Párbeszéd nélkül nincs gyógyulás

Tavaly ősszel jelentették be, hogy 2024-ben professzor úr kapja meg a Karl Barth-díjat, amelynél a teológiai tudományok területén talán nincs is komolyabb elismerés. Milyen érzés Eberhard Jüngel, Wolf Krötke és Wolfgang Huber nyomában járni?

Ez egy nagyon megtisztelő díj, a korábbi díjazottak köréből többeket ismerek, sokat tanultam tőlük, felnézek rájuk. Néhány díjazottal személyes, illetve szakmai kapcsolatot is ápolok, például Michael Beintkerrel, Michael Welkerrel vagy Wolfgang Huberrel. A velük eltöltött idő, a közös konferenciák, előadások mindig nagyon inspirálók voltak számomra. Nagyon megtisztelő ebben a körben is együtt lenni velük, hiszen ez számomra azt jelenti, hogy az eddigi közös munka- és szerkesztőbizottsági üléseken túl, a tudományos konferenciákon, valamint ökumenikus nagygyűléseken való találkozásokon túl a díjazottak sorában is együtt lehetek velük.

A szakmai zsűri a díj odaítélésekor így fogalmazott indoklásában: „Figyelemre méltó módon juttatja érvényre Karl Barth teológiájának ideológiakritikai és transzformatív erejét.” Miért kezdte érdekelni Karl Barth öröksége?

Karl Barth nevével gyakran találkoztam tanulmányaim során. Az első intenzívebb élményem akkor volt, amikor Debrecenben egy szemináriumon olvastuk Barth Bereczky püspöknek írt 1951-es levelét – akkor ez teljes mértékben újdonságnak számított. 1992-őt írtunk, ennek a levélnek a ténye és olvasása különleges volt, hiszen '89 előtt nem lehetett tudni, vagy nem volt illő tudni erről a levélről. Az egykori egyházvezetés és az államhatalom el akarta hallgatni ennek a levélnek a tényét, hiszen arról árulkodott, hogy Barth már az ötvenes években is kritikusan látta a magyar egyházpolitikai döntéseket, a Magyarországi Református Egyház tájékozódását a kommunista-szocialista világrendben – és arra is rávilágított, hogy sokkal árnyaltabban kell megítélni az 1948-as látogatását. Aztán amikor elkezdtem a doktori programot, témámmal összefüggésben utána kellett néznem, miként alakult valójában Barth magyarországi látogatása. Bár 1936-ban járt először hazánkban, a téma szempontjából főleg az 1948-as látogatása volt releváns, hiszen a kutatásom a második világháború utáni egyházi útkeresés, valamint az egyházi megújulás ekkléziológiai konzekvenciáinak kérdéseit célozta. Ennek kapcsán nem lehetett nem beszélnünk a testületi vezetés, az egyház missziói munkájának, az egyház-állam kapcsolatrendszerének, a népegyház és az egyháztagság égető kérdéseiről. E témák kapcsán próbáltam jobban megérteni Barth szerepét a magyar református egyház e történelmi tájékozódásának összefüggésében. És hogy mit jelent az ő teológiájának ideológiakritikai és transzformatív ereje? Például azt, hogy mind az 1989 előtti, mind az azt követő időszakra nézve ‒ vagyis minden időben ‒ éberen kell figyelni azokra az ideológiai, világnézeti torzulásokra, régi és új típusú narratívákra, amelyek látszólag nagyon keresztyéninek tűnnek, hatalmukba kerítik az egyház önértelmezését, valójában viszont ellentétesek az egyház lényegével és az evangélium igazságával. Ilyen helyzetekben a teológia feladata az, hogy újból ráeszméltesse az egyházat küldetésének lényegére.
      

Mi lett a kutatás eredménye?

