Többé nem vagyunk egyedül – Ünnepvárás a debreceni Kistemplom időseivel

„Amint vagyok, nincs semmi gát, kegyelmed mit ne törne át; Hadd bízza lelkem rád magát – fogadj el, Jézusom!” – hangzik az énekszó karácsony előtt néhány nappal a Debrecen Kistemplomi-Ispotályi Református Egyházközség gyülekezeti termében. Itt gyűlnek össze minden hétköznap a gyülekezetbe járó vagy a városból érkező idősek, hogy közösen töltsék a nap egy részét – amikor megérkezünk, éppen áhítatra készülnek.

Az igéről ezalkalommal Zsoldos Tibor, a gyülekezet vezető lelkipásztora oszt meg néhány gondolatot, arra hívva a hallgatókat, hogy advent időszakában még inkább próbálják meg a gondolataikat, terveiket Isten segítségével értékelni.

„Bennünket is formál”

Hamar megtudjuk, hogy az áhítatok a közösségi élet meghatározó alkalmai – minden délelőtt a gyülekezet valamelyik lelkipásztora vállalja az igei szolgálatot. „A szociális intézményünk tizenkét éves, jómagam 2017-ben kerültem a gyülekezetbe. Úgy tapasztalom ez egy folyamatos építkezés, apránként haladunk előre” – fogalmaz Zsoldos Tibor. A kistemplomi gyülekezetben működő intézményhez az idősek nappali ellátása mellett a szociális étkeztetés, a házi segítségnyújtás és egy hét családi bölcsődéből álló bölcsődehálózat is tartozik. Ezek közül a napközi klub – ahogy szinte mindenki emlegeti – célja, hogy különböző programokon keresztül fenntartsa az idősek szellemi és fizikai aktivitását.

„Amikor ide kerültem, egy összetartó, de idős csapat járt a klubba – akiket aztán sorra temettem el. De ezt is közösségben, egymást támogatva éltük meg. Aztán a világjárvány miatt nem találkozhattunk, bő két éve volt egy visszaesésünk a létszámban, de mára – köszönhetően Dóra Krisztinának, az intézményvezetőnknek is – fellendült a közösségi élet és ismét egy összetartó csapat jár hozzánk” – foglalja össze a lelkipásztor. Mint mondja, egyszerűen érezhető, hogy az idősek jól érzik magukat a klubban töltött alkalmakon, ezért is látogatnak ide nap mint nap.

Ez a lehetőség azért is jelent sokat a többségnek, mert sokak egészségügyi állapota már nem engedi meg, hogy vasárnaponként is aktívan látogassák az istentiszteleteket. Bár van, aki maga sétál be a foglalkozásokra, a társaság nagyrészét a családtagjaik hozzák el vagy az intézményi kocsi megy értük. „Számukra már ez a közösség jelenti a gyülekezeti életet is, ezért is szervezzük nekik az áhítatokat, valamint egy istentiszteletet minden csütörtökön. De arra is igyekszünk odafigyelni, hogy beszámoljunk a gyülekezeti hírekről – ezt igénylik is” – teszi hozzá Zsoldos Tibor.

„A legelső csoport, akiknek áhítatokat tartottam, mindig hálálkodtak a szolgálatért és ez a mostaniakkal is így van. Ez mindig megdöbbent, hiszen mi legalább ugyanannyit kapunk tőlük, mint amit ők tőlünk – folytatja. – Hozzászólnak az elhangzottakhoz, megosztják élettapasztalatukat, ez bennünket is formál.” Ez a lelkület jellemzi az adventi időszakot is, amelyre közösségben, énekelve és kézműveskedéssel készülnek. „Mindig az ünnepeket megelőző csütörtökön tartunk úrvacsorás istentiszteletet, mostanra az a szokás is kialakult, hogy ezt egy kis ünnepség követi. Az ünnepvárásban és a hétköznapokban is azt látom, hogy egyre inkább családként tekintenek magukra. Ez azt is jelenti, hogy odafigyelnek egymásra és számítanak a másikra” – magyarázza.

„Jó ide tartozni”

Nem kell sokat várni, hogy ezt az odafigyelést megtapasztaljuk, az ebéd előtti percekben élénk beszélgetés jellemzi az időseket, akik arra is szakítanak időt, hogy a kérdéseinkre válaszoljanak. Hamar megismerjük a hétköznapok ritmusát: délelőttönként mindenki legkésőbb 10 órára megérkezik, mert akkor kezdődnek a foglalkozások, jellemzően éneklés, senior torna vagy éppen kézműves alkalom. Ezt követi az áhítat, az ebéd, majd játék – alkalmanként és jobb időben kirándulás olyan helyszínekre, amelyeket „szeretnénk látni, de eddig nem volt lehetőségünk.”

