A harmadik galamb legendája

Az idők kezdetéről szóló könyvben meg vagyon írva az első galamb története és a másodiké is, melyet Noé ősatyánk küldött felderítőként bárkájából, amikor már bezárultak az ég csatornái, és elapadtak a talaj mélyéből feltörő vizek. De ki adta hírül a harmadik galamb útját és sorsát?
Az Ararát-hegy csúcsán pihent az életmentő hajó, ölében az özönvíztől megkímélt életek sokaságával, és amint az ősatya tekintete az árbocról kémlelve csak hullámok végtelen vizét látta, kibocsátá első galambját, hogy hírt hozzon néki, van-e már száraz foltja a földnek a felhőtlen ég alatt.
Az első galamb – mint ahogy meg vagyon írva – levegőbe emelkedve kitárta szárnyait. Keletnek vette útját, majd nyugat felé repült, de minden földet még víz borított. Sehol nem lelvén tenyérnyi helyet, hogy megpihenhessen, lankadni kezdett szárnyának ereje. Így hát visszatért a bárkához, mely egyedüli szilárd pontja volt a világnak. Ernyedő szárnyakkal keringett a hegy ormán nyugvó hajó körül, mígnem Noé kinyújtá feléje tenyerét és bevivé magához a bárkába.
Hét napig várakozott Noé, egy teljes hétig, mely nem ontott többé esőt, állandóan apasztva a vizek tengerét. Akkor útnak indította második galambját, hogy hírt hozzon néki. Hajnalban szállt fel a galamb, és mire esteledett, a szabaduló föld üzeneteként olajággal csőrében tért vissza. Így tudta meg Noé, hogy a fák koronái már kiemelkednek a vízből, és a nagy megpróbáltatás ideje véget ért.
Újabb hét napig várakozott, míg ismét útnak bocsátott egy galambot, immár a harmadikat. Ez is hajnalban bontotta szárnyait és sebesen szállt tova a messzeségbe. De estére nem tért vissza. Nap mint nap kémlelte Noé a láthatárt, de szárnyas hírnökének nyoma veszett. Ekkor világossá vált az ősatya előtt, hogy a föld immár felszabadult, és a vizek visszatértek medrükbe. A harmadik galamb felől azonban nem jutott jeladás sem Noéhoz, sem utódaihoz, és senki sem adta még hírül történetét.
A harmadik galamb útja és sorsa pedig imígyen alakult: verőfényes hajnalban szállt fel a bárka dohos odvából, mely tompán visszahangzott a sötétbe zsúfolt állatok türelmetlen morajlásától, melyben paták tülekedtek és karmok, és vad hangzavarba vegyült bőgés és bégetés, ugatás és csipogás, nyerítés és füttyszó. Kirepült a galamb a szűk zsúfoltságból a végtelen messzeségbe, a feneketlen sötétségből az azúrkék fénybe. És amint szárnyait bontogatta a kristályos, esőtől fűszeres levegőben, szabadság hullámzott körülötte és a mérhetetlen távolságok boldogító érzése. Alatta a mélyben vizek csillogása, erdők nedves mohájának zöld ragyogása; a mezőkről opálosan szállt égnek a gőzölgő hajnali pára, és a növényzet illatos erjedése balzsammal édesítette a réteket. A mennyek érces boltozatáról fény zuhogott alá, a hegyek ormán hajnalpírrá törtek a felkelő nap ragyogó sugarai, vérpiros visszfényt tükrözve a tengerek sima felületére és gomolygó gőzzel telítve a virágba borult földeket. Részegítő volt a világ ébredésének e látványa, és a bíbor levegőben boldog mámorral úszott kiterített szárnyain a galamb. Szállt, szállt, földek és tengerek felett, álmodozva ábrándos ámulatban, mígnem szárnyai bölcsőringató hullámzásában maga is álommá vált. Istenhez hasonlóan most ő is elsőnek láthatta a víztől szabadult világot és nem tudott betelni mámorító látványával. Rég megfeledkezett már Noéról, a bárka fehér szakállú gazdájáról, megfeledkezett rendeltetéséről is és arról, hogy visszatérjen. Mert most már a világ volt hazája és az égbolt tulajdon otthona.
Így szállt a harmadik galamb, az ősatya hűtlen küldönce, a világűrben tova, mind távolabb, önfeledten himbálózva mámora áramló hullámain, boldog nyugtalanságától hajtva, mérhetetlen tér és számlálhatatlan idő közepette, mígnem szárnyai ólmos ernyedtségbe lankadtak. Ellenállhatatlan kényszerrel vonzotta magához a föld, mind mélyebbre süllyedt bágyadt szárnycsapása, érintve már a fák nedves koronáját, és végül a második nap alkonyán leszállt az erdő mélyére, mely névtelen volt még, mint minden az idők kezdetén. Az ágak sűrűjébe rejtőzve pihent meg lebegő röpte után. Rőzse takarta, szellő altatta, hűs volt rejteke délben, és meleggel burkolta az erdős avar hűvös éjjelen. És idővel megfeledkezett a szél szántotta egekről és a távolságok csábításáról; védően ölelte körül a zöld boltozat, és az idő megméretlenül nőtt körülötte.