Arra hamar rá lehetett jönni, hogy Karl Barth magyarországi interpretációja évtizedeken keresztül kettős volt. Az egyik irányzat a barthi teológia konzekvens, kritikai továbbgondolását jelentette, annak a felismerésnek a jegyében, amit '51-ben Barth maga is nevesített: a társadalom, az államrend éppen adott formája nem azonosítható minden további nélkül Isten akaratával. Isten akaratát az Igéből, a Bibliából kell megtudni, és nem a társadalom éppen adott szerkezetéből. De emellett volt egy másik irányzat is, amelyik megpróbálta úgy értelmezni, úgy beállítani Barth szerepét, mint aki helyeselte volna, a maga tekintélyével tanácsolta és jónak tartotta a Magyarországi Református Egyház, illetve a ’48-ban felállt új egyházvezetés államhoz való viszonyulását. Nyilván, ez tendenciózus magyarázat volt.

Karl Barth tartott is egy előadást 1948-ban „A keresztyén gyülekezet az államrendek változásában” címmel.

Valóban, ebben kimondta azt, hogy az új államformában is egyházként kell élni és egyházként kell szolgálni. Még akkor is az evangéliumot kell hirdetni, ha az egyház teljesen falhoz szorított állapotban van. Ez az, amit úgy interpretáltak később, hogy a szocializmus elfogadása és a szocializmussal való társutas szerepvállalás egy legitim út, egy keskeny út, amelyet Barth is jónak tartott. 1948-ban írt egy levelet is a magyarországi református egyházban élő barátaihoz, de ezt a levelet csak részben publikálta a korabeli magyar sajtó – erre akkor jön rá az ember, ha az eredetit is elolvassa. Ezek azok a pontok, amelyek miatt nélkülözhetetlen Barth személyének és teológiájának megítélését árnyalni. Gondolkodását meghatározta a kritikai hangvétel, egy olyan világban is, ahol a politikai összefüggések, a nemzeti gondolat, a fajiság eszméje valláspótlékká emelkedett vagy emelkedhetett, abszolút érvényre tört, el akarta nyelni az élet más rendjét, beleértve az egyház életét is. Ő arról tanított, hogy ilyen esetekben az evangélium hirdetőinek és az evangélium hirdetésének kritikát kell gyakorolnia, és fel kell hívni a figyelmet arra, hogy Istennek egyetlen Igéje van, amely a Jézus Krisztusban kijelentett ige. Erről olvashatunk a Barmeni Teológiai Nyilatkozat első tételében is, amelynek Karl Barth is szerzője volt. Ez a nyilatkozat és a barthi életmű arról tesz bizonyságot, hogy előfordulhat a diktatúrák ideje után is, hogy politikai, gazdasági, vagy más összefüggések abszolutizálódnak, ideologizálódnak, világnézeti jelleget öltenek magukra, adott esetben keresztyén jelszavakkal ékesített köntösbe burkolódznak, ez pedig megtévesztő lehet az egyházak számára, és a keresztyén hívő ember számára is. Egy ilyen helyzet láttán az egyháznak prófétai küldetése, őrállói szerepe felhívni a figyelmet arra, hogy nem minden keresztyéni, ami annak titulálja magát, nem minden isteni eredetű, vagy rendeltetésű, ami Istenre hivatkozik. A '30-as években Barth egy tanulmányában írja azt, hogy az egyháznak fel kell mutatnia a világ számára istenei nem létezését. Persze a világ nem örül, ha a kedvenc bálványait leleplezik, el akarja pusztítani azt az erőt, azt a szervezetet, azt a közösséget, amelyik kimondja ennek a bálványimádásnak a hiábavalóságát – de az egyház nem térhet ki e konfrontáció elől. Mert egyház ott van, ahol Isten igéjére hallgatnak, és Isten igéjének igazságát meghallják az emberek.

Az a tapasztalat, hogy a tudományos kutatás akkor válhat igazán elmélyültté, ha személyes tapasztalok is motiválják. Igaz ez az Ön az esetében is?

