„Látászavar ellen – Karácsony…”

Tanulni és tanítani való ez a látni akarás. Eközben pedig szóról-szóra élem meg ennek a kedves gyermekéneknek minden egyes sorát, hiszen szeptemberben református lelkipásztorokkal voltam útban, - hogy én magam is, látni tudjam.

Ovisok, vagy lelkipásztorok? Kicsik vagy nagyok? Nem mindegy? Egy a lényeg! Hogy „látni tudjam”. Vonatkoztassunk most el a külsőségektől. A globalizáció hangulatfelelőseinek cséplését megteszi más. Magunkból induljunk ki.

A látni tudás képességét éppen útközben, de elvesztette az ember; aki sokszor éli meg, hogy pontosan a szeme csapja be. Mégsem szabad, hogy elmenjen a kedvünk az élettől, vagy az igazi ünneptől, bizonyos csalódások megtapasztalása miatt. Kell, hogy megértsük a titkot. Ehhez figyeljünk a következő párbeszédre, ami a róka és a kisherceg között zajlott:

„– Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

– Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.” /de Saint-Exupéry/

Ismételgetni kellene nekünk, felnőtteknek is, hogy jól az emlékezetünkbe vésődjön, hiszen valamikor, nem oly régen, talán még mi énekeltük ezeket a karácsonyi énekeket. A mi hangunk, a mi kezünk, és a mi szemeink… és látni tudtuk! A lényeget: Isten Fiát.

Azt mondod, hogy nem lehet? Elfogyott a szó, elfáradt a kéz, és már a szem sem a régi? Tudod Kedves Olvasó, lehet, hogy igazad van, de akkor üljünk oda az aggastyán Simeon mellé, aki egész életét arra tette fel a templomba járásban, hogy meglássa a világ Megváltóját. Vallomása szerint: „Most bocsátod el, Uram szolgádat beszéded szerint békességgel, mert meglátták szemeim üdvösségedet, amelyet készítettél minden nép szeme láttára, hogy megjelenjék világosságul a pogányoknak, és dicsőségül népednek, Izraelnek.”/Lukács 2, 29-32/

Bár a látni tudás képessége oda van, de a látni akarásra való törekvést nem veheti el senki. Karácsonykor, a látni akaró lelkületünk kell, hogy munkába, szolgálatba álljon; még szebben mondva, ünnepeljen. Akarjunk látni! Az én véleményem és élettapasztalatom az, hogy a látni akarásnak van egy ikertestvére. Ez pedig a hit. Nem biztos, hogy látom, de az biztos, hogy látni akarom. Ahogy az eltakart arcú apostol írja, „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.” /Zsidókhoz írt levél 11,1/

Mindezek után semmi akadálya nincsen annak, hogy a gyermekek mellett mi is őszintén ünnepeljünk. Akarjuk hát látni a betlehemi jászlat, a fölé hajoló Máriát, a pásztorok és angyalok seregét, illetve a lényeget, az Úr Jézus Krisztust, a világ Megváltóját! Nemcsak azt a kicsi, kortársaihoz hasonlóan tehetetlen, felnőtt segítségére szoruló kisfiút, hanem azt a Nagyot, Aki Fény a véghetetlen Fényből, hogy a tehetetlen felnőttvilág útját beragyogja.

A Szentlélek hajtotta és éltette Simeont. A Szentlélek ígért és reményt táplált a szívében, mégpedig úgy, hogy az ígéret beteljesedik, a reménység pedig célba ér. Látni akart. Látását csak és kizárólag a Szentlélek segítette; az agg Simeon csak hagyta magát vezettetni, így látni is tudott.

Zárásul hadd álljon itt áldott emlékű professzorom gondolatsora: „… aki nem hagyja magát megérinteni a Lélektől, az nem fogja felismerni Krisztust akkor sem, ha egész idő alatt róla beszéltek is. Énekelhet, de éneke nem testvér az angyalok énekével, s imádságai a mennyezetről hullanak vissza szárnyszegetten. A szolgálatra indító találkozások csodálatos „rendezője”, a Simeont indító Lélek ma is készen áll, csak hívni, kérni és engedelmeskedni kell.” /id. dr. Fekete Károly/

És még valami. Betlehemben jártam, és láttam. Mindenkit megnyugtatok, hogy nem feltétlenül szükséges odáig menni, hogy látásunk, ezáltal hitünk megerősödjön.

Legyen ez a hely a templomunk, ahol hívjuk, kérjük és engedelmeskedünk Mindenható Istenünknek; higgyük el, „meglátjuk”, és IGAZI KARÁCSONYUNK LESZ, JÉZUSSAL!

Így legyen!

Lovász Krisztián