Lehetőség a párbeszéd fórumainak megteremtésére

„Tartozunk az evangéliummal, de nem csak a 366.227 tiszántúli reformátusnak, hanem azoknak is, akik nem válaszoltak vagy nem vallásosként definiálták önmagukat” – fogalmazott Fazakas Sándor. A Debreceni Református Hittudományi Egyetem Szociáletikai és Egyházszociológiai Tanszékének vezetője a Tiszántúli Református Egyházkerület közgyűlésén elemezte a 2022-es népszámlálás vonatkozó adatait és reflektált azok jelentőségére.

Az adatok értelmezéséhez szükséges szem előtt tartani, hogy a vallási hovatartozásra vonatkozó, önkéntesen megválaszolható kérdésre a lakosság csupán 60 százaléka felelt. A válaszadók 50 százaléka, 2,9 millió fő vallotta magát katolikusnak, a reformátusok aránya 21%ról 16%-ra csökkent, amely 943.982 főt jelent, valamint az evangélikusok aránya 3,1% százalék, így 176.503 volt 2022-ben.

„A válaszadók 27 százaléka – 1.549.610 – nem vallásosnak jelölte meg magát és nem válaszolt a kérdésre 3.852.533 polgár. Az a körülmény, hogy a magukat vallásosnak vallók aránya újra csökkent, nem meglepő, főleg, ha valaki figyelte a nemzetközi trendeket és azokat a vallásszociológia kutatásokat, amelyek európai viszonylatban, így Magyarországra nézve is meglehetősen pontos prognózisokat állítottak fel. Ami viszont meglepő volt – a szakemberek számára is –, az a nem válaszolók nagyon magas aránya. Ezek alapján az ország összlakosságának több mint fele nem tekinthető vallásosnak” – hívta fel a figyelmet Fazakas Sándor.

A 2022-es népszámlálás adatai szerint Tiszántúli régió összlakossága 2.110.737, amelyből 366.227 fő vallotta magát reformátusnak. „Ez az országos református arány több mint egyharmada, miközben a lakosság kevesebb, mint egynegyede él a Tiszától keletre” – hangsúlyozta az előadó. Az adatok értelmezéséhez ebben az esetben is hozzátartozik, hogy az egyházkerületi határok nem pontosan illeszkednek a vármegyék határaival, Jász-Nagykun Szolnok vármegye nyugati szeglete például már a Dunamelléki Református Egyházkerülethez tartozik, azonban a reformátusok aránya leginkább Békés, Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyékben magas. Ezzel együtt is jól látható a változás Tiszántúlon is: 2001-ben 664.599-en, 2011-ben 470.833-an, tavaly azonban 366.227-en vallották magukat reformátusnak.

A népszámlálás tanulságai

„Bár Tiszántúlon 366.227-en reformátusok, valójában nem számolhatunk ennyi, az istentiszteleten rendszeresen résztvevő, úrvacsorával élő, és önkéntes adományaival gyülekezetét fenttartó egyháztaggal” – fogalmazott Fazakas Sándor. Mint mondta, ez arra enged következtetni, hogy egyházunkban két különböző réteg jelenik meg: az egyik számára az egyházhoz tartozás személyes döntés és elköteleződés ügye, míg a másik – és ez tűnik nagyobbnak – továbbra is népegyházias jelleget mutat, ahol a református identitás megjelölése hagyományból fakad, de nem jelent személyes, aktív kapcsolatot.

„A tendenciák nem meglepőek, az viszont annál inkább, hogy miért nem figyeltünk jobban a vallásszociológiai kutatások prognózisaira. A 90-es évektől kezdve mérvadó kutatások és olyan kutatók, mint Tomka Miklós, Rosta Gergely, Máté-Tóth András jelezték már a változásokat. Ezek szerint nem a vallás iránti igény szűnik meg, hanem alakváltozáson megy át a vallás, azaz az egyén vallásossága individualizálódik, egyre inkább eltávolodik vallási intézményektől, leválik az egyházi szervezetekről” – magyarázta a tanszékvezető egyetemi tanár. Hozzátette: minél inkább visszaszorul a vallás egyéni megélése a privát szférába, annál inkább igyekszik a vallási szervezet megkapaszkodni a társadalmi élet horizontján, a nyilvánosság szférájában.

A rendelkezésre álló tiszántúli adatok alapján látható, hogy a korábbi számokhoz képest a legnagyobb arányú csökkenést a 20-39 év közötti korosztály, valamint az 50-59 év közötti korosztály mutatja. A 20–29 éves korosztályon belül 248.919 főből mindössze 34.165 fő vallotta magát reformátusnak, miközben ők azok, akik már járhattak egyházi oktatási intézménybe, részesülhettek hitoktatásban – Tiszántúlon a református gimnáziumokban érettségizettek száma 10 év alatt 4-5 ezer fő körül van.

A másik visszaesést mutató korosztályba azok tartoznak, akik még a rendszerváltás előtt szocializálódtak, így intézményes vallási nevelésben nem volt részük – azonban ők íratják egyházi oktatási intézménybe gyermekeiket és választják szüleik számára az egyházi szociális intézményeket. Tiszántúlon református egyházközségi fenntartásban 420 szolgálat után 50.903 ellátottal számolhatunk, amely még hozzájárul 87 egyházkerületi fenntartásban működő szolgáltatás és 1021 egyházmegyei fenntartású. Összesen tehát 52.011 fő ellátottról beszélhetünk, de rajtuk keresztül elméletben ennek a létszámnak a két-háromszorosát érheti el az egyház. „Felmerül tehát a kérdés: mire vezethető vissza az a körülmény, hogy nagyságrendileg több embert elért az utóbbi 10 évben az egyház szolgálata, és társadalmi jelenléte, mint ahányan vállalták a népszámlálás kérdőívében, hogy reformátusnak vallják magukat?” – tette fel a kérdést az előadó.

Tudás és tudatosság

Iskolázottság tekintetében az utóbbi húsz évben radikálisan csökkent az általános iskolai 8. évfolyamnál alacsonyabb és 8. évfolyamot végezett lakosok aránya, ezzel szemben stagnál vagy növekedést mutat a legalább érettségiző, valamint főiskolai, egyetemi oklevelet szerzettek aránya. „Ezzel megdőlni látszik az a kommunista valláspolitika és vallásszociológia által sugallt, de napjainkban közhely szerűen még felmerülő vélekedés, hogy a vallás az alacsony képzettségűek olcsó vigasza, de felvilágosító munka által és az ismeretszerzés növekedésével egyenes arányában meg fog szűnni a vallásos tudat az emberek életében – hangsúlyozta Fazakas Sándor. – A tendenciák éppen azt mutatják, hogy ennek ellentéte igaz: a képzettség és a művelődés, a tudás megszerzése nem zárja ki a vallási identitás megélését, sőt adott esteben együtt járhat az önként és tudatos módon felvállalt vallásgyakorlással – ez azonban kihívás is az egyház számára.”

A szekularizáció folyamata

„A népszámlálási adatok eredményének összevetése az egyházi belső adatokkal az ambivalens szekularizáció sajátosságait mutatják. A vonatkozó szakirodalom szerint megkülönböztetünk szervezeti, társadalmi, diszkurzív és individuális szekularizációt” – magyarázta az előadó. Mint mondta, a szervezetei szekularizáció azt jelentené, hogy az egyházak, egyházi intézmények és vallási szervezetek társadalmi jelenléte visszaszorul, azonban Magyarországon ma nem ez a helyzet: az egyházi intézményhálózat folyamatosan bővül.

A kimutatások szerint a Tiszántúlon 80 egyházi fenntartású intézményben, 152 köznevelési feladatot ellátva 10 év alatt a tanulók száma 15.178-ról 2022-re 23.241 főre emelkedett. Ez a tendencia papírforma szerint rácáfolna a társadalmi szekularizációra is, amely arról szól, hogy nevelés, értékközvetítés, társadalmi integráció terén visszaesik a vallás funkciója. „Azt látjuk, hogy abban a korosztályban a legmagasabb a nem nyilatkozók aránya, akiket ez az egyre növekvő intézményrendszer valamilyen formában már elérhetett. Ennek ellenére a szekularizáció diszkurzív és individuális aspektusai dominálni látszanak, a népszámlálási adatok tükrében is: vagyis a vallásos valóságértelmezés, a vallási értékek személyes életvitelbe való integrálása, közelebbről az egyházban való aktív tagság visszaesik” – tette hozzá.