Saját világunkhoz közeli erdő volt, melyet az eltévedt galamb otthonául választott, de emberek még nem lakták, és így elhagyatottságának magányában idővel derengő álommá változott az elfelejtett galamb. Az éj sötétzöld homályában fészkelt, az évek múltak felette, és megfeledkezett róla a halál, mint ahogy nem hal meg soha átmentett párja mindazon állatoknak, melyek tanúi voltak a vízözön előtti világnak: nem terítheti le őket sem vadász fegyvere, sem pusztító betegség. Látatlan húzódnak meg a földlepel felderítetlen hajlataiban, miként galambunk az erdő sűrűjében. Néha persze sejtelem szállt feléje emberek közelségéről, távolról lövés dördült el, felverve visszhangjával a zöld falak magányát, favágók fejszéje döngette a törzseket, tovadübörögve a csalitok árnyas mezsgyéin, szerelmesek halk kacagása tompítva titkon turbékolt az ágak útvesztőjében, és bogyót kereső gyermekek cérnahangja elnyújtva hallatszott a távolból. Az elsüllyedt galamb, lombba és álomba szőve, hallotta ugyan a világ zavaros foszlányokká szűrődő messzi hangját, de félelem nélkül figyelte neszét és csak mind mélyebben simult sejtelmes rejtekébe.
Egyszer azonban dübörögni kezdett a föld háta, és a békés űrt mennydörgés töltötte be elemek erejével, mintha csak széthasadni készülne az egész világ. Fütyülve cikáztak a levegőben fekete érctestek mázsás tömegei és ahova estek, borzadva rebbent szerte a föld és szalmaszálként töredeztek szilánkká az erdő agg óriásai. Egymásnak hajították a halált tarkaruhás emberek izgága sorai, és rettenetes gépek okádtak szüntelen tüzet és megsemmisülést. Villámok szökkentek a földről a felhőkbe és sikoltó sivítás vegyült a mennydörgés orgonaszavába. És oly hatalmassá nőtt az elemek viharzása, mintha a föld az égbe akarna lendülni, vagy a mennybolt készülne leszakadni a föld megsebzett ölébe. Felriadt álmából a galamb. Halál volt felette, pusztulás körülötte. Mint egykor a víz, úgy özönlött most a lángtenger a világra. Kitárva szárnyait ijedten rebbent fel, hogy új hazát keressen a beomló erdő helyébe – a béke egy szigetét.
Magasba lendült és riadtan száguldott földjeink felett, hogy békét és nyugalmat találjon, de akármerre szállt, mindenütt vad háború dúlt, mindenhol villám és mennydörgés, tengernyi tűz és vér árasztotta a világot, egy újabb, borzasztóbb, lángoló tűzözön. Kapkodva csattogtak szárnyai földünk felett, ijedten kerestek szemei egy talpalatnyi földet, hol megpihenhetne és honnan elhozhatná az ősatyának az ígéret olajágát. De sehol sem lelte. És a romlás árja mind magasabbra szállt a tébolyba kergetett emberek feje fölött, mind mélyebbre harapóztak a sebzett föld vonagló húsába világégésünk sistergő lángjai. És a galamb még mai napig sem talált pihenőhelynek új otthonára, mint ahogy az emberek sem leltek békességet. Ennek előtte pedig nem adatott meg neki a hazatérés kegyelme. Senki sem látta az eltévedt, békét kereső, mitikus galambot, és mégis ott röpköd felettünk riadtan, nyugtalan verdesve ernyedő szárnyakkal. Csak néha, éjnek idején, lidérces álmainkból felriadva, hallunk suhogást a levegőben, siető, űzött kergetőzést a sötétben, zavaros rebbenést, tanácstalan menekülést. És az eltévedt galamb feszülő szárnyain lebegnek sötét gondolataink, félelmében hullámzik mindannyiunk vágya. Saját sorsunkat viszi most hírül az ősatyának az ég és föld között lebegő galamb, régmúlt időknek e hűtlen küldönce.
És ismét, mint sok ezer évvel ezelőtt, egy egész világ várja, hogy valaki kinyújtsa elébe kezét, és felismerje róla, hogy a megpróbáltatás ideje immár véget ért.
Stefan Zweig


„És amikor jött ki a vízből, látta, hogy megnyílik a menny, és leszáll rá a Lélek, mint egy galamb; a mennyből pedig hang hallatszott: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm.” Mk 1,10-11
A Lélek galambjában Isten jön közel hozzánk. Bármi történjen is a világban, ő nem távolodik, hanem mindig közeledik, őt nem lehet elűzni, elriasztani, mert ő Isten. Segít, hogy úrnak mondjuk Jézust, és segít, hogy ne ellenségei, hanem testvérei legyünk egymásnak. A világ újra veszélyben van, várjuk hát a Lélek galambját, hogy ne haljunk meg, hanem éljünk.