A szabadságról és a békességről

„Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak, és élni mernek érte.”

Bár Heltai Jenő a II. világháború vége felé írta e sorokat, kétségtelen, hogy ma, amikor az 1848-49-es szabadságharc kitörésére, hőseire és eszméjére emlékezünk, szintén fontos üzenetté válhatnak. Most, több mint három évtizeddel a rendszerváltás után, bizonyosan nem az a kérdés a szabadsággal kapcsolatban, mint a 176 évvel ezelőtti tavaszi napokon. Ma sokkal fontosabb feltennünk azokat a kérdéseket, hogyan élhetünk a szabadságért, hogyan élhetünk a szabadsággal? És miként tehetjük ezt egyházként, református keresztyénként?

Sokáig tételmondat volt a családomban egy kifejezés: „A békesség kedvéért.” Leginkább azt jelentette, jobb különböző konfliktusokat nem felvállalni, jobb kényes kérdéseket nem feszegetni. Később ismerősként üdvözöltem ezt a hozzáállást a tanulmányaim során és különböző intézményi kultúrákban is. Azonban egy idő után fontosabbá vált néhány kérdés, amelyeket annyi éven át elfelejtettünk feltenni: Kinek a békességéről van egyáltalán szó? Mit értünk e jól csengő fogalom alatt? Összetartó erőt, egységet, értéket vagy csak ki nem mondott igazságokat és fel nem dolgozott traumákat?

Ezek a gondolatok kapcsolódtak össze elválaszthatatlanul a szabadsággal: azzal, hogy létezik lelkiismereti szabadság, létezik szólásszabadság és van különbség abban, hogy valamitől vagy valamire vagyunk szabadok. Utóbbi felismerése fordulópontot jelentett, amely hosszú idő után képes volt változást hozni – legalábbis a szűk családomban. Ehhez azonban szembenézésre és a strukturális, messzi múltba nyúló problémák feltárására volt szükség. Mindez egyszerre volt fájdalmas és időigényes, ugyanakkor elhozta azt a békességet, amelyért már tényleg érdemes dolgozni.

Sokszor eszembe jutott ez a különös utazás az elmúlt hetekben, amikor egyházunk vélt vagy valós békessége kezdett repedezni. A kérdések ebben az esetben is hasonló sorrendben adottak, azzal együtt, mire hív keresztyén szabadságunk ezekben a napokban, a böjti csendben, a húsvéthoz közeledve?

Minden mai tettünkkel megfogalmazzuk valamilyen formában, mi a XXI. században a keresztyénség, mi a reformátusság. Ezért nem lehet mindegy, milyen közösségbe hívunk másokat és mit hagyunk örökül.

Az egyház küldetése Isten akaratát képviselni a világban – de ehhez képesnek kell lennünk felismerni Isten akaratát. Ebben segít a csend és a megfelelő kérdések megfogalmazása, majd kimondása. Ha ez sikerül, meglátjuk egymásban a felebarátot és a testvért. Azt a másikat, akit közösségbe szeretnénk hívni, akivel együtt szeretnénk bekapcsolódni a misszió folyamatába. A reformáció öröksége, hogy tudjuk, közvetlenül állunk Isten előtt és tudjuk, hogy van felelősségünk egymás iránt, a közösségünk iránt. Van szabadságunk csendben maradni és van szabadságunk szólni – de vajon tudjuk, hogy mikor melyikre van szükség? Képesek vagyunk eldönteni, mikor szólunk, vagy külső erők hatnak ránk? Az alkalmas idő nem a mi kezünkben van, de a lehetőség adott, hogy felismerjük.

Ezért nem szabad megfeledkezni az egyház prófétai szerepvállalásáról, amely éppúgy irányul befelé, mint kifelé. Sőt, sok esetben először befelé. Amikor a közösséghez szól a hang, a lelkiismereti szabadság érvényesül és bármilyen fájdalmas úton is indulunk el nyomában, képes bátorítani, szembenézésre sarkallni, sebeket tisztítani, majd gyógyítani. Egyenként és közösségként is.

A forradalmi hévben van valami hatalmas és dicsőséges, ahogy abban is, amikor valamitől szeretnénk szabaddá válni. Ott ragyog benne az újrakezdés lehetősége, amely könnyebben mozdít. Ma azonban nem fújnak forradalmi szelek, adott a szabadság és adott a böjti csend is. Jóllehet, az önvizsgálat és a bűnbánat már nem tűnik olyan dicsőségesnek, de a porba hullás lehetőségében is ott van a szabadság – és ugyanúgy benne van az újrakezdés ígérete.

Farkas Zsuzsanna