Népszámlálás: Nem tagadhatjuk le saját felelősségünket

– Bő egy hete kerültek nyilvánosságra a 2022-es népszámlálás vallási hovatartozásra vonatkozó adatai. Bár a megkérdezettek 40 százaléka nem válaszolt az ezzel kapcsolatos kérdésre, a rendelkezésre álló információk alapján 209 472 fővel csökkent a reformátusok száma. Hogyan érintette ez egyházvezetőként?

– Már az előző népszámlálás alkalmával is csökkent a reformátusság, számomra meglepő lett volna, ha megőrizzük a létszámunkat. A népesség is fogy, ebből is következtethettünk a csökkenésre, emellett belső számaink, egyházi statisztikáink is ezt az egymillió fő közeli eredményt mutatták. Úgy gondolom, ez a létszám már a realitáshoz közelít, mert valószínűleg a 2001-es és a 2011-es számok sem a valódi képet mutatták rólunk.

– Milyen a valódi kép?

– Nekem ezek a számok azt üzenik, hogy a korábban valami miatt még magukat névlegesen reformátusnak mondók lemorzsolódtak, akik viszont most ezt jelölték meg vallási hovatartozásként, azokra igen komolyan kell számítanunk. Az a reményem, hogy nekik fontos meggyőződésük a reformátusságuk, nemcsak valamikor megkeresztelték őket, hanem nagyon közeli állapotban lehetnek az egyházi törvényeink szigorúságával mérhető egyháztagsághoz. Az önkéntes bevallás lehetőséget ad arra, hogy bárki ki tudja mutatni elköteleződését, de arra is, hogy ne áruljon el információt, vagy ne vallja magát oda tartozónak, ahova nem is tartozik. Bízom a most kiderült számokban, remélem, hogy ebben a közel 944 ezer emberben van annyi erő, hogy megmaradjanak mellettünk. Ez felelősséget is ró ránk, de örülök, hogy ennyien tették a reformátusság mellé ezt a képzeletbeli X-et.

– Máté-Tóth András teológus, valláskutató fogalmazta meg több fórumon is, hogy a népszámlálás mostani eredményei sok szempontból a népegyházi keretek végét jelentik. Mi következik ezután?

– Azt gondolom, hogy a népegyházi keretek felbomlása és a konstantini korszak vége már sokkal korábban bekövetkezett. Ez a szám olyan tükröt tart elénk, amelybe belenézve, és az eseményeket követve őszintén ki kell mondanunk, hogy a népegyház már csak nyomokban érzékelhető. Sőt vannak olyan egyházi tájegységek, ahol már egyáltalán nem érvényesül. Ezt tudomásul kell vennünk, és nem hitegethetjük magunkat – ugyanakkor ez fölbátorít bennünket arra, hogy amivel nem mertünk eddig foglalkozni, azzal igenis szembe kell néznünk.

– Elsősorban mivel?

Az az államegyházi helyzet, ami 1895 óta működik – amikor az állami anyakönyvezést bevezették francia mintára –, mára amortizálódott. Az egyház szempontjából nem előnyös 120-130 év áll mögöttünk, benne olyan társadalmi átrendeződésekkel, mint a földek elvesztése, a kisajátítás és a téeszesítés, az egyre szélesedő társadalmi mobilitás, melynek során egyházunk fontos rétegei alól szó szerint is kihúzták a talajt. Emellett látjuk, hogy a természetes fogyásunk nem pótlódik, a demográfiai mutatók is negatív tendenciákat mutatnak. Egyre elöregednek gyülekezeteink itt, a Tiszántúlon is, ezért foglalkoznunk kell azzal, milyen jövő vár ezekre a végvárakra.

– A népszámlálási adatok alapján is látszik az elöregedés. Hogyan hat ez az egyházi struktúránkra?

