„Az, hogy még nem érkezett el az idő, nem jelenti, hogy Isten nem munkálkodik” – A háború 730. napja

„A háborús esztendők kétszeresen számítanak” – írta egykor Mikszáth Kálmán, és bár az ő kontextusa más volt, ma a bőrükön érzik ezt mindazok, akik Kárpátalján élnek. Napra pontosan két évvel ezelőtt kezdődött a szomszédunkban az a háború, amely azóta is szedi áldozatait, és amelynek befejezéséért annyian imádkoznak.

Menekültek érkezése 2022 februárjában

Sokaknak el kellett hagyniuk az országot, kevesebben élnek Kárpátalján, mint két éve. De akik maradtak, igyekeznek dacolni a háború hozta nehézségekkel és megtenni minden tőlük telhetőt a megmaradásért. A református közösség sem kivétel ez alól, ebben a nem mindennapi helyzetben is keresik a kapcsolódási pontokat.

A megújulás éve

„Kárpátalján jelenleg egyre nehezebb a helyzet, most úgy érezzük, még az eddigieknél is nehezebb” – fogalmaz Sipos József tiszakeresztúri lelkipásztor. Mint mondja, az ukrán, mobilizációval kapcsolatos szabályozások egyre inkább szűkítik a mozgásteret és megnehezítik a mindennapokat. Ez alapján, azokat akik otthon maradtak és hadkötelesek, de eddig volt engedélyük mozogni, most próbálják egyfajta regisztrációra kényszeríteni. „Ez még kilátástalanabbá teszi a helyzetet, az elmúlt évek után egyre nehezebb elviselni a szétszakítottságot és a békétlenséget – folytatja. – Reménykedünk folyamatosan, hogy vége lesz, de ez eddig nem történt meg. Ennek ellenére a népünk kitartó, hisszük, hogy Istenünk gondoskodik rólunk és megtart bennünket.”

Sipos József tiszakeresztúri lelkipásztor

A Kárpátaljai Református Egyház 2022-re hirdette meg a hálaadás évét, amelynek tematikáján 2022. február 24. után sem változtattak. „Mindig van miért hálát adnunk, ezt igyekeztünk megélni. Ugyanakkor egyértelművé vált, hogy a következő év a reménység éve kell legyen. Addigra úgy éreztük, fogynak a tartalékaink, szükségünk van a reményre egyénileg és közösségben is” – idézi fel Sipos József. Azóta már mindnyájan tudjuk, hogy a 2023-mas év sem hozta el a háború befejezését, ezért az idei esztendő a megújulás éve a kárpátaljai reformátusok számára: „Elmúlt az aratás, véget ért a nyár, és mi nem szabadultunk meg!” – idézi a lelkipásztor Jeremiás próféta könyve 8. fejezetének 20. versét, majd hozzáteszi: „Van úgy, hogy reménykedünk, úgy érezzük, emberileg elértünk a határainkhoz, de nem érkezik el, amit várunk. Nem ért véget egy év alatt a világháború és nem ennyi idő alatt tértek vissza a sztálini lágerek foglyai. De az, hogy még nem érkezett el az idő, nem jelenti, hogy Isten nem munkálkodik. Ezért éreztük úgy, hogy most a megújulásért kell könyörögnünk.”

„Ennyi idő után már szükségünk van arra, hogy megújuljunk, feljöjjünk a víz alól és vegyünk egy nagy levegőt. Ebbe hívjuk segítségül Isten Lelkét” – teszi hozzá. Ennek jegyében remélik a gyülekezetek tagjai, hogy minden közösségi alkalmat meg tudnak majd tartani és remélik továbbra is azt, hogy eljön a béke időszaka. „Nemcsak szó ez, már most érezzük, hogyan újul meg rajtunk Isten kegyelme napról napra” – vallja Sipos József.