Egy olyan nemzedékhez tartozom, akik még megélték a diktatúrát. 24 éves teológus voltam, amikor összeomlott az addig ismert kelet-közép-európai világrend, a totalitárius államhatalmakkal együtt. Lelkészcsaládban felnőve a mindennapokban éreztük a rendszer igazságtalanságát, kiszámíthatatlanságát és fojtogató jellegét, emiatt talán kialakult bennünk az az affinitás, hogy talán hamarabb meglátjuk a közösségi életünk torzulásait, és az ideologizálódás veszélyeit. Mindig próbáltam megérteni a különböző folyamatokat, azt, hogy mit is jelentett a totalitárius rendszer az egyén, a társadalmi élet, a vallás gyakorlása, az egyházak számára. Próbáltam megérteni, hogy egy ilyen totalitárius világ torzító hatásainak milyen áthúzódó következményei vannak – akár évtizedeket átívelő módon is. A személyes élettapasztalatok nagymértékben meghatározták a tudományos érdeklődésemet, többek között olyan témákat kutattam, mint a múlthoz való viszonyulás, a társadalmi bűnök kérdése, a totalitarizmus, valamint azt, hogyan dolgozzuk fel ezt a korszakot, a személyes érintettséget, a közösség érintettségének történetét, hogyan lehet eljutni a megbékélésig, és ebben az egyháznak milyen szerepe lehet. Egy így formálódó teológiai-tudományos érdeklődés mentén elkerülhetetlen volt Barth személyének és teológiájának a közelebbi vizsgálata. Hasonlóan terhelt kor szülötte volt ő is, és bár nem lehet azt mondani, hogy minden tekintetben helyesek voltak a következtetései, de szellemi nagyságához hozzátartozott, hogy tudta korrigálni téves ítéleteit vagy véleményeit, és nyitott volt az új tapasztalatokra.

Több mint harminc évvel a rendszerváltás után fellelhetőek a totalitárius államrend máig húzódó következményei?

Azt szokták mondani, hogy azokban a társadalmakban burjánzanak fel leginkább vagy leghamarabb az újabb társadalmi igazságtalanságok, az embereket bedaráló, emberi méltóságot nem tisztelő magatartásformák, ahol az adott társadalom nem végzi el a házi feladatot: azaz nem tisztázza a múlt során megtett útját, nem szembesül egykori tévedéseivel, és rossz döntéseivel – legyenek azok személyi, vagy szervezeti, testületi döntések. Ezt a keresztyén teológia bűnbánatnak, belátásnak nevezi. Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy Magyarországon nem történt meg a múlt során megtett út olyan típusú feltárása, ami más konfliktusok által terhelt országban megtörtént – például az egykori Kelet-Németországban, Csehországban, Dél-Afrikában vagy Ruandában. Vannak részeredményeink a múltfeletárás területén, pl. történészi-levéltári munka területén, viszont a múlthoz való viszonyulásunk kultúrája, az emlékezés és a megbékélés kultúrája nem vált a mindennapi gondolkodásunk részévé.

Milyen jelenségekre érdemes fokozottan odafigyelni?

Például amikor a párthűség, az elvhűség, a lojalitás fontosabb értéknek minősülnek, mint a szakmaiság vagy az egyéni teljesítmény. Amikor ennek alapján kerül sor bizonyos pozíciók kiosztására, vagy amikor teljesen hiányzik, illetve nagyon formálissá válik egy-egy szervezeten belül a diszkurzus vagy a transzparencia. Közös felelősség lenne az ügyek megvitatása és a konszenzuskeresés, de ehelyett sok esetben valamilyen érdekek mentén, a háttérben dőlnek el bizonyos szervezeti vagy személyi kérdések, a testületek pedig utólagosan szavazatukkal legitimálják, a jogszerűség látszatával ruházzák fel ezeket a valahol meghozott döntéseket. Ezek mind-mind az autoriter rendszerek elhúzódó utóhatásai. De ide sorolhatnánk a tekintélyelvűség újabb formáinak megjelenését, vagy az állandó gyanakvást, a titkolózó-konspiratív magatartás különböző formáit, amint azt a maga korában Bibó István is felpanaszolta. A totalitárius rendszereknek az a természete, hogy nem csak a társadalmi, gazdasági és politikai világ szerkezetét akarják átalakítani. A totalitárius rendszerek nem elégednek meg azzal, hogy külsőleg szabályozzák az együttélés feltételeit és az egyén mozgásterét, hanem az egyén belső világára is igényt tartanak. Egy ilyen rendszer az ember belső lelkivilágát, a belső emberét akarja megtörni, a maga számára lojálissá tenni, vagy korrumpálni. Ennek érdekében elhinti a bizalmatlanságot, függelmi viszonyokat alakít ki, és abban érdekelt, hogy az egyént, mint manipulálható bábot, mint alattvalót kapcsolja magához. És ha nem tudja az elvhűség alapján kikényszeríteni ezt a lojalitást, akkor más, durvább eszközökkel próbálja az engedelmességet kicsikarni, és a kritikát elfojtani. Ennek hosszú távú hatása az, hogy az emberek, egy-egy szervezet felelős szereplői már nem bíznak egymásban. A polgár, és sajnos ki kell mondani, a lelkész és az egyháztag már nem mer részt venni a közös dolgainkat érintő párbeszédben, vagy már nincs is ilyen párbeszéd, és kialakul az öncenzúrának egy olyan, nemkívánatos formája, amely mindig arra figyel, hogy vajon a felettesek, a vezetőség hogyan viszonyulnak helyi döntéseink, beszélgetéseink tartalmához.