– A jelenlegi tendenciák alapján az önfenntartás egyre kevésbé reális. Az anyagyülekezeti státusz a klasszikus elgondolás szerint azt a gyülekezetet illeti meg, amely el tudja tartani a lelkipásztorát, szolgálatát tisztes mértékben fedezni tudja és az épületeinek a rezsijét ki tudja fizetni, persze ez a mai energiaárak mellett nagyon nagy erőfeszítést jelent. A különböző egyházkerületek különböző módon segítik az anyagyülekezeti státuszhoz kapcsolódó elvárások teljesítését, de érezzük, hogy egyre több gyülekezet nem tud ezeknek megfelelni. Közeledik az az idő, amikor a mai valósághoz kell igazítanunk ezt a struktúrát. A jelenlegi rendszerünkkel azt üzenjük a külvilágnak – de olykor önmagunknak is –, hogy többszáz stabil egyházközségünk van. A számokkal szembesülve, el kell kezdenünk a párbeszédet arról is, hogy az egyházmegyék közötti belső arányok miként alakulnak. A számok az egyházi kategóriában jelzésértékűek, de nem bűvölhetnek el bennünket, ahogy nem is keseríthetnek el. Az erőnk nem a gyülekezetek számában van, hanem abban, hogy mennyire erősek valójában a közösségeink. Az egyház alapküldetése a missziói parancs teljesítése, és ez soha sem a számokról szólt, hanem a keresztyén életforma következetes megéléséről. Ez a dilemma a dogmatikában úgy jelenik meg, hogy egyszerre kell beszélünk a látható egyházról és a láthatatlan egyházról. A láthatatlan egyházba nemcsak azok tartoznak, akik már elmentek a minden élők útján, hanem azok is, akiket egyszerűen nem tudunk számokban kifejezni, mert nem látunk a szívükbe. De az egyház küldetése az evangélium hirdetésére egy olyan mandátum, amely akkor is kötelezne, ha csupán öten lennénk Magyarországon reformátusok, de természetesen akkor is, ha ötmillióan. Kérdés, hogy a mostani számok józanítanak, sarkallnak-e bennünket azon az úton, amely a kirakatkeresztyénségből vagy a nagyünnepi keresztyénségből elvisz a mindennapokban megélt, életformává váló keresztyénségig. A kulcs ugyanaz, mint két évezrede: a tanítványi életforma, ha hiteles, akkor annak van hatása, de ha nem az, akkor az nemcsak megbosszulja magát, hanem az akár gúny tárgyává is teheti a keresztyénséget. A számok mögötti hiteles életstílus szintén fontos terület.

– A csökkenő létszám arra utal, hogy nem hiteles ez az életforma?

– Annyi bizonyos, hogy az egyház tagjaitól többet várnak a nem hozzánk tartozók, és ha ez a több nem mutatkozik meg, akkor az csalódást okozhat. Több összetevőt érzékelek, izgalmas kérdés például, hogy mennyi látszik a hitelességből, illetve azok kapnak-e nagyobb teret, akik hitelesek. Ugyanakkor az egyházi intézményeink, testületeink, szolgálattevőink kitettsége igen nagy. Többen látják, ha jól csinálják, és többen látják azt is, ha nem tudják beváltani a hozzájuk fűzött reményeket. Ennek vizsgálatához is időre és szakértői elemzésre van szükség. Meg kell nézni például, hogy azokon a területeken, ahol a létszám csökkenése elmarad az országos átlagtól, ott mit tesznek másként. Református szempontból izgalmas az is, hogy a nem válaszolók közül nagy számban voltak Csongrád, Békés, a Nagykunság és a Hajdúság területeiről. Itt ismét történelmi okokat sejtek, ezek azok a területek, amelyek nagyon megszenvedték a 20. század viszontagságait – és ezek nem múlnak el nyomtalanul. Ezért is gondolom, hogy mélységi vizsgálatra van szükségünk, amit nem szabad megspórolnunk.

