A falakat lebontják, ugye?
A falakat lebontják, ugye? – hangozhatna a kérdés, és ha ezt hallanánk, az valószínűleg azt sugallaná, mintha kötelező volna a falak lebontása. De legalábbis tanácsos. Mindegy, miféle „belső falról” is legyen szó. Mintha bizony minden fal csak arra volna jó, hogy elválasszon, kirekesszen, vagy éppen bezárjon. Csupa negatív asszociáció.
Pedig a falak óvnak is, védelmet nyújtanak a külső szemek elől. Intim környezetet biztosítanak, ugyanakkor fészket nyújtanak egy kisebb vagy nagyobb közösségnek. Meleget adnak, máskor árnyat. És vannak falak, amelyek sok másikat kötnek össze, illetve tartanak.
Tehát mielőtt nekifognánk akár saját, akár mások „belső falai” lebontásának, azelőtt – minden jószándékunk mellett –nem árt, ha alaposan szemrevételezzük a „terepet”: nem okozunk-e nagyobb kárt, mint hasznot.
A pszichoterápia jól tudja, hogy egy betegtől nem veszünk el valamit addig, míg nem tudunk helyette valami mást (jobbat) adni.
Ugyanígy igaz az is, hogy addig nem szabad egy falat lebontani, míg nem tudjuk, mi a funkciója. Nem tudhatjuk, hogy a „tulajdonosát” mitől óvta meg addig. Talán a teljes összeomlástól. Mi van, ha az, ami számunkra, kívülálló számára, egy fölösleges tákolmánynak tűnik csupán, az annak a másiknak épp a legfontosabb fala?
Ezért érdemes, sőt szükséges figyelemmel, empátiával közelednünk egymáshoz és óvatosan bánnunk azokkal az olykor „faltörő kos” - ként funkcionáló, egymás szívére helyezett bölcsességekkel.
Legyünk hát kíméletesek egymás falaihoz!
No igen, a sajátjainkhoz nem különben…
Révész Judit