Hogyan érdemes reagálnia mindezekre a protestáns egyházaknak, egyháztagoknak?

A reformátori teológiának és lelkiségnek hihetetlen gazdag tárháza áll ellenszerként a rendelkezésünkre. A reformáció és a keresztyénség, a Biblián tájékozódó életforma a szabadság pártján, a lelkiismeret szabadságának a pártján áll. A reformáció ezt még inkább felerősítette, hiszen az embert odaállította az Isten színe elé, és azt mondta, nincs szükség az egyén és Isten között közvetítőre, vallási szervezetre, közvetlenül létezik kommunikáció ember és Isten között, és mindenki maga felel a tetteiért. A reformáció felszabadította a lelkiismeret szabadságát, ami aztán megjelent szekuláris formában is, például az emberi jogok területén. A keresztyén gondolat, a keresztyén eszmeiség nagyon sok tekintetben só és kovász, fényforrás, impulzív erő, társadalmat belülről formáló, felszabadító erő volt. És lehet ma is. Viszont maga az intézményes egyház valahol mindig önmaga elleni támadást érzett a társadalmi fejlődésben, a szekuláris világban, és egyfajta bezárkózó stratégiát követett. Egyik oldalon a keresztyén gondolat a társadalmi fejlődés és a felnőtt polgárrá válás motorjává lett, míg a másik oldalon a vallás intézményesült szervezeti formája a maga hierarchikus rendjével, egyfajta veszélyforrást látott ebben az eszmeiségben, és megpróbálta a maga vélt belső értékeit mindenkor levédeni. Ma is látjuk ezt a kettősséget a világunkban. Az igére figyelő és az igéből keresztyén életvitelt megvalósító életforma nem csak a vallásos élet, a hitélet szempontjából értékelhető, hanem a politikai, a közéleti dimenzióban is hihetetlen gyümölcsöket tartogató életforma lehet.

Az ünnepélyes díjátadón köszönőbeszédében összefoglalta, mit jelent az egyház szabadsága, mi veszélyezteti azt, és hogyan lehet megőrizni. Hogy látja, miben áll az egyház szabadsága egy ennyire szekularizált és plurális világban?