– Érdekesség, hogy a számok alapján az önmagukat reformátusnak valló 30-39 évesek között arányosan mintha nagyobb csökkenés lenne megfigyelhető, mint más korosztályokban.

– Ehhez is szükség lesz a szélesebb körű vizsgálatra, de nagy valószínűséggel ők azok az unokák, akiknek már a nagyszülei sem voltak közel az egyházhoz, vagy nagyon megszenvedték azt a politikai időszakot, amikor el kellett távolodni a templomtól, a gyülekezettől, az istenhittől. Ott az unokáknál már nem voltak, akik őket a térdükre ültetve mesélték volna a bibliai történeteket, és imádkozni tanítottak volna. Ezt a hiányt megszenvedjük egyházként, és úgy tűnik, mára statisztikailag is kimutatható. Nagy kérdés, hogy akik viszont a rendszerváltás után lettek szülőkké, azok vissza tudnak-e bármit fordítani ezekből a folyamatokból. Az ő megszólításuk, mint a rendszerváltás után felnőtt nemzedéké, kihívás és fontos küldetés számunkra. Ugyanígy célunk az egyházi intézményekben végzettek megszólítása, mert ők összekötő kapcsok lehetnek a megszakadt tradícióláncban. Református egyházunk zsinat-presbiteri elve szerint nemcsak a lelkészek küldetése a megszólítás, hanem különösen nagy hatással tud lenni a környezetére egy keresztyén életét hitelesen megélő egyén vagy család.

– Az intézményeink kiemelt területet jelentenek, egyre több az úgynevezett táblacserés szociális és oktatási intézmény, de az újakat is meg kell említenünk: a szeptemberben lezárult Kárpát-medencei óvodafejlesztési programban például 2900 új óvodai férőhely és 450 új munkahely létesült – amelyeken keresztül még többeket érhet el egyházunk. Miért tűnik úgy, hogy mégsem tudott erős alternatívává válni a reformátusság?

– Munkahelyet vagy férőhelyet keresni akár szociális, akár oktatási intézményben, nem egyenlő az evangélium keresésével. A társadalmi feladat átvállalása lehet a mi szándékaink szerint lehetőség arra, hogy az evangéliumot továbbadjuk, és megérintsünk vele embereket, de a valóság az, hogy a szülők elsősorban iskolát keresnek, az idősek olyan nyugalmat, amiben az utolsó éveiket el tudják tölteni – így bízzák ránk a hozzátartozók a szüleiket, nagyszüleiket, az ellátottakat. Aki pedig munkahelyet keres, az elsősorban megélhetést szeretne, és tudnunk kell, hogy kötelességből igen nehéz ráérezni az evangéliumra, és „kényszermunkásból” tanítvánnyá válni. Merem azt mondani, hogy ahol táblát cserél egy iskola vagy egy idősotthon, ott ki kell várni azt a futamidőt, amíg megtörténik az áthatás. Ehhez rengeteg lelkipásztori munka kell, és olyan szakmai teljesítmény, amely figyelemre méltó – és e kettőnek együtt kellene járnia. Az intézmények terén a szakmai színvonalat elvárják tőlünk, és a mutatókat törvényi alapon is produkálni kell, de azért is, mert így méltó az egyházhoz. Az már kérdés, hogy azt az üzenetet, amit keresztyénként átadhatunk, van-e hajlandóság meghallani és befogadni. Ezt sem normatívával, sem jól fölszerelt épülettel nem lehet biztosítani. Ezért érdemes még jobban foglalkoznunk belső egyházi kommunikációnkban azzal, miként lesz missziói eszközzé az iskoláztatás és a szociális, a diakóniai munka. Nem szabad rózsaszín álmokat fűzni ehhez, mert az olyan hiú ábrándokhoz vezet, mintha egyenes arányban lenne az intézmények növekvő száma a gyülekezeti tagok növekvő számával.

– Mi az állami támogatás célja, ha nem a keresztyénség létszámának megerősítése?

– Az állami feladatot ellátó egyházi intézményeknél a feladatellátás biztosítása. Az egyházi működési támogatás esetében az az alaphelyzetünk, hogy az egyházak kárpótlása az 1990-es években részlegesen történt meg. A visszaadható épületeket, illetve a vissza nem adható épületekért fölszámolt kárpótlási összeget járadékként megítélte a magyar országgyűlés, erről törvényt hozott. Ugyanakkor a II. világháborúig az egyházi intézményeket és gyülekezeteket működtető javakat, eszközöket, földeket teljes egészében soha sem kárpótolta a magyar állam. A templomaink felújításánál pedig sokszor az a helyzet áll fenn, hogy nincs olyan működtető tőke, amely a korábbi évszázadokban természetes volt. Ezért segít az állam tehetségéhez mérten – felekezettől függetlenül – a közös értékek megújításában.

– Ebben a kontextusban mit jelent az egyéni adakozás?

– Elsősorban áldozathozatalt. Az áldozathozatal mindig ott jelenik meg, ahol jelentkezik valami szükség. Ebben nagyon szép tapasztalat az, amikor egy-egy ügy mentén a gyülekezeti tagok összefognak, és közös felelősségüknek érzik közösségük gyarapítását. Ilyenkor megmutatkoznak olyan tartalékok, amelyek korábban nem. Közben elmondható, hogy ha az ember azt tapasztalja, nincs szükség az ő áldozathozatalára, mert valahogy, például állami, pályázati vagy közegyházi segítséggel, megoldódik a helyzet, akkor nem is mutatkozik meg az önerő.

– Ez elvezet a politikai keresztyénség témájához, amellyel kapcsolatban szintén sok kritika éri egyházunkat. A múlt héten megjelent elemzések a fogyatkozó létszámok okát is ebben látják.

– A politikai keresztyénség eltávolító erejét nem tudnám olyan súlyos és nagy számmal értékelni, mint amekkorát csökkent az adatok alapján egyházunk létszáma. Nem tudnám kizárólag ennek felróni a 40 százalék nem válaszolót sem. Nagyon olcsónak tartanám a politikai keresztyénségre fogni azt, hogy így állunk. Ez is lehet egy komponens, de nem spórolhatjuk meg a szembenézést a saját felelősségünkkel. A politikai keresztyénség veszélyét leginkább a sajátjaink lelkületének rombolásában látom, amikor a bibliai fogalmak, hitvallásos tartalmak kiürülnek vagy a hitelük csorbul. Minden egyházi eseményen megszólalónak el kellene gondolkodnia azon, hogy egyáltalán mit jelent keresztyénnek lenni és miben áll a Krisztus követésének, az imitatio Christinek a feladata. „A maga módján keresztyén” közéleti megszólalónak két csábító út kínálkozik. Az egyik a redukált keresztyénség-fogalom kísértése, amiből hiányzik a Krisztus lelkületét megélő közéletiség, és marad egy csökkentett, leegyszerűsített, közhelyes megvalósítás. A másik veszély a szelektív keresztyénség hirdetése, amely önkényesen válogat a keresztyén értékek tárházából, de nem akar a teljes Szentírás összefüggésével számolni. A redukált és a szelektív keresztyénség szavai mindig elvesznek abból az érzésből, hogy Isten a tenyerén hordoz bennünket.

– Néhány hete bejárta a magyar sajtót is Tomáš Halík prágai katolikus teológus, vallásfilozófus a Lutheránus Világszövetség nagygyűlésén elhangzott beszéde, amelyben így fogalmazott: „A múlt iránti nosztalgia, az egyház és az állam házasságának visszasírása megfosztja jövőjétől az egyházat. Ha az egyház kultúrharcba bocsátkozik szekuláris környezetével, mindig vesztesen és eltorzulva kerül ki belőle.” A mostani számok tükrében az utóbbi években rossz utat választottak Magyarországon a történelmi egyházak?