A politikai keresztyénség gyökerei

„Számos kommentár a magyar keresztyénség politikaközelségével, politizálódásával magyarázza a vallási önazonosság visszaesését Magyarországon. Ez egyházi berkekben nem szívesen hallott érv, egyház- és kormánykritikus sajtóorgánumokban annál inkább hangoztatott megállapítás: az elmúlt több mint tíz év kiemelt egyházi támogatása nem látszik a számokon, a vallási intézmények kiemelt financiális támogatása politikai elkötelezettséget eredményezett, amely felett a társadalmi ellenérzés a mostani adatokban manifesztálódik – idézte az előadó a közvélekedést. Az igazság az – tette hozzá Fazakas Sándor −, hogy ennek és a hasonló kijelentéseknek az igazságtartalmával nehéz vitatkozni a népszámlálási adatok fényében, mivel nincs adatunk az ellenkezőről: mi történt volna, ha a kormányzat nem, vagy nem ilyen mértékben támogatja az egyházakat – még látványosabb lenne a lemorzsolódás? Vagy kevesebben lennének a nem nyilatkozók?” Ennek megértéséhez más adatokat is érdemes megvizsgálni: 2001 és 2011 között nagyobb volt a lemorzsolódás, pedig az az időszak inkább a világnézeti szembenállásról szólt, az egyház és az állam, a vallás és a politika feszültségéről. Emellett az egyházi intézményhálózat növekedése is 2011 óta látványos.

Az előadó felidézte, hogy a tizenöt évvel ezelőtt a DRHE vallásszociológia tantárgyát teljesítő hallgatói felmérést készítettek az egyházkerületben, amelynek egyik eredménye szerint a megkérdezettek 49%-a kifejezetten negatívnak találta az egyházi politikai megnyilatkozásokat, még 23% semlegesen vélekedett erről – miközben egyházunk akkor is ritkán szólalt meg közéleti kérdésekben. „A jelenség megértéséhez a reformáció koráig kell visszanyúlnunk, hiszen maga a reformáció is csak komoly politikai háttértámogatással erősödhetett meg: az erdélyi fejedelmek és nemesek harcok árán vallásszabadságot biztosítottak, de gazdasági, erkölcsi és politikai háttértámogatást is nyújtottak a megerősödő reformátori egyházaknak. E támogatásra, illetve politikai-jog védelemre való ráutaltságot az ellenreformáció korszaka sem írta felül” – emlékeztetett. Mind a 19. századi, mind az 1948-tól érvényes valláspolitika egyfajta államsegélyi rendszert tartott fenn, amely egyet jelentett az egyházak államtól való függésével. Emiatt hazánkban – ahogy jellemzően Kelet-Közép Európában – nem alakult ki a vallások és a politika olyan konstruktív-kritikus párbeszéde és kooperációja, „amely a fejlett polgári demokráciák sajátja – és amelyek kialakításában a protestantizmus egykor nagy szerepet vállalt.”

„Úgy tűnik, az utóbbi 30 évben nem sikerült elég érthetően elmagyaráznunk sem magunknak, sem a magyar társadalomnak, hogy a közéletért való felelősségvállalás még nem jelent automatikusan pártpolitikát; nem sikerült megértetnünk, hogy a kommunista államhatalom által kisajátított egyházi vagyon kártalanítása csak részleges volt; hogy amikor költségvetési forrásokból az egész társadalom számára hasznos tevékenységet folytatunk, akkor ez nem kegy, hanem az újraelosztás kérdése – hangsúlyozta Fazakas Sándor. – És azt sem sikerült megérteni az elmúlt 10 évben, hogy a politika és politikusok által hangoztatott keresztyénség nem ugyanaz, mint a keresztyén egyházak értelmezésében megélt krisztusi ethosz, életforma. Maguk a politikusok sem tagadják, hogy számukra a keresztyénség politikai termék, saját, a világot a maga szemszögéből értelmező narratíva, és minden más szempont ennek van alárendelve.”

Feladatot rónak ránk az adatok

Fazakas Sándor úgy fogalmazott, elengedhetetlen az adatok további értékelése és a felmerülő kérdések tisztázása a magunk számára. „Nélkülözhetetlen a párbeszéd olyan fórumainak megteremtése, ahol megvitatásra kerülhetnek például a spirituális érőtér kérdései, a hitelességi problémák, a kisebbségi lét pozitív oldalai vagy a nagyobb nyitottság a ma emberének egzisztenciális kérdései felé” – mondta, majd hozzátette: „Tartozunk az evangéliummal, de nem csak a 366.227 tiszántúli reformátusnak, hanem azoknak is, akik nem válaszoltak vagy nem vallásosként definiálták önmagukat. Ehhez több imádságra és elmélyültebb imaéletre van szükség.”

A teljes előadás és a prezentáció diái elérhetőek a Szociáletikai Tanszék és Kutatóintézet honlapján: https://szocialetika.drhe.hu/index.php/velemeny/93-megszamlaltattunk

Farkas Zsuzsanna
Elemző diák: DRHE Szociáletikai és Egyházszociológiai Tanszék
fotó: Miskolczi János