A szekularizációra úgy tekintünk, mint egyfajta elvilágiasodásra, ami veszélyezteti az egyház létét és a keresztyén hit megélésének a lehetőségeit. Ebben van némi igazság, hiszen azt látjuk, hogy bizonyos vallási és bibliai értékek szekularizált köntösben és formában élik a maguk életét. Mondok egy példát: azok a nagy fogalmak, amelyeket a francia forradalom a zászlajára írt, a szabadság, a testvériség és az egyenlőség, mind bibliai értékek. De bibliai gyökereiről leválasztva önálló életet kezdtek élni, és olyan értékekké váltak, amelyek alapján megpróbálták az európai társadalmak berendezni a maguk együttélését. De a szekularizációnak van egy másik oldala is, amit akár pozitívnak is nevezhetnék, amiben az egyháznak és az evangéliumhirdetésnek van szerepe. Akkor, amikor bizonyos politikai vagy gazdasági erők abszolutizálódnak, totalitárius méreteket öltenek, misztifikálódnak, isteni rangra törnek, akkor felértékelődik az evangélium hirdetése. Ezekkel szemben az evangélium kompetens hirdetése újra kijózanítóan hat, helyére teheti a dolgokat: a világnak egyetlen szegmense sem követelhet isteni rangot önmagának ‒ de van létjogosultsága, ha megmarad az életet segítő funkcionalitás szintjén. Ebben is újra aktuális Barth teológiája. Meg kell különböztetnünk a vallási és a világi szférát, az állam és a politika hatásköreit, és a vallásos gondolkodás, vallási szervezetek hatásköreit. Éppen ezért az egyháznak nem görcsösen kellene a szekuláris világra tekintenie, hanem fel kellene fedezni azt, hogy a szekuláris világban milyen értékek vannak, és hogyan lehet párbeszédet folytatni a szekularizált világgal. Meg kellene találnunk a módját annak, hogyan lehet ezt a párbeszédet abban a reményben folytatni, hogy magunkról, az egyházról, a hitről, a keresztyénségről érthető és értelmezhető módon elmondjunk valamit a világ számára – mert ez is a missziónak egy formája. Ha ez nem történik meg, akkor marad a bezárkózás, annak az érzése, hogy bennünket be akarnak szorítani, a sorvadásunkra, a pusztulásunkra törnek, és már ott is veszélyt látunk, ahol nincs. Egykor lelkipásztorként én is azt tudtam megélni, hogy templomba nem járó és magukat vallásosnak nem tituláló emberekkel is tudtam szót érteni. És az ő szemükben megjelent valamiféle tisztelet a lelkipásztori szolgálat iránt, amikor azt érezhették, hogy én nem mindenáron megtéríteni akarom őket, hanem kíváncsi vagyok az élettapasztalatukra, a világlátásukra. Voltak közös témáink, amelyekről tudtunk beszélgetni, és a másik fél is felülértékelte a korábbi előítéleteit egyházról, a lelkész személyéről, a hívő életformáról.

Hosszú évtizedekig szolgált gyülekezeti lelkészként, azonban emellett is folyamatosan kutatott, publikált, tanított a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen. Összehasonlítható a két szolgálati terület?

Számomra mindig is összetartozott a kettő, és ebben is a barthi teológia, Barth személyisége inspiráló volt. Barth maga mondja önmagáról azt, hogy egész teológiai gondolkodása, több ezer oldalas dogmatikája, amit végigolvasni is nagy kihívás, olyan mint egy nagy-nagy prédikáció. Barth 10 évig volt lelkipásztor egy svájci iparvidéki városkában, és utána tért vissza a tudományos életbe, ami már abban az időben is ritkaságszámba ment. Safenwilben végzett lelkészi szolgálatot, épp az első világháború alatt és az azt követő években. Ez az időszak az európai protestantizmusnak hatalmas megrendülését jelentette: nagy tanítók, teológusok is beleestek abba a hibába, hogy elkezdtek lelkesedni a háború ügyéért. És fenntartás nélkül elfogadták a kultúrprotestantizmus nagy optimizmusát, ami arról szólt, hogy íme, milyen jó az ember, milyen jól tud teljesíteni a világban, minden akadályt el tudunk hárítani, át tudunk hidalni. Aztán jött a háború, és megmutatkozott az emberi élet brutalitása. Szertefoszlott az optimizmus. Barth erről az időről úgy írt, hogy barátaival, kollégáival, lelkipásztortársaival együtt intenzív tanulmányi munkát folytattak, olvastak, olvasták például a filozófusokat, Kantot és másokat, de azok a szövegek egyszerűen nem mondtak számukra semmit. Ekkor elkezdték újra, mély odafigyeléssel olvasni a Bibliát, és rájöttek, hogy másképp olvassák, mint korábban – felfedezték az ige erejét. Erről így vall később: olyan volt az általa kiváltott hatás, mint amikor egy sötét toronyba igyekszik fel az ember, és véletlenül nem a korlátba kapaszkodik, hanem a harangkötélbe: azt meghúzva megkondul a harang a feje felett, de hogy annak hangja messze terjed, arról már nem ő tehet. Úgy gondolta, hogy az igehallgató gyülekezet és az igehallgató emberek mindennapi életkérdései, gondjai, egzisztenciális problémái meg kell szólaljanak az igehirdetésben, nem lehet úgy igét hirdetni, és nem lehet úgy közelíteni az emberekhez, hogy nem tudunk az életproblémáikról, az életkérdéseikről. De Barth  felvilágosító munkájával helyi közéleti szolgálatot is magára vállalt, és ez újból bizonyítéka annak, hogy ha valaki a keresztyén életformát lelkiismeretesen éli, úgy, ahogy az igéből erre indíttatást kap, az hasznos a közélet számára, de adott esetben konfrontációt is jelent a környezetével.