– Azt gondolom, hogy egyszer el kell válnia a búzának az ocsútól. A keresztyénség a kezdeti időszaktól, az őskeresztyénség korszakától kisebbségben volt – mert van, ami nem kultúra kérdése. A teremtés rendje nem egy kultúra kérdése, hanem hitünk szerint az, hogy a teremtő Isten rendjébe simulunk bele, és azzal megbékélünk, azt elfogadjuk. Ez nem valami opportunizmus, hanem annak a komolyan vétele, hogy ez a világ egy Isten által teremtett világ, a magától Istentől elrendelt törvényszerűségeivel. Ezért lesz fontosabb kérdés az, hogyan megyünk tovább. Nem a kultúrát kell fenntartani, hanem a Szentírásban meghatározott isteni elvárásnak kell megfelelnünk. A keresztyénség már sokszor ragadt a kultúrkeresztyénségben, és ezzel devalválódott. A keresztyénség teremthet kultúrát, ezt már bizonyította is, de a kultúra nem biztos, hogy elvezet a keresztyénségig. Nem szabad összekevernünk ezt a kettőt, mert nem mindegy, mit képviselünk. Péter és János is erre hívják fel a figyelmet az Apostolok cselekedetiről írott könyv 4. és 5. fejezeteiben: a Jézus nevét gyógyító erővel kimondókat el akarták hallgattatni, de ők azt mondták, „nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk” (ApCsel 4,20), majd a tanúság-tilalomra újra kijelentették: „Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek.” (ApCsel 5,29) Ez a lelkipásztori hitelesség nagy titka: meg kell fogalmaznunk és képviselnünk kell az evangéliumi állandót – de úgy, hogy az ma is érthető legyen.

– Volt olyan elemző, aki úgy fogalmazott, a jelenlegi tendenciák folytatásával a reformátusság 2072-re elfogy. Az érthetőség jegyében hogyan változtatható, fordítható meg ez a folyamat?

– A 2001 és 2011 közötti sokkoló csökkenéshez képest a mostani számok kedvezőbbek, ez alapján komolyan lelassulhat a reformátusok fogyatkozása. Azért, hogy ez a folyamat megálljon, sőt megforduljon, tudatosan tennünk kell. Mindenekelőtt koncentráljunk arra a lényegre, ami az egyház sajátja, amit az egyház helyett senki sem tud elmondani, elvégezni. Nekünk az Isten Igéjét kell hirdetni, és lehajolni ahhoz az elesetthez, akinek nemcsak teste van, hanem lelke is, vagyis az egész embert kell óvni és az élet egészét gyógyítani. Keresztyén életünk elvilágiasodása ellen és az egészséges életért, az egyházi autonómia fenntartásáért azzal tehetjük a legtöbbet, ha odafigyelünk a világiasság beszüremkedésének korszakában a szűrőkre. Szűrjük meg a működésünket, életünket az Isten Igéjén tájékozódva, és a Szentlélek által megújult értelemmel, vagyis gondolkodásunkban szabjuk magunkat Jézus Krisztushoz. Tendenciafordító lehet, ha magunk is átgondoljuk: Őrzöm-e az egyház sajátosságát magamban? Őrzöm-e értelmemben, ítélethozatalaimban, cselekedeteimben? Pál apostol kérlel: ha rossz igazodási pontnál vagytok, változzatok meg, és igazodjatok Krisztushoz! (Róm 12,1-2)

– Egy korszakhatárral is szembesített bennünket a népszámlálás: a 9 millió 603 ezer jelenlegi magyarországi lakosból 5 millió 400 ezren nem definiálták önmagukat. vallásosként. Így először fordult elő, hogy 50 százalék alá csökkent az önmagukat vallásosnak mondók száma.

