A hitvallás éve egyházunkban

A reformáció tanai 1545 táján jutottak el Pfalzba. Előbb a lutheri, aztán a kálvini irány. A kálvini irányzat III. Frigyes uralkodása alatt terjedt el 1559–76 között. Az ő idejében indult virágzásnak a város egyeteme, amelyen volt teológiai fakultás is. Itt volt a legszembetűnőbb a változás, amikor a lutheri irányt felváltotta a kálvini irány, és mint szellemi központnak, kisugárzása volt az egész fejedelemség közállapotára.

III. Frigyes próbálta kordában tartani az egyetemi vitákat, hiszen maga is jártas férfiú volt a teológiában. Mint fejedelem, rendeletekkel is segítette a kálvini irány előretörését, a reformáció megszilárdulását. A tartományban rendeletileg eltörölte a római katolikus vallást, lezajlott egy nagy templomtisztítás, bevezetett egy új istentiszteleti rendtartást, amely 1563. november 15-én lépett életbe. Ennek az új istentiszteleti rendtartásnak volt az egyik fejezete a Heidelbergi Káté.

Egy további intézkedésével befogadta és letelepítette az üldözött holland és francia kálvinista lelkipásztorokat és tanítókat. Néhány év alatt kálvinira fordult a fejedelemség hitvallása, ami teljesen új helyzetet eredményezett, mert az 1555-ös augsburgi vallásbéke még nem tartalmazhatta és nem engedélyezhette a kálvini irány szerinti szabad vallásgyakorlatot. Ezért az 1560-as években szükséges volt kiterjeszteni a vallásbékét a református reformáció követőire is. Ki kellett mondani, hogy ez az irányzat nem azonos a rajongók irányzatával, de ki kellett azt is mondani, hogy ők mások, mint a Luther-követők. Szükséges volt ez azért is, mert a vallásbékében nem szereplő egyházak tagjai úgynevezett „szabad madarak" (Vogelfrei, 1), azaz védtelenek voltak éppúgy, mint annak idején Luther, amikor még az augsburgi vallásbéke nem született meg. A kálvini irány híveinek törvényen kívüliségét III. Frigyes, mint felelős uralkodó nem nézhette el. Alattvalóinak jogbiztonságáért egy olyan hitvallás megalkotására törekedett, amely bizonyítja, hogy ők nem rajongók, hogy sok ponton azonosak a lutheránusokkal, s nem vagyunk ellenségei egymásnak, hanem testvérek vagyunk. Ennek érdekében III. Frigyes összehívott egy olyan testületet, amely megalkotta a Heidelbergi Kátét.

A hagyományos felfogás egészen az 1960-as évekig úgy tartotta, hogy a kátét tartalmilag Ursinus Zakariás (1534–1583) alkotta, és a végleges megszövegezésben Olevianus Gáspár (1536–1587) segített neki. Elvitathatatlan, hogy ők ketten a legtöbbet tették ezért a kátéért, de az újabb kutatások szerint biztos, hogy „csapatmunkával" készült. Egy olyan munkatársi közösség készítette, akik között ott volt a fejedelem, ott voltak Heidelberg neves teológiai professzorai is, a környékbeli lelkészek, tanítók, egyháztanácstagok és világi, nem teológus emberek, akik besegítettek a munkába. Ez utóbbiak közül egyről név szerint is tudunk, aki Erastus volt, III. Frigyes teológiában jártas udvari orvosa. Sajnos nem maradtak fenn a káté keletkezésével kapcsolatos jegyzőkönyvek. Azonban azt a káté előszava is tudatja, hogy a teológia összes professzora részt vett ebben a munkában.

Az ismert és a mű mögött sejthető társszerzők (Tremelleus, Boquinus, Dathenus, Diller, Erastus) a 16. század minden jelentős teológiai iskoláját képviselték. Mögöttük a reformáció nagy alakjai állnak, akik egykor tanítómestereik voltak. A Heidelbergi Káté ezért olyan gazdag tárháza a reformátori tanításnak, amely méltán tette széles körben elfogadottá és máig mértékadó hitvallási irattá.

Egyik méltatója, Philipp Schaff (1819–1893) joggal jellemezte így a Heidelbergi Kátét: „A káté egyesíti Kálvin erejét és mélységét – az ő elutasító modora nélkül, Melanchthon bensőségességét és melegét – határozatlansága nélkül, Zwingli egyszerűségét és tisztaságát – az ő hűvös józansága és a miszitikától való idegenkedése nélkül."

A hitvallás évében fedezzük fel újra, gazdagítsa meg és pezsdítse fel ismét református hitünket a Heidelbergi Káté ihletett tanítása!

Fekete Károly
Megjelent a Reformátusok Lapja újévi számában.