Ilyen meghatározottsággal milyennek érezte saját lelkészi szolgálatát?

Mindig úgy tartottam, megtermékenyítő, ha párhuzamosan vagy huzamosabb ideig az ember egyházi gyülekezeti szolgálatot is vállal, hiszen a teológia kérdésfelvetéseit a gyakorlatban tudja kipróbálni. A gyülekezeti élet és szolgálat tapasztalatai meghatározták a saját teológiai érdeklődésemet is. A kontextus elemzése nem tud megtörténni a katedráról, csak a helyi szinten. És a teológiai tanulmányaim, minden, amit olvastam, amit írtam, amit megértettem, valamilyen formában mind-mind megjelenhettek az igehirdetésben, a bibliaórákon, a tanító munkában, a mindennapi gyülekezeti életben. Ugyanakkor lelkésznek lenni életforma. Nem arról van szó, hogy elvégezzük a teológiát, majd időnként felállunk a szószékre, és tudunk prédikálni… Lehet, megtanuljuk a prédikációírás és elmondás mesterségbeli fogásait, de a lelkipásztori életforma, amikor osztozunk a gyülekezet tagjainak életvitelében, sorsában, gondjaiban, ez egy mással össze nem hasonlítható tapasztalat. A lelkipásztori élettapasztalat arra is megtanít, hogyan kell ‒ ha úgy adódik ‒ csendben maradni, hallgatni és odafigyelni másokra, visszafogni magunkat vagy egyéni ambícióinkat. És megtanuljuk felismerni az időt, amikor szükség van ránk… A gyülekezeti szolgálat felelősséget jelent, ahol meg kell tanulni ebben a felelősségben osztozni a gyülekezet tagjaival, a társakkal a szolgálatban, meg kell teremteni a gyülekezeti élet kereteit, a szolgálatban való továbblépések és a hitelesség lehetőségeit.

Mikor hiteles a lelkipásztori életforma és az egyházi élet?

Akkor, ha összhangban van az evangéliummal. Hiteles a keresztyén életforma, és hiteles az egyházi életünk, ha meg tudjuk őrizni az egyház szabadságát. Ehhez tisztázni kell, mi veszélyezteti ezt a szabadságot. Lehet a külső faktorokat említeni, de összetettebb a kérdés. A politikai radikalizmus, a gazdasági kiszolgáltatottság, a háborús helyzet, a különböző ideológiák és eszmék, mind-mind külső tényezők, és meghatározhatják az egyház mozgásterét. Viszont önbecsapás lenne nem tisztázni a magunk számára, hogy melyek lehetnek azok a belső tényezők, amelyek az egyház szabadságát veszélyeztetik. Az az egyház, amelyik a szolgálatának, illetve küldetésének teljesítése közben mindig arra tekintget, hogyan lehet elnyerni az emberek szimpátiáját, hogyan lehet kielégíteni az igényeiket, hogyan lehet megfelelni a társadalom és a politikai élet szereplőinek, illetve ezek elvárásainak, elveszíti a mértéket. Egy külső elvárásokra, külső legitimációs ajánlatokra reagáló egyház, defektes egyház – ezt mondja Barth. Ha az egyház kizárólagosan a külső elvárásoknak, igényeknek, megrendeléseknek, hasznossági követelményeknek akar megfelelni, akkor elveszíti a belső mértéket és szabadságot. Elbizonytalanodik önmagában. Egy ilyen egyház egy idő után túlzásokba esik és azt gondolja, hogy miden a szervezeti kérdéseken, az intézményhálózat biztonságán múlik – és megfeledkezik arról, hogy a lényeg nem itt van. Mert a lényeg az, hogy mi történik Isten és az ember között. Így minden egyházi szervezet, minden egyházi intézményrendszer, minden egyházi szolgálat tulajdonképpen azt a célt kell szolgálja, hogy lehetővé tegye az ember és Isten találkozását. Hogyha az emberi elvárásoknak túl sokat tulajdonítunk, és az Isten lehetőségének vagy a Szentlélek lehetőségének keveset, akkor ott már beállt egy torzulás, ott elveszítette az egyház a maga szabadságát és elveszíti a maga hitelességét is.

