Fekete Károly: Főhajtás Szenci Molnár Albert előtt
A Debreceni Református Kollégium híres diákjainak sorában előkelő helyet foglal el az idén négyszázötven esztendeje született Szenci Molnár Albert. Egy székely származású molnár fiaként látta meg a napvilágot a felvidéki Szenc mezővárosában. Későbbi vándorló hajlamát előlegezve már tizenkét évesen néhány diáktársával felső-magyarországi tanulmányútra indult. Amikor Göncre ért, az „istenes vén ember”, Károlyi Gáspár környezetébe került, és a Vizsolyi Biblia kiadása körül segédkezett. Hónapokon át laponként vitte Göncről a vizsolyi nyomdába Károli Gáspár bibliai „levelecskéit”. 1588-tól 1590 nyaráig tanult Debrecenben, ahol Csorba István rektor volt a tanítómestere.
A nagy magyar reformátornemzedék második generációjának kiemelkedő alakjáról sok minden eszükbe juthat, hiszen 1574 és 1634 között megélt, mindössze hatvan esztendejébe sok minden belefért: szellemi kalandozások és nyomorult űzettetés, költői ihletettség és halálos járvány, könyvírás és könyveinek elkobzása. Vendége volt II. Rudolf császárnak és a csillagász Keplernek, IV. Frigyes pfalzi választófejedelemnek és Móric hessen-kasseli tartománygrófnak. Magyar népünk felemelkedését célzó elveit a gyakorlatban is igyekezett megvalósítani. Megajándékozta népünket a Magyar Zsoltárokkal, a magyar grammatikával és a latin-magyar szótárral, katekizmussal és imakönyvvel, prédikációfordításokkal és vitairattal, a Károlyi-féle Biblia hanaui és oppenheimi kiadású revízióival, valamint Kálvin főművének, az Institutionak 400 évvel ezelőtti magyarra fordításával. Otthonosan mozgott a német tudósok asztaltársaságában, de mégis engedett Bethlen Gábor hazahívó szavának, hogy számos külhoni várost maga mögött hagyva, Házsongárd fái alatt találjon örök nyugalomra.
Egyik életrajzírója, Dézsi Lajos így fogalmazta ezt: „Mint bolygó fény, hol itt, hol ott tűnt föl előtte csalogatóan a közjó ideálja, és ő lázas sietséggel futott utána, futás közben nem törődve bajjal, szenvedéssel, nem életével, nem családjával.”
Életének felét töltötte idegenben, és mégis a hazáért dobogott a szíve. Míg honfitársai a végvárak sáncainál a törökkel háborúztak, addig ő Európa városaiban, a magyar protestáns szellem nagyköveteként nyert csatákat. 1621 óta hirdeti kitörölhetetlenül hazai református kollégiumaink számára írt rendtartása, hogy „a bölcsesség megszerzésére pedig és terjesztésére igen szükséges eszközök az iskolák és az szép tudományokról írott könyvek...”
Iskola és könyv – ez volt az élete. Iskolában és könyvben hosszú nemzedékek sora Dávid király és Kálvin János neve mellé illeszti az övét is a Psalterium Ungaricum címlapjának kinyomtatása óta. A protestantizmus védő-fejedelmének, Bocskai Istvánnak a halálával egyidőben támadt életre a református kegyesség Istentől ihletett oltalmazója, a Magyar Zsoltár. Kálvini megszállottsággal, költői bravúrt hajtva végre teljesítette „édes nemzetének” tett köteles szolgálatát, amikor a „Szent Léleknek is kedves” genfi zsoltárokat a gyülekezetek hasznára és a személyes hit elmélyítésére magyar versekbe szedte. Anyanyelvteremtés volt ez, de nemcsak irodalmilag, hanem tolla alatt megszületett a magyar református lelkiség anyanyele is. A „magyar zubbonköntöskébe” öltöztetett psalmusokban magára ismerhet a magyar lélek. Korról-korra ez a mérce nyűgöz le, kötelez el és véd bennünket a kevesebbel beéréstől. „A zsoltárokban benne van a reneszánsz emberi méltóság és a hívő lélek bizalma, hogy Isten meghallgatja a gyötrődők, szenvedők könyörgését, megbocsátja a bűnösök vétkét, az üldözöttek felé kinyújtja karját, népének törvényt ad, mindenütt jelen van, hatalmát kinyilatkoztatja, igazságos és kegyelmes, törvényeinek tisztelőit befogadja országába. Isten bölcs ítéletét pedig az ember hálaadó énekkel köszönti.” (Molnár Szabolcs)
Reformációra emlékező főhajtásunkban benne van a hálaadás, amely köszöni az ajándékozó Istennek — a Szenci Molnár Albert munkásságát méltatók szavával élve — a „holtig deákot”, a „vándortudóst”, a „bolygó csillagot”, „a magyar református egyházi irodalom bujdosó üstökösét”. Életművéért mi is azt mondjuk, amit a genfi zsoltárok lefordításának végeztével ő maga írt a naplójába: „Laus viventi Deo – Dicsőség az élő Istennek!”
Mindannyiunk lelkében legyen áldott Szenci Molnár Albert emlékezete!