– Ez mindenképp megkérdőjelezi a keresztyén Magyarország illúzióját. Az egyházban élők, gyülekezeteket ismerők már hosszú ideje látjuk a világiasodó tendenciákat. Úgy tapasztalom, ez leginkább a temetéseknél vehető észre, hiszen egyre nő a polgári szertartást választók száma. Ez mindig is egy józanító adat volt a pályám során, mert elgondolkodtató, hogy az emberi élet végén milyen módon adjuk meg hozzátartozóinknak a végtisztességet. A gyászunkban alapvető kérdés, mi történik azzal, akit szerettünk és már nincs velünk – amikor itt nem ébred föl az Isten-kapcsolat valósága és az igei vigasztalás igénye, az jelzés értékű. Sok egyházi, közösségi alkalmunk olyan, mint egy fesztivál, ahol nem a lelki tartalom a fontos, hanem a körítés. Csupán a felszínes egyháziasságot tápláló módon nem mehetünk tovább. A feladatunk, megtalálni azt az utat, amellyel betöltjük egyházi küldetésünket, de úgy, hogy ne kísértsen meg bennünket a hatalmi keresztyénség, hiszen kényszerből nem lehet hinni, a hitünk ajándék.

– Mik lehetnek ennek az első lépései?

– Egyre inkább meg kell találnunk azokat a formákat, megközelítési módokat és új műfajokat, amelyek a ma emberéhez tudják közelebb vinni azt a felbecsülhetetlen értéket, amit az evangélium jelent. Szükség van a szakembereinkre, például a Debreceni Református Hittudományi Egyetem Szociáletikai és Egyházszociológia Tanszékére, hogy értelmezni tudjuk a számokat, és aztán megfogalmazhassuk a konkrét cselekvési irányokat. Sajnos vannak olyan területek, ahol az egyház csak formálisan végzi a dolgát, gyengék vagyunk például a családlátogatásokban, a személyes kapcsolattartásban, és sokszor gyűléseink is csak formalitások, ahol minden kipipálható, de tartalmi értéke csekély. Formálissá válnak azok a tanácskozások, ahol tulajdonképpen nem dől el semmi. Formálisak azok a szabályok, amelyekről tudjuk, hogy úgysem lesz következményük. Sok apró dolog, strukturális probléma van, amelyek külön-külön nem indokolják a csökkenés számait, de ezeken is változtatnunk kellene, hogy biztosítsuk az egyház komolyságát, és megmutassuk, hogy ez nem valamiféle gittegylet, ahol rugalmasan vagy akár testreszabottan változnak a szabályok. Egyelőre sok az olyan banánhéj, amelyeken elcsúszunk. Van, aki nem mondja ki hangosan, de látják, és ez kontraproduktív. Ezek felismerése és tartalmassá tétele jó kezdet lehet a változáshoz.

– Mindezekkel együtt az élő hit továbbra sem lesz mérhető kategória. Mi mutathatja meg a változást?

A magvető példázatában is szerepel, hogy a jó földbe hulló magok közül van, amelyik „százannyit, a másik hatvanannyit, a harmadik harmincannyit” termett. De nem attól, mert más volt a művelési technika, hanem azért, mert az elvetett mag természete, hogy különböző módokon sokszorozódik meg. A hit nem egyenletesen fejlődik. Az ember hitéletében vannak hullámzások, vannak nehezebb időszakok és vannak magaslatok is, de ez így van rendjén. Hálát kell adnunk azért a közel 944 ezer emberért, akik kinyilvánították a reformátusságunkhoz tartozásukat. Legelőször annak a módját kell megtalálnunk, hogy érezzék: nekünk fontosak, várjuk őket a gyülekezeti közösségekbe, az istentiszteletekre, és nálunk otthonosan érezhetik magukat Krisztus megváltottjaiként.

Farkas Zsuzsanna
fotó: ksh.hu; archívum