Az ünnep, amely megtanít búcsúzni

Amióta az eszemet tudom, mindig láttam egy áttetsző fátylat az életen. Láttam minden tavaszban a majdani lombhullást, láttam a virágzó rétekben a hervadást, az ajándékba kapott kávéban a megüresedő dobozt, a nyaralás első napjában a hazautazást. Ahogy teltek az évek, azt vettem észre, egyre könnyebben vetül a mulandóság árnyéka az együtt töltött időre és a meghitt pillanatokra. Hosszú évekbe telt, mire megtanultam, hogy valójában ez az, ami más minőséget ad ennek az egész, kanyargós utazásnak.

Így történhetett meg, hogy a mulandósággal járt táncom különös szimbólumává vált a mennybemenetel ünnepe. Ez a furcsa csütörtök a tavasz és a nyár elmosódó határán minden évben emlékeztetett a rohanó időre és a feladatokra, de már nem nyomaszt – egyszerűen átkarol. Pontosan emlékszem, hol voltam, és mit csináltam ezen a napon az elmúlt években, észrevétlenül vált fontos ünneppé. Töltöttem istentiszteleten; a karanténból figyelve, hogyan nő a fű; a Duna parton keresve a következő lépést; hálát adva a nagyvárosi zajban.

Az idei mennybemenetel ünnepéig azonban valahogy nagyszombattól vezetett az utam. Ezt a húsvétot nem a böjt segített megélni, hanem a szombat sajátos csendje, amely otthon ért. Kint minden kétséget kizáróan utat tört a tavasz, bent sült a kalács és lassan csordogált a halál és élet közötti időtlen délután. A márciusi napsugarak világítottak rá igazán, hogy a nagypéntektől húsvét hajnalig tartó időszak nem úgy szól a búcsúzásról, mint hinnénk: nekünk, húsvét utáni keresztyéneknek inkább a csend és a befelé tekintés órái, de nem veszteségé. A veszteség és búcsúzás érzése sokkal inkább testet ölt a mennybemenetelben. Ezért nem mindegy, hogyan érkezünk meg oda.

Ma már azt hiszem, ha van nap keresztyén ünnepeink között, amely képes megtanítani búcsúzni, az a mennybemenetel ünnepe. Ez a csütörtök azért lehet ünneppé, mert összeér benne a böjt csendje, a feltámadás öröme, a húsvét utáni negyven nap találkozásai, a feladatok felelőssége és egy maradandó ígéret arról, hogy soha sem leszünk magányosak.

Ettől nem válik a búcsúzás egy csapásra könnyebbé vagy fájdalommentessé, könyörtelenül hagyja maga mögött a hiányt, de ott visszhangzik benne, hogy nem örökre szól. Akkor is, ha ez elképzelhetetlennek tűnik. Ez az, ami lassan képes enyhíteni a veszteséget, és az érzések mélyén meglelni a békességet.

Ettől még a fakadó rügyekben továbbra is ott szunnyad az ősz illata, de emlékeztet, hogy a keresztyén élet teljessége éppen az, ami a kettő között történik. Az, hogyan járunk együtt az úton, mikor beszélünk, mikor hallgatunk, hogyan tudunk felfelé tekinteni, és hogyan látunk túl a mulandóság fátylán. Az élet teljességéhez hozzátartozik a búcsúzás, de olyan módon, amely nem jelenti a történet végét.

Farkas Zsuzsanna