Hol kezdődik az a folyamat, amely képes visszafordítani a hitelességi válságot?

Az utóbbi hetek és hónapok történései nálunk az egyházban is megmutatták azt, hogy a megoldáskeresés terén nem jó úton vagyunk, mert nem tudtunk teológiailag viszonyulni az aktuális kérdésekhez, hitelességi problémákhoz. Amikor az egyház egyensúlyvesztésbe jut, ha úgy érzi, hogy az eddig megtett út megkérdőjeleződik és a társadalom, illetve a nyilvánoság  felől értetlenséget tapasztal, akkor el kellene csendesedni, teológiailag kellene a kérdéseket tisztázni – és meg kellene teremteni az egyház belső életében a párbeszéd, a belátás, megbékélés azon fórumait, ahol a Biblia felől, a teológiai örökségünk felől, teológiai szempontok szerint elemezzük a helyzetet, mérlegeljük a továbblépés lehetőségeit, és keressük a megbékélés feltételeit. A megbékélés útja soha nem mondhat le arról, hogy az elkövetett hibákat is néven nevezzük. Isten logikája szerint is az a sorrend, hogy felismerjük, majd elismerjük a bűnt, megbánjuk, és így nyerünk bűnbocsánatot. A rossz döntéseket is meg kell nevezni, be kell tudni azonosítani. Ez is egy protestáns bibliai princípium, különbséget tudunk tenni a bűn és a bűnös között: a bűnt elítéljük, megnevezzük, beazonosítjuk, de a vétkes ember számára a megtérés lehetőségét is felmutatjuk. De akkor, amikor az egyház közösségileg érintett egy bizonyos krízisben, akkor nem lehet egy vagy két emberre, személyre leredukálni az egyház évtizedes problémáit vagy tájékozódási tévedéseit. Meg kell nézni azokat a mechanizmusokat, amelyek olyan törvényszerűségeket generáltak, hogy ide jutottunk. Az egyház hitelessége forog kockán, amikor nem evangéliumi mérték szerint próbáljuk kifejteni a véleményünket, és így egyszerűen felkapaszkodunk a politika vagy a közélet által keretezett mainstream-gondolkodás kínálataira. Ezeknek a félreértéseknek egyetlen ellenszere van: csak akkor tudunk megoldásokat keresni, ha vannak olyan fórumaink, ahol nyíltan, őszintén, evangéliumi alapon tudunk párbeszédet folytatni egymással. De igazságtalanok lennénk, ha nem vennénk tudomásul, hogy a nyilvánosság és a sajtó által észlelt egyházi valóságon túl van egy másik valóság: a gyülekezetek élete, ahol, közéleti megrendülésektől és kritikáktól függetlenül, lelkészek és gyülekezeti tagok hűségesen végezték eddig is, és végzik ma is szolgálatukat. Keresik Isten Országát és annak igazságát személyes és közösségi életükre nézve. Nos, innen várható az egyház megújulása, hiteles élete: a személyes és a hitbeli elköteleződéstől, és nem a struktúrák ilyen-olyan reformjától – és nyilván a Szentlélek jelenlététől.  

A Debreceni Református Hittudományi Egyetem Szociáletikai Tanszék és Kutatóintézet honlapján elolvasható a Karl Barth-díj átadásán elhangzott laudáció teljes szövege német és angol nyelven, valamint Fazakas Sándor köszönőbeszéde német és magyar nyelven.

Farkas Zsuzsanna
fotók: Miskolczi János, Facebook/Volker Jung