A szavak súlya
Ezen a héten a bibliaolvasó kalauzunk szerint a feltámadás utáni eseményekről olvasunk a Lukács evangéliumából. Anélkül, hogy hosszas igemagyarázatba fognék, csupán egyetlen gondolatot emelek ki a 24. részből: „Ekkor visszaemlékeztek az ő szavaira, és visszatérve a sírtól, hírül adták mindezt a tizenegynek és a többieknek. A magdalai Mária, Johanna, valamint a Jakab anyja, Mária és más, velük lévő asszonyok elmondták mindezt az apostoloknak, de ők üres fecsegésnek tartották ezt a beszédet, és nem hittek nekik.”
A tanítványok üres fecsegésnek tartották az asszonyok szavait. Vajon mi okuk volt rá?
Ők nem emlékeztek Jézus korábban elmondott szavaira?
Emlékeztek, de nem hittek neki?
Az asszonyokat nem érezték elég hiteles forrásnak?
De hisz az asszonyok nem a „sajátjukat” mondták, hanem emlékeztettek csupán Jézus szavaira. Különös, hogy éppen az a tizenkettő, akik mindent láttak és hallottak, amit Jézus tett és mondott, éppen ők tartják üres fecsegésnek az asszonyok híradását. Vajon ez azt jelenti, hogy a Jézus szavait is üres fecsegésnek vélték utólag?
Vajon mi oda tudunk-e még figyelni, ha Jézusról hallunk? Vajon nem hangzik-e üresen az üzenet? Van-e még súlya számunkra? Úgy értem: elég nagy súlya van-e még Jézus szavainak az életünkben?
Péter legalább odafutott. Nem volt rest tenni azért, hogy bizonyosságra jusson. Odaérve aztán a sírhoz, amely valóban üres volt – erről legalább megbizonyosodott – azt olvashatjuk, hogy „csodálkozott magában”. Vajon min? Még mindig nem látott eleget? Még mindig nem emlékezett? Még mindig nem volt súlya az asszonyok szavának? Nem. Neki még mindig kellett valami: a találkozás a Feltámadottal. És Jézus megtette az övéiért, köztük Péterért is, hogy megjelent nekik, hogy szavai újra visszanyerjék a súlyukat, hogy hinni tudjanak, hogy bizonyosságuk legyen.
Kívánom magunknak, késői tanítványoknak is a bizonyosságot, a szavak, az evangélium valódi súlyát…
(Révész Judit)