtalálása mellett a Kollégiumban rendet is tanulhatnak a diákok, és azt is, hogy amit kaptak azzal egymás javát szolgálják.

Balog Zoltán hangsúlyozta, hogy a Kollégium nem csak azért az ország iskolája, mert ide mindenhonnan jöttek tanulók, és mentek is mindenhová, hanem azért is, mert mindig visszataláltak alma materükhöz, és visszamentek oda, ahonnan jöttek. Kiemelte: „tudni kell mindig, hogy hova tartozik az ember és, hogy kiknek tartozik…, hogy kiket képvisel, és kikért dolgozik, mert ez biztonságot ad és iránytűt az ember életében és munkájában is”! Kifejtette a kiállítás emlékeztető is, hogy ne feledjék el, akik ide jártak, hogy innen jöttek, ez az iskola az övék, ide tartoznak!

Gáborjáni Szabó Botond gyűjteményigazgató elmondta, hogy a kiállítás Méliusz Juhász Péter püspök ábrázolásával kezdődik, és mai diákok arcképével ér véget.

Külön fejezetet szántak a tárlaton a Kollégium tanszemélyzetére, professzoraira, külföldi egyetemjárásra és a szolgadiákokra is, akik kétkezi munkával biztosították tanulmányaik fedezetét. Gáborjáni Szabó Botond szerint a vitrinekből kiviláglik az is, hogy a Kollégium milyen csekély anyagi ráfordítással teremtette elő azt a szellemi tőkét, amely csaknem az egész országra hatott. Külön tárlót kapott többek között Fazekas Mihály Ludas Matyija és a szegények iskolájának bemutatás is, ugyanis az intézmény törvényei nem ismertek társadalmi különbségeket. A kollégiumban egyforma bánásmódban, oktatásban részesültek és részesülnek ma is a szegény és a tehetősebb diákok egyaránt. Szilágyi Tönkő Márton története igazolhatja ezt a legjobban a 17. századból. Az egykori jobbágyfiú, majd szolgadiák a Debreceni Református Kollégium növendéke volt. Tanár lett, majd református püspök, és a püspökséghez kapta meg a nemesi levelet, mint tudásának, tehetségének elismerését. A kiállításon az utolsó vitrin a Menedék címet kapta, amely az egyetlen megmaradt protestáns középiskoláról szól, a háború utáni szegénységről, és 1956-ról, azokról az időkről, amikor a Kollégium immár többedik alkalommal bizonyította, hogy az intézmény falai bárkinek biztonságot nyújtanak.

A Kollégium 475 évét felölelő tárlat az intézmény Nagykönyvárában látható.

A kiállítás megnyitó után a Precesen Szabó István a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke hirdetett igét az Oratóriumban.