Az Isten országa felől végzett szolgálat – interjú Püski Lajossal

Kényes kérdés Kelet-Közép-Európában a nyugdíjba menetel, akik hivatásként tekintenek munkájukra, nehezebben engedik el azt. Főjegyző úr hogy éli meg ezt az időszakot?

Azt hiszem, a feleségem fogalmazta meg a legjobban ezzel kapcsolatos érzéseit: „az eszemmel tudom, érzelmileg fel kell még dolgozni, hogy bekövetkezik.” Valóban így van, sűrű esztendők és egy sűrű félév áll mögöttünk. Az elmúlt hónapokban lakást kerestünk, kiköltöztünk a parókiáról, lényegében a teljes előző évünket meghatározta már a nyugdíjba menetel. Segít ugyanakkor, hogy nem hagyjuk el a Nagyerdőt, nem messze a templomtól találtuk meg az új otthonunkat, ez egy teljesen más helyzet, mint amikor másik városba, új környezetbe kell mozdulni. Emellett arra tudatosan készülünk, készülök, hogy a hivatalos szolgálatot letegyem és átadjam az utódomnak – bár a gyülekezet tagjai maradunk, már nem leszünk a vezetői. Ebbe az új helyzetbe kell majd beleszoknunk, úgy nekünk, ahogy a gyülekezetnek is, ugyanakkor ebben talán segítség lesz a nyári szünet, a tanév rendjéhez igazodva ilyenkor a legtöbb alkalom szünetel a nagyerdei gyülekezetben.

Beszélgetésünk időpontjában alig néhány nap van július 1-jéig. Milyen látni, ahogy közeledik a határidő?

A tanév végén megsokasodtak a lelkészi és a főjegyzői feladataim is, többek között órákat látogattam, kápláni vizsgán elnököltem, bizottsági üléseken vettem részt, ezért még nem volt igazán időm átadni magamat az érzelmeknek. Eredetileg úgy beszéltük meg a feleségemmel, hogy június 1-gyel megyünk nyugdíjba, de a különböző kéréseknek engedve én még egy hónapot maradtam, illetve vár még ránk a gyülekezeti nagytáborunk 340 fővel, ezért inkább augusztustól lesz lehetőségünk pihenni. Arra számítok, hogy a táborunk, mint az utolsó nagy esemény aktív, búcsúzó lelkipásztorként, megérint majd érzelmileg is. Valójában hálás vagyok, hogy fokozatosan búcsúzom el a feladatoktól, így hosszabb időm van a feldolgozásra, nem egyik napról a másikra kerülök „légüres térbe”.

Bő három évvel ezelőtt úgy vállalta el a főjegyzői feladatokat, hogy csak a ciklus feléig tud maradni, és ki is tartott emellett. Mit érdemes keresztyénként elsajátítanunk a feladatok, pozíciók elengedésével kapcsolatban?

Kezdjük az utóbbival, mert lehet, hogy sokaknak ez okoz problémát. A magam részéről nem vágytam soha egyházi pozícióra, akkor sem, amikor megkerestek, hogy vállaljak el valamit. Évtizedeken keresztül nemet mondtam minden ilyen irányú megkeresésre, mert úgy éreztem, a Nagyerdőn, lelkészként szeretném szolgálni a közösségemet – erre volt elhívásom. Ebben a ciklusban azért mondtam végül igent püspök úr kérésére és lettem főjegyző a ciklus felére, mert a gyülekezetek megsegítésére, épülésük támogatására hívtak – és még így is sokat mérlegeltem, mielőtt elvállaltam. Nem tudhatom előre, hogy megvisel-e e tisztség átadása, de úgy érzem, elvégeztem, szívesen végeztem el, amit vállaltam. Ezek mellett az elmúlt évtizedekben már voltak olyan dolgok, feladatok, amelyeket el kellett engedni. Lelkészi szolgálatomat a Tiszazugban kezdtem három kis faluban, onnan Komádiba kerültünk bő egy évtizedre – ezeken a helyeken mind kellett búcsúznunk, elengednünk, hogy aztán valami újat kezdjünk. Mindig úgy éreztem, hogy ha megtalál egy feladat, elvállalom: így voltam egy évtizeden keresztül a balatonszárszói Talentum táborok lelkészi vezetője, majd egy ponton úgy éreztem, jöjjenek a fiatalabbak, átadtam a stafétabotot. Hasonló helyzetben voltam a lelkésztovábbképző alkalmakkal, sokáig örömmel vittem saját kurzust, szerettem átadni a gyülekezetvezetői tapasztalataimat, de aztán ezt a feladatot is továbbadtam az utánam jövőknek. Voltam egyházkerületi missziói előadó, voltam a zsinati missziói bizottság elnöke, ez a második ciklus, amikor zsinati tag is vagyok, és az egyházi jövőkép bizottságnak is tagja voltam, abban is nagyon sokat dolgoztunk azokkal, akiket a zsinat delegált. Mára közel ötven éve tart szolgálatom: negyedéves korunkban már exmisszusként kihelyeztek bennünket, így 1975 nyara óta szolgálok gyülekezetben. Visszanézve az volt a szolgálatom ritmusa, hogy igyekeztem odafigyelni, meddig tart az elhívásom egy feladatra, hogy aztán megtalálhasson a következő. Talán ez is segít most az elengedésben.

A sok feladat és különböző terület után miben volt más a főjegyzői szolgálat?

Bizonyos értelemben lelkészként mindig is közszereplő voltam, de nem egyházkormányzati minőségben. Szívesebben dolgoztam olyanokkal, akikkel közös volt az érdeklődési körünk, akikkel valamilyen terület hozott össze. Az egyházkormányzati feladatok nem teljesen ilyenek, vannak nagyon szép részek, de vannak nehéz ügyek, konfliktusok, feszültségek, amelyeket kezelni kell. Áldott helyzet, amikor az egyházkormányzat terén is lelki módon sikerül orvosolnunk problémákat, kibékítenünk ellentéteket, de fájdalmas, amikor valaki sértett marad. Sohasem a felelősség felvállalása jelentette a nehézséget, hanem az egyházkormányzaton belüli eltérő területek összehangolása. Illetve összetetté teszi a feladatokat, hogy a teljes egyházkerületet szolgáljuk: ez rejt konfliktusokat, de áldott szolgálat.

Jelenlegi helyzetünkben feladatokról és egyházkormányzatról beszélve álságos lenne, ha nem kérdeznék az elmúlt hónapokról. Egyházi vezetőként hogyan érintette a kegyelmi ügy nyomában kialakult helyzet?

Azt kell mondjam, nem ártana a teljes lelkésztársadalomban komolyan, teológiailag átgondolni önmagunkat. Nem azért, mert lelkészként egy külön kaszthoz tartozunk, hanem azért, mert teológiát tanult emberekként teológusként is kellene gondolkoznunk. Amikor válságosak az idők, nem elég a kialakult egyházi szép rend, a saját, talán elszigetelt feladatvégzésünk, mert olyankor önállóan kell gondolkozni, értékelni, dönteni. Úgy vélem, az öt hónappal ezelőtti események csak felszínre hoztak egy lappangó válságot – amelynek oka, hogy egyházként sokszor nem az Isten országa felől nézzük a dolgainkat. Nem működött például a különbségtétel, annak megfogalmazása, hogy nem minden fekete vagy fehér, szerethetjük egymást és közben elismerhetjük a hibákat is. Sokszor elhangzott, hogy össze kell zárnunk, amivel egyet is értek, ahogy ezt elmondtam a februári találkozáskor is: valóban össze kell zárnunk, de legelőször az Úristennel. Tudnunk és akarnunk kell különbséget tenni az ember és a hiba, az ember és a bűn, a hiba és a bűn között. Egy egyszemélyes hiba mögé nem lehet felsorakozni, összezárni, de magát az embert sem kell teljes mértékben elítélni. Ha azonban mi az Úristen nélkül akarunk összezárni, ahogy azt a világ szokta csinálni a maga módján, az nem lesz jó. Hiba, ha szétterítjük a felelősséget az egyházban, mert az Ige mérlegére kell tennünk a dolgainkat és különbséget kell tennünk – ezt az éleslátást hiányoltam.

Mit jelent pontosan a különbségtétel?

Hogyha komolyan vesszük azt, amit Jézus az aggodalmaskodás kapcsán mondott el: először keressétek az Isten országát és igazságát, a többi pedig megadatik. Ez a különbségtételhez tartozik, mert ameddig az van életünk középpontjában, hogy mit együnk, mit igyunk, mit viseljünk, akkor valami félresiklott, nincs rendben. Először Isten országát kell keresnünk, nem egyéni érdekeket, kapcsolatokat, régi sérelmek kiegyenlítését. Ebben kellene erősödnie a lelkészeknek és ebben kellene erősíteni a testületeket is, hogy ezzel a látással közelítsünk, bármilyen kérdés vagy feladat merül föl.

Isten országa, szolgálat, elengedés – beszélgetésünkben többször hangsúlyosan említette ezeket a kifejezéseket. Mi a „titka” annak, hogy ezek a területek összhangban legyenek?

A nagyerdei gyülekezeti életben és annak határain túl is azt tartottam fontosnak, hogy az Isten országa felől nézzük a szolgálatunkat, az Isten országa építését tartottam a legfőbb célnak. Mi lelkipásztorként nem gyülekezetépítésre kaptunk elhívást, hanem Isten országa építésére – ezt kell szolgálja a gyülekezet építése és minden, amit elvállalunk. Keresztelő János azzal fejezte be az igehirdetését, hogy „elközelített az Isten országa”, és ha megnézzük az evangéliumban, Jézus ezt folytatta: azzal kezdi a nyilvános működését, hogy „térjetek meg, mert elközelített az Isten országa”. Az lenne a cél, hogy a nagyobb felől próbáljuk látni a kisebbet, a saját feladatainkat. Úgy gondolom, időről-időre fel kell tennünk magunknak a kérdést: ki vagyok én, hogy akadályozzam Istent a terveiben? Nem énnekem kell kitalálni az egyházat, nekem keresnem kell az útmutatást az igéből, és azt az adott helyzetre, falura, városra, továbbképzésre, bármire vonatkoztatva kell alkalmaznom. Ez nem azt jelenti, hogy lapozza az ember a Bibliát és rábök valamire, hanem azt, hogy Istennel együtt, imádságban harcoljuk meg a döntéseinket – azt nézve, hogyan tudjuk legjobban saját helyzetünkben, életszakaszunkban szolgálni Isten országának építését. Számunkra a feleségemmel minden életszakaszunkban fontos volt megtalálni, hogyan tudunk a leginkább szolgálni. 1990-ben kerültünk a Nagyerdőre, már az első évben indítottam egy ifit az akkor konfirmáltaknak, aztán a következő években is, de azokat át is adtam nem lelkészi ifivezetőknek, korban ők illettek oda inkább. Érkezésünkkor feleségem a negyedik gyermekünket várta, majd indított egy kismama kört, amelyet évekig vezetett, de amikor már nagyobbak voltak a gyermekeink, átadta más édesanyáknak. Ezek a tapasztalatok segítenek ebben a kétségtelenül radikálisabb változásban: elengedjük, amit el kell és végezzük majd azt, ami ránk talál, amire Isten hív.

Farkas Zsuzsanna
fotó: Miskolczi János