„Mi mostanában kapcsolódtunk be ide a bátyámmal. Ő sajnos megbetegedett, súlyos izomsorvadása van, ami nagyon megnehezíti mindennapjait. Ügyvéd volt, mindig sok ember vette körül, ezért szerettem volna egy olyan helyet keresni, ahol közösségben lehet” – magyarázza Gacsályi Istvánné. Mint megtudjuk, hiába csak a bátyjának keresett egy közösségi lehetőséget, ő maga is bekapcsolódott a klub mindennapjaiba: „Annyira befogadó ez a közösség, hogy végül maradtam. Azt tapasztaltam, hogy itt egymásért vagyunk és a vezetőség célja is az, hogy színessé tegyék az életünket. Jó ide tartozni.”

Puskás Lászlóné, Szabó Lajosné és Jándi Olga már második éve járnak töretlenül a klubba. „Egymástól függetlenül, de együtt jöttünk ide, erre jártunk, láttuk kiírva, bejöttünk és itt is ragadtunk” – idézi fel Szabó Lajosné. Jándi Olga hozzáteszi, már öt éve ismerik egymást más, időseknek szóló programokról, de ez a hely minden korábbitól különbözik: „Közösséget kerestem és itt megtaláltam, egy napot sem hagytam ki az elmúlt egy évben. Ez egy családias hely, ahova nem kényszer eljönni és ahol egymásért vagyunk.”

Egyedülálló közösség

„Nekem a lányom találta ezt a közösséget az idei évben. Ő tanít, a vőm hangmérnök, sokat van távol ő is, ezért egyedül voltam otthon és ezen szerettek volna segíteni” – kapcsolódik be a beszélgetésbe Papp Gézáné. Bár néhány hónapja jár a klubba, annyira otthon érzi magát, mintha régóta ide tartozna. „Erősítjük egymást és ez nagyon szimpatikus számomra. Úgy érzem, ez a hely egyedülálló” – teszi hozzá.

Lisztes Gyuláné a közösség legfrissebb és egyben legidősebb tagja: körülbelül három hete látogatja a foglalkozásokat, egyelőre csendes megfigyelőként tekint magára, 93 éve nem látszik rajta. Hamar elmeséli, hogy néhány hónappal ezelőttig Berettyóújfaluban lakott, azonban egy rosszullét után fia már nem engedte, hogy egyedül éljen, így beköltözött hozzájuk Debrecenbe. „Egész életemben Berettyóújfalu volt az otthonom, az ottani házunkba születtem, az volt a mindenem, ezért nehezen szokom a változást – folytatja. – Ott minden szomszédot ismertem, itt valakivel még nem is találkoztam. Nagyon sokat jelentett az otthoni gyülekezetünk, ezért is szerettem volna egy hasonló közösséget, ahova tartozhatok. A fiam hozott el ide, reméltem, hogy befogadnak, aztán így is történt.”

„Mostanra elért a korom, sokáig nem értem rá számolni az éveket, de mára már érzem a súlyukat. Nem szeretek egyedül lenni” – fogalmazza meg Lisztes Gyuláné talán a teljes közösség egyik fontos érzését. A többiek helyeselnek és csak annyit fűznek hozzá: mióta ide járunk, többé nem vagyunk egyedül.

Egyetlen percet sem

„Az a hála és szeretet, ami itt körbevesz, teljessé teszi a mindennapokat. Az az érzés, hogy szükségük van ránk, jó mozgatórugó, minden nap reggelén tudom, hogy várnak rám és ez visz előre” – ezt már Holló Mária idősgondozó, az intézmény munkatársa mondja el. Bár két éve dolgozik az idősek között, nem volt számára ismeretlen ez a környezet, az intézmény indulásakor már három évet eltöltött a házi segítségnyújtás területén. Ezt hat évnyi hollandiai munka követte, majd onnan hazaköltözve visszatért a Kistemplom kötelékébe „A világjárvány után újra aktívan jöttek hozzánk az idősek, mára ismét van egy stabil közösség, amelynek tagjai nálunk töltik a hétköznapokat. Ez jó visszajelzés felénk” – teszi hozzá.

Mária a közösség meghatározó tagja, az idősek úgy fogalmaznak, „ő is a családunk része”. A beszélgetésből az is kiderül, hogy ezt ő maga is így gondolja, természetes például, hogy a hétvégén otthon sütött süteményből hétfőre is marad. Emellett örömmel segít megszervezni a névnapok és születésnapok megünneplését vagy éppen azokat a kirándulásokat, amelyeket az idősek kérnek a munkatársaktól. „Ha erre a munkára gondolok, az a legkifejezőbb, hogy itt a helyem. Fiatalabb koromban dolgoztam máshol, de ma már nem tudnék elképzelni más munkát, a korábbiakért egyetlen percet sem adnék az itteni hivatásomból” – vallja Holló Mária.

Farkas Zsuzsanna