Interjú Győri Jánossal

Győri János 1958. április 14-én született Sajószentpéteren egy hatgyermekes református lelkészcsalád harmadik gyermekeként. Édesapja a Borsod vármegyei Lak községben és további három településen szolgált. Az apa 1972-ben bekövetkezett korai halála évében a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának tandíjmentes diákja lett, s itt érettségizett 1976-ban. A Debreceni Egyetemen szerzett magyar-német szakos tanári diplomát 1983-ban, s ettől kezdve, immár negyven esztendeje, egykori iskolájának tanára. Pedagógusként máig fontosnak tartja a tehetségek felismerését és támogatását. Az 1980-as években oroszlánrészt vállalt a Gimnázium önképző- és színjátszóköre szervezésében, 1990-től másfél évtizeden át sikeres nyilvános előadássorozatot szervezett Kollégiumi esték címmel. Tanítványai közül többen kerültek irodalmi pályára, lettek tanárok, egyetemi oktatók, írók, művészek, közéleti személyiségek. Egykori diákjai 60. születésnapján, 2018-ban Világító lámpás címmel tanulmánykötettel köszöntötték.

Középiskolai tanári tevékenysége mellett az 1980-as évek végétől egy évtizeden át a Debreceni Egyetemen régi magyar irodalmat, később megszakításokkal a debreceni és a sárospataki református teológián különböző művelődés- és neveléstörténeti tárgyakat tanított. Az 1991–92-es tanévet ösztöndíjas vendéghallgatóként a Zürichi Egyetemen töltötte, Ahol teológiai, filozófiai és művészettörténeti előadásokat hallgatott és tudományos kutatásokat végzett. Ekkor szerzett előbb egyetemi doktori, majd PhD fokozatot a régi magyar irodalom tárgykörében.

Tanári munkája mellett hiánypótló irodalmi és publikációs tevékenysége. Fő kutatási területei a kora újkori magyar protestáns irodalom és művelődés, illetve a neveléstörténet. E témákban évtizedeken át hazai és külföldi konferenciák előadója, magyar és német nyelvű publikációinak száma ma már meghaladja a kétszázötvenet. Az évtizedek során több folyóiratnak szerkesztője vagy munkatársa volt, jelenleg a Debreceni Egyetem Gerundium című kiadványa szerkesztőbizottságának tagja.

Győri János közéleti szerepvállalása is jelentős.  Részt vett az Országos Református Tanáregyesület (ORTE) rendszerváltás utáni újjászervezésében, az egyesületnek 2006–2010 között elnöke volt. A Debreceni Református Kollégium Baráti Köre elnöki tisztét ma is betölti. Kiterjedt külföldi kapcsolatait a református oktatás számára is kamatoztatja: az 1980-as, 90-es években aktív mozgatója volt a Református Gimnázium hildeni (NSZK) testvériskolai kapcsolatainak, majd 2000-től nyolc éven át, az ORTE megbízásából, választmányi tagja volt a Protestáns Nevelők Nemzetközi Szervezetének (Internationaler Verband Evangelischer Erzieher).

Részmunkaidős gimnáziumi tanári munka mellett 2005-től a Református Művelődés- és Iskolatörténeti Kutatóintézet igazgatója. Ebben a tisztségében főszerkesztője volt a Debreceni Református Kollégium történetét az intézmény 475. évfordulója alkalmából feltáró kiadványsorozat hat kötetének, és máig szerkesztője az intézmény azóta tíz kötetet megélt kiadványsorozatának (Református Művelődéstörténeti Füzetek). Részt vett a reformáció 500. évfordulója országos és egyházkerületi rendezvényeinek szervezésében is. Az évfordulóra kiírt drámapályázaton unokahúgával, Győri Katalinnal közösen írt Menekülők című drámája első díjat kapott, s a darabot a Csokonai Színház egy évadon át sikerrel játszotta. A dráma 2021-ben nyomtatásban is megjelent.

Győri János 2021 márciusa óta a Tiszántúli Református Egyházkerület Közgyűjteményeinek igazgatója, ebben a tisztségében 2022 júliusáig a Református Kollégium Múzeumát is igazgatta.

Tudományos és pedagógiai tevékenységét több ízben kitüntetésekkel is elismerték: 1982-ben még egyetemi hallgatóként Juhász Géza-díjat kapott, 1998–2001 között a MTA Bolyai János Ösztöndíjasa volt, 2003-ban elnyerte a Debrecen Városa Kiváló Pedagógusa Díjat, 2007-ben pedig a Kulturális Minisztérium Károli Gáspár-díját. 2013-ban vehette át az Egyházkerület Gyarmati-díját, 2018-ban pedig pedagógiai díját.

Az életrajzát olvasva elsőként az merült fel bennem, hogy tulajdonképpen hogyan szólíthatom: Tanár Úr, Igazgató Úr, Szerkesztő úr vagy esetleg Művész Úr? Minek tartja magát elsődlegesen?

Leginkább annak örülök, ha tanár úrnak szólítanak. Nemcsak azért, mert leghosszabb ideig ezt a hivatást műveltem, sőt ma is végzem, hanem mert ezzel a többi tevékenységem is érintkezik.  2005 óta vezetem azt a kutatóintézetet, amely a református oktatás és nevelés történetével foglalkozik. Tagja vagyok a Gerundium című folyóirat szerkesztő bizottságának, amelyben a felsőoktatás történetéről szóló tanulmányok jelennek meg. Két éve igazgatom a Kollégium Közgyőjteményeit, melyek iskolai gyűjteményekből jöttek létre vagy azok múltbeli emlékeit gyűjtik. A reformáció 500. évfordulójára unokahúgommal írtunk egy drámát Menekülők címmel, amellyel megnyertünk egy pályázatot, s a darab egy éven át ment a Csokonai Színházban. Elnöke vagyok a Kollégium Baráti Köre egyesületnek is, amely iskolánk öregdiákjait fogja össze. Ezek a tevékenységek a Kollégium és az iskolaügy fogalmában találkoznak össze, így tehát leginkább tanárnak tartom magam.

Negyven éve tagja gimnáziumunk tanári karának. Milyen tapasztalatokat szerzett pályafutása során? Van-e olyan folyamat, tendencia, amit kirajzolódni lát a gimnázium történetében?

Az én nemzedékem még a kommunizmus időszakában végezte az egyetemet és került a tanári pályára. Erről a korról manapság gyakran leegyszerűsítve úgy beszélnek, hogy az egy élhetetlen, diktatórikus korszak volt. Ez egyrészt igaz, hiszen a kommunizmus kezdetén, a második világháború utáni években valóban államosították az iskolákat, az egyházat beszorították a templom falai közé, s a debreceni Refi fehér hollóként egyedül képviselte az egész Kárpát-medencében a református közoktatást. Másrészt amikor 1983-ban a pályára kerültem, már felpuhulóban volt a diktatúra. A diákok nyitottak voltak minden újra, éhezték a hiteles információkat. Rendkívül aktív élet folyt a tanórákon kívül az önképzőkörben, a színjátszókörben, a Kántusban. Gyakran és szívesen mentünk gyülekezeti kiszállásokra. A csendes napokat nem teherként élte meg az ifjúság, hanem maga követelte ki, hogy kiket hívjunk meg szolgálni. Az evangelizációs istentiszteletek utáni nem kötelező beszélgetéseken olykor éjjel 11 órakor még tele volt a Díszterem. Jó volt tanítani ebben az időben, mert azt éreztük, hogy kifelé megyünk valamiből, amitől szabadulni szeretnénk, a szabadság irányába, és ebben a mi iskolánknak is meghatározó szerepe lehet.

Ez a lendület kitartott még az 1990-es években is, de aztán lassan a ránk tört szabadsággal együtt minden megváltozott. Örömteli dolog volt, hogy új református iskolák alakultak, határainkon innen és túl. Ezeknek a szervezői kezdetben gyakran látogattak meg bennünket, tanácsot kérni. Elindultak a ma is működő református tanulmányi versenyek és egyéb rendszeres találkozások (cserediákság, református középiskolák találkozója, közös református tanévnyitó). Az az élmény, hogy nem vagyunk már egyedül, nekünk is lendületet adott.

Ugyanakkor mára az is nyilvánvalóvá vált, hogy a Refi korábbi sziget-jellege egyre nehezebben tartható fenn. Az egész hazai oktatás komoly kihívások elé került az elmúlt két évtizedben, amelyektől mi sem függetleníthetjük magunkat. Csak a legszembetűnőbb problémákat említem, amelyekből továbbiak következnek.

Igen nagy a túlterhelés, hiszen tanárnak és diáknak magas az óraszáma. Ez nem mai jelenség különben, a nyolcvanas évek elejéig nyúlik vissza, amikor bevezették az iskolákban a szabad szombatot. Azóta öt nap alatt akarjuk megtanítani azt, ami az én diákkoromban hat nap alatt is alig ment már, sőt mivel az ismeretek mennyisége azóta folyamatosan és egyre gyorsabban növekszik, újabb tantárgyak és tárgykörök jelentek meg az oktatásban (informatika, média, társadalomismeret). Ehhez jöttek az egymást váltó, szinte a kipróbálás fázisában meg is szűnő oktatási reformok és tankönyvek. És végül globális kihívásként előbb megjelent a kereskedelmi televíziózás, majd a személyi számítógép és az internet, végül a mobiltelefon. Az iskola, amely könyvalapú kultúrájával az 1990-es évekig a fiatalok számára a legfontosabb információforrás volt, ma fuldokolva igyekszik beemelni gyakorlatába a technika új eszközeit, miközben az alapvető szövegértési, olvasási, számolási, logikai készségekkel egyre nagyobb a gond.

A helyzet súlyos, de a történelem arról is tanúskodik, hogy az ember végül minden válságra képes volt megtalálni a megoldást. Az oktatás helyzete is rendeződik majd, de most még egy átmeneti, szinte sokkos állapotban vagyunk. A feladat kettős: a diáknak egyrészt elemi készségeket kell elsajátítania, amelyek továbbra is leginkább az évszázadokon át kipróbált módszerekkel közvetíthetők (kézírás, memoriterek stb.), másrészt ezzel párhuzamosan kell a legmodernebb informatikai ismereteket és azok gyakorlati alkalmazását megtanulnia. E kettős kihívás leküzdésére egyetlen kiút látszik, a nagykorúság határát ki kellene tolni 18-ról 20-22 éves korra, s ezzel a közoktatásban töltött időt is meg kellene toldani pár évvel. Így lehetne a megnövekedett tananyagot, a diák életkorának megfelelően, adagolni. Csak így tudja a jövő iskolája, a mostaninál lassabb tempóban, de a mainál több sikerélményt és örömet nyújtva, teljesíteni az előtte tornyosuló feladatokat. Tudom, hogy ehhez több tanteremre, több tanárra és több pénzre van szükség, de ha egy társadalom nem fordít a jövőjére elegendő anyagi forrást, öngyilkosságot követ el.  A zsoltárainkat fordító Szenci Molnár Albert a 16. század végén alig múlt 15 éves, amikor a Debreceni Kollégiumban befejezte gimnáziumi tanulmányait és nyugat-európai egyetemekre ment ismeretit bővíteni. Kétszáz esztendővel később Kölcsey Ferenc 13 év alatt végezte el ugyanitt elemi, gimnáziumi és főiskolai tanulmányait, s 19 évesen ügyvédjelölt lett. Ehhez a 19. század közepe óta egy diáknak legalább négy esztendővel többet kell eltöltenie az iskolapadban. Talán eljött az ideje, hogy ha nagy áldozatok árán is, de újra radikálisan megváltozzék az oktatás szerkezete.

A fogyasztói társadalom és a technológia fejlődése mellett manapság mintha egyre kevésbé lenne fontos a humán műveltség. Ön szerint mi a szerepe napjainkban a humán műveltségnek?

A humán műveltség rólunk, emberekről szól. E nélkül nincs oktatás és nincs kultúra, mert ez mindennek az alapja. Ma, az internet világában látszólag visszaszorul, vagy még inkább felhígul ez a műveltségelem, de mivel az embernek elemi igénye van a szépre, a jóra és az igazra, én hiszek a humánumban és az azt hordozó műveltségben. Ki fogja az harcolni újra a maga igazát. Érzésem szerint közelébe értünk már a digitális csömörnek.

Mit üzenne a napjainkban Gimnázumunk padjait koptató diákoknak?

Az elmondottak miatt nem könnyű ma diáknak lenni, a Refiben sem. De hát mikor volt könnyű? Ha visszalapozunk a történelemben, s megnézzük, mi mindennel küszködtek elődeink, akár az oktatást illetően is, akkor bizony visszább fogunk a panaszainkból, mert minden nehézség ellenére, ekkora lehetőségek a műveltségszerzés, a nyelvtanulás, az utazás terén sosem voltak adottak nagy tömegek számára, mint manapság. Csak hát élni kell tudni ezekkel a lehetőségekkel!

Ezt a beszélgetést a Nagyhét első napján folytatjuk, Húsvétra készülünk, s a feltámadás ünnepe azt is üzeni nekünk, hogy minden helyzetben van lehetőség az újrakezdésre. A mulasztásainkból, tévedéseinkből, a hanyagságainkból származó lemaradás sosem végzetes, fel lehet és fel kell emelkedni a mélységből, amire ezernyi példa van iskolánk történetében is.

Az ember arca úgy van megalkotva, hogy akaratlanul is a fényt keresi. A Kollégium Oratóriumának egyetlen tárgyiasított szimbóluma van: a szószék mellvédjére faragott napkorong, ami a legelemibb és legősibb fény-szimbólum, s nyilván azért került az imaterembe, mert Krisztus-jelkép is. A legtöbb, amit egy refis diák magával vihet Debrecenből, az a bizonyosság, hogy „Krisztus feltámadott, valóban feltámadott.”

De hát ez már egy másik beszélgetés tárgya lehetne.

(Sipos Anna 11.B)