Orlai festményének leleplezésével és emléküléssel ünnepeltük Petőfi születésnapját

Petőfi Sándor Magyar vagyok című versével indult a Petőfi 200 emlékév debreceni eseménysorozata a Református Kollégium Nagykönyvtárában, ahol sokan összegyűltek, hogy végre láthassák élőben is Orlai Petrich Soma Petőfit is ábrázoló festményét, mely sok-sok év után a magyar kultúra bölcsőjében talált otthonra.

A festmény leleplezése előtt Győri János, a Tiszántúli Református Egyházkerület Közgyűjteményeinek igazgatója Petőfi debreceni látogatásairól beszélt a hallgatóságnak. A költő 1842 és 1849 között ugyanis tizenkét alkalommal fordult meg Debrecenben – tudtuk meg. 1842-ben egyszerű látogatóként jött, a követkető évben színészként érkezett, de kapcsolatba került a Kollégium diákjainak Olvasó Társaságával is, 1846 őszén Szendrey Júliával hosszabban időzött Debrecenben, de a színházban is járt, sőt egy alkalommal még fel is lépett. Egy évvel később esküvőjére menet újra átutazott a városon, majd 1848 végén várandós feleségével látták viszont a debreceniek, végül 1849-ben családjával és több írótársával Debrecenbe települt.

Kiemelte, két olyan hely van a városban, ami nagyjából abban az állapotban maradt meg, ahogyan annak idején a költő is láthatta: az egyik Csokonai síremléke, a másik a Református Kollégium Nagykönyvtára.

Győri János Petőfi első látogatásának körülményeire hívta fel a figyelmet. Orlai Petrich Soma mutatta be neki a cívisváros két nevezetességét: a Kollégiumot és annak könyvtárát, valamint Csokonai sírját.

„A történet tíz évvel később 1852-ben folytatódik, Petőfi három éve halott, egykori, debreceni kísérője, Orlai Petrich Soma méretes festménye pedig látogatásuk egykori helyszínére, a Kollégium Nagykönyvtárába kerül. Az intézményt ebben az évben meglátogató Ferencz József császár látta-e a képet, nem tudjuk, de a következő évtizedekben a Debrecenben tanuló diákok, köztük Móricz Zsigmond, Medgyessy Ferenc, Ady Endre, Szabó Lőrinc nyilvánvalóan látta. Kilencven évvel később, a történelmi kataklizmák közepette kissé rejtélyes módon eltűnt a látogatók szeme elől a kép, ám most újra birtokba vehetjük” – emelte ki Győri János.

Fekete Károly püspök azt hangsúlyozta, hogy a Tiszántúli Református Egyházkerület rezidenciája a második világháború után évtizedekig hűségesen őrizte Orlai festményét.

Mint mondta, hosszú évtizedeken keresztül csak a Püspöki Hivatal vendégei láthatták ezt a képet, körülbelül két alkalommal került el vidéki bemutatóra, majd újra visszakerült a hivatalba, ahol el volt zárva Debrecen nagyközönsége elől.

Felhívta a figyelmet, ez a kétszázéves évforduló azonban lehetőséget adott arra az egyházkerület elnökségének, hogy közkinccsé tegye ezt az emblematikus festményt, amely a mohácsi vészt idézi föl, miközben a költőfejedelem halálát úgy örökíti meg, ahogyan azt a legközelebbi barát és családtag, pályatárs, Orlai Petrich Soma ki tudta magából festeni.

Hangsúlyozta, egyben vízkereszt napja is van, az Úr megjelenésének ünnepe, ami arra biztat, hogy nem rejthető véka alá a lámpás, amit meggyújtottak, ezért 1848-1849 örökségét sem dughatjuk el, „kiállítjuk, reprezentáljuk, hogy abból revitalizáció, újraéledés történjen” – fogalmazott, majd Győri Jánossal leleplezték a festményt.

A köszöntők után Csorba Dávid múzeumigazgató mutatta be Orlai A Mohácsnál elesett II. Lajos király holttestének feltalálása című festményét.

