Lélektől-lélekig, Simontól-Simonig

Sorolta egyre-másra Jézus csodatetteit, őszinte ámulattal a hangjában. És egyszer csak elérkezett a csodálatos halfogáshoz is. Ez volt számára mind közül a legkedvesebb. Lukács evangéluma 5. fejezete – melyet ezen a héten olvasunk - sokszor említi Simon Pétert a történet leírásában és szinte mindig Simonként. Talán ez az egyik oka, amiért az a kicsi fiú annyira szerette ezt a történetet. Az ő neve is Simon. De nem valószínű, hogy ez lett volna az egyetlen ok. Hiszen a szeme nem akkor csillogott leginkább, mikor saját nevét emlegette a felvétel közben, hanem mikor ahhoz a részhez ért, hogy „annnnnnyit, de annyit fogtak, hogy tele lett a másik hajó is”.

A rádió-felvétel folytatódott, de ő egy ponton ismét közbevágott: „Ja tudod, még volt olyan is, hogy Péter a vízen járt, de mikor nem nézett Jézusra, elkezdett süllyedni...”  És mesélte, olyan mély átéléssel, hogy egyszerre volt öröm hallgatni és megszégyenítő számomra, a felnőtt számára, hogy így lehet ma is rácsodálkozni ezekre a történetekre és úgy mesélni, mintha csak saját szemével látta volna őket egytől-egyig.

És mikor a mesélés végére ért, volt ott egy rövidke félmondat. Talán fel sem tűnt másoknak, nekem viszont egyfajta koronát, pecsétet tett az egészre, amikor elhangzott az alig 3 éves gyerekszájból: „Hát ez is jó volt!”

Bizony nagyon jó!

Kívánom mindannyiunknak ugyanezt a kételyek-nélküli, rácsodálkozó hitet – abban a Jézus Krisztusban, aki tegnap és ma és mindörökké…. Ugye emlékszünk még mi is?

/Révész Judit/

(P.s.: Ez a kicsi fiú azóta 9 éves lett. Nagyfiú, aki minap azzal állt édesanyja elé: „Ha nagy leszek, szeretnék majd egy tetoválást a karomra.” Az anya legyűrte első kétségbeesését : ) és aztán megkérdezte: „Na és mit szeretnél a karodra tetováltatni?” Mire a 9 éves nagyfiú a világ legtermészetesebbnek tűnő módján így válaszolt: „Egy aranymondást. Azt, hogy: Ti láttátok, mit cselekedtem Egyiptommal és hogyan hordoztalak titeket sasszárnyakon…”

És az édesanya arca felderült…)