Előre elkészítve

Települések és intézmények, amelyekből kényszerűen eltűntek a férfiak; állandósult átmeneti állapot; kibővült feladatok – erről már Gál Erika, a Nagydobronyi Református Líceum igazgatója számol be. Mint mondja, az elmúlt két évben szinte kizárólag váratlan fordulatok váltották egymást: „Aznap, mikor elkezdődött a háború, gyorsan kellett döntenünk. Kiürítettük az iskolát és előkészítettük a kollégiumi szálláshelyeket a menekülteknek. Szinte azonnal átalakult az iskola élete, tudtuk, hogy a férfiaknak még a határzár előtt el kell hagyniuk az országot. Akkor még azt reméltük, hamar visszaáll minden a normális kerékvágásba.”

Gál Erika, a Nagydobronyi Református Líceum igazgatója

A tanárok nagyrésze elhagyta az iskolát, az intézmény 53 dolgozójából 22-en maradtak – mind nők. 2022 áprilisára már tudták, hogy nem várható gyors változás, ezért az új helyzetre kell berendezkedni. „A tanítás mellett folyamatosan fogadtuk az érkező menekülteket, voltak, akik csak egy éjszakát maradtak, de például egy hétfős család hónapokig élt a kollégiumban. Ugyanakkor azt kell mondjam, Isten megsegített bennünket, az állami iskolákban fogyatkoznak a létszámok, nálunk folyamatosan növekszik” – idézi fel.

Ebben az is szerepet játszik, hogy az egyházi líceumok Kárpátalján jelenleg egyfajta köztes állapotot jelentenek az iskolák és a gyermekotthonok között – így feladatukká vált befogadni olyan gyermekeket, akiknek a szülei nem tartózkodnak már az országban és nagyszülők, rokonok felügyeletére lettek bízva. „Az oktatás továbbra is magas szinten folyik, a kollégiumi élet lett más, jelenleg 10 éves kortól laknak nálunk. Ehhez a helyzethez folyamatosan formálódnunk kell, de olyan, mintha erre készített volna bennünket Isten: 2014-ben lettem igazgató, ezt követően volt lehetőségünk egy magyarországi állami pályázat segítségével bővítenünk az intézményt. Akkor 110 gyermek járt hozzánk, ma 208 gyerekünk van, a kollégiumban 135-en laknak. Hiszem, hogy az Úr tudta, hogy szükségünk lesz a férőhelyekre, jelenleg mi vagyunk Ukrajnában a legnagyobb egyházi líceum.”

„Képesek leszünk helytállni”

Gál Erikának és férjének személyes életükben is nehéz volt az elmúlt két év: a háború kitörésekor fiúk éppen a diplomavédés előtt állt, azt követően sikerült Magyarországra jönnie és a szakmájában elhelyezkednie. „A férjem és a fiam másfél évig nem tudtak találkozni, erre végül tavaly, egy adományszállítás alkalmával volt lehetőségük, ez erőt adott a folytatáshoz” – emlékszik vissza. Mint megtudjuk, sokan vannak hasonló helyzetben, sajnos az is jellemző, hogy egyáltalán nincs alkalom találkozásra szülők és gyermekek, férjek és feleségek között, Gál Erika úgy fogalmaz, az otthon maradt férfiak szinte fogságként élik meg a mindennapokat, de az is igaz, hogy a legtöbb településen főleg nők maradtak.

Általános tapasztalat, hogy nehéz a maradás, de akik emellett döntöttek, igyekeznek kitartani és várják a találkozásokat a kivándorlókkal. „Jóval többnek tűnik a mögöttünk lévő időszak, mint két év, olykor nehéz megfogalmazni, mi ad reményt. De azt hiszem, leginkább az, amit a nagyszüleim is átéltek: ők is kitartottak, nekünk is ki kell tartanunk – vallja Gál Erika. – Ők vállalták az újrakezdést a háború és a málenkij robot után, és hiszem, hogy mi is újra tudjuk majd kezdeni. Marad itthon egy erős mag és képesek leszünk helytállni.”

Farkas Zsuzsanna
fotó: Református Fotótár / Bach Máté, Kalocsai Richárd, Zelenka Attila