Mint mondta, a kép az 1526-os mohácsi csata utáni jelenetet ábrázolja, amikor a török hadak már elvonultak, a királyt pedig menekítették a kamarásai. Az eléjük kerülő vizes árkon csak egyikük tudott átkelni, aki később visszaemlékezett a helyszínre, odavezette a keresők csoportját. Ez az, amikor az ideiglenes sírhelyből kiemelt holttestet beazonosítják és innen indítják el a nyilvános temetésre – magyarázta.

Csorba Dávid kiemelte, a téma ábrázolása ebben a formában elsőként jelenik meg a magyar festészetben, noha a mohácsi csatához fűződő említések már a csata bekövetkezésének másnapján folyamatosan jelen vannak.

A festészetben elsőként a királyt ábrázolták, akit a felesége annyira szeretett, hogy újra és újra elkészíttette a képét, mintegy hozzáöregítve őt magához. A jelente másik megoldása volt, amikor a csatát vitték vászonra: a hatalmas forgatagot, amiben a lovas király elvész. Az itt látható megoldás Orlai Petrich Somával vált a magyar kultúrtörténet részévé, innentől kezdve pedig mások is megfestették – tette hozzá.

„Orlai Petrich az első olyan magyar festő, aki történelmi tablót készít, a magyar történelem egy jelentős pillanatát ábrázolva kíván valami mondanivalót a szívünkre helyezni. Kortársai nem értették, hogy miért kell ezt a pillanatot ábrázolni, hiteles-e egyáltalán a festmény, akik nem historikusak, azokat miért kell ábrázolni?”

Mint mondta, kortársai a történelmi hitelességet kérték rajta számon. Az ábrázolás azonban máshonnan is ismerős lehet: „látnunk kell benne, ahogyan Krisztust leveszik a keresztről, de látnunk kell benne a feltámadó Krisztust is, a jövőt a jelenben”.

Az 1850-1851-ben készült festménynek ugyanakkor aktualitása is volt, a gyászban lévő nemzet siratja az elveszett forradalmat, a lehetőséget – hangsúlyozta.

„A legfőbb etikai üzenete a festménynek, ha a Biblia felől értelmezzük: meghalt Krisztus, de három nap múlva feltámad, ennek a magyar-zsidó sorspárhuzamban megszólaló példája, hogy a Mohácsnál elhalt magyar szabadság, az 1849-ben leállított forradalom újraéledhet, ha pedig történetileg nézzük: meghalt a király, de jöhet egy másik” – magyarázta.

Kiemelte, baloldalt látunk egy fejet, aki a földön fekszik: bajszosan, erős orral, göndör hajjal – ez az alak pedig Petőfit jelenítheti meg, akit többször is lefestett másod-unokatestvére.

„Ez a kép egyben a magyar szabadságharcnak és Petőfinek is emléket állít. Orlai festményével azt üzeni, hogy látszólag elveszett minden, de nem szabad feladni” – hangsúlyozta a múzeumigazgató.

A festmény bemutatása utáni emlékülést Baráth Béla Levente rektor nyitotta meg, aki egy iskolatörténeti adalékkal szolgált.

Mint mondta, a szabadságharc után, a neoabszolutizmus legnehezebb éveiben, a magyarországi protestáns egyházi és iskolai élet autonóm működését teljesen ellehetetlenítették, s különösen igaz volt ez a Kollégiumra, melyre az 1848-1849-ben betöltött szerepe miatt a habsburg adminisztráció mint az ellenállás lehetséges fészkére tekintett.

A fesztült légkör ellenére azonban a főiskolai tagozat egy lelkes hallgatói csoportjának kezdeményezésére, az 1854-es, 1855-ös tanévben újjáéledt az egyesületi diákélet: először az olvasói egylet kapott működési engedélyt, majd a magyar irodalmi önképző társulat újra indítását is engedélyezték. Ennek a kortárs diáktársulatnak a tagjai és a kezdeményezők, élükön Balogh Ferenccel, jelentős szerepet vállaltak Petőfi emlékezetének kollégiumi ápolásában – magyarázta a rektor.

Papp László polgármester az emlékezet szükségességéről, fontosságáról beszélt.

„Petőfi Sándor kétszáz éve született, a reformkor hajnalán, amikor Kölcsey és számos más gondolkodó számára különