A felismert és elismert elhívás ünnepe

Sikeres lelkészképesítő vizsgájuk után általában ősszel szentelik fel a lelkipásztorokat egy ünnepi istentisztelet alkalmával. Erről a Magyarországi Református Egyház törvényben is rendelkezik: a teljes jogú lelkészi jogállás megszerzéséhez az egyház törvényeiben előírt diploma, az egységes lelkészképesítő vizsga és felszentelés szükséges. De mi is az a felszentelés és miért kiemelt esemény egyházunk, egyházkerületünk életében?

„Isten mindig szolgákat használt fel az egyház egybegyűjtésére vagy megszervezésére, annak kormányzására és megőrzésére, és ma is ezt teszi, és ezt fogja tenni, valameddig egyház lesz a földön. Tehát az egyházi szolgák eredete, rendeltetése és szolgálata igen régi, és Istentől van, nem pedig új és emberi rendelkezés” – áll a II. Helvét Hitvallás XVIII. fejezetében.

A reformátori tanítás alapján két alapvető, állandó jelről lehet felismerni Krisztus egyházának jelenlétét: az ige tiszta hirdetéséről és a sákramentumok helyes kiszolgáltatásáról. Ezek megléte nélkül vallásos egyesületekről és közösségekről beszélhetünk ugyan, de egyházról nem. Így válik igazán fontossá, hogy Isten az ige hirdetésére és a sákramentumok szolgálatára különböző embereket hív el, akiknek karizmáit az egyház felismeri és akiket külső elhívással, ordinációval is felhatalmaz a szolgálatra. „A »hivatalos« az, akit belsőleg Isten, külsőleg az egyház hívott el” – fogalmazott egy írásában Szűcs Ferenc, a Károli Gáspár Református Egyetem egykori rektora.

A református lelkipásztornak nincs kifejezett bibliai ősképe, mert egyetlen tisztségnek sem közvetlen folytatója, így nem próféta, nem pap, nem király és nem is apostol. Azonban elhivatásában, szolgálatában és sorsában vannak hasonló vonások, mindegyikhez kapcsolódik Isten szolgájaként, aki pásztor és tanító. „Élete tehát össze van kötve az Ige sorsával. Átéli annak hatalmát, vigasztaló erejét bölcsők és koporsók felett, de osztozik annak kiszolgáltatottságában is, ha a világ szemében bolondságnak, vagy botránynak tűnik sokszor. Külső megbecsültsége és elismertsége függ tehát a kortól, a korszellemtől, amelyben a soha nem domesztikálható evangéliumot hirdeti és képviseli” – hangsúlyozta Szűcs Ferenc.

A II. Helvét Hitvallás így ír az ordinációról: „Akiket megválasztanak, azokat avassák fel a vének, nyilvános imádsággal és kézrátevéssel.”

A kézrátétel a szent szolgálatba való iktatás ősi, bibliai módja. Önmagában senkit sem tesz elhívottá, de az elhívottat megerősíti abban, hogy a közösség felismerte és elismerte isteni ajándékait, valamint kéri, elfogadja és támogatja szolgálatát. Ezekhez az egész gyülekezet Isten Szent Lelkének áldó kegyelmét kéri. Török István „Dogmatika” című művében azonban arra is figyelmeztet, hogy az ordináció több is, mint maga a lelkészszentelés: „Az ordináció református vonatkozásban fordítható az egyházi szolgálatba való beiktatásnak, az egyház szolgái közé való besorolásnak, vagy felavatásnak, de semmi szín alatt sem szentelésnek vagy felszentelésnek.”

A lelkészszentelés fontos része mindezek mellett a lelkészi eskü, amellyel a leendő felszentelt lelkipásztor is kifejezi az egyházi tisztség betöltésére tett szándékát. Ennek elmondásával a jelölt véglegesen elkötelezi magát a református anyaszentegyház lelkészeként történő szolgálatára, ezzel együtt az egyházi joghatóság elismerésére és elfogadására vonatkozó nyilatkozat. Idén a Tiszántúli Református Egyházkerületben 19 lelkipásztor teszi majd le esküjét.

„Hinnünk kell tehát, hogy Isten szolgái által külsőképpen tanít minket igéjével, belsőképpen pedig a Szentlélek által indítja fel választottai szívét a hitre, és mindezekért a jótéteményekért Istennek kell dicsőséget adni.” (II. Helvét Hitvallás, XVIII. fejezet)

Források:

• II. Helvét Hitvallás
• 2013. évi I. törvény a lelkészek szolgálatáról és jogállásáról
• Török István: Dogmatika
• Szűcs Ferenc: A XXI. század református lelkésze
• Gottfried Wilhelm Locher: Református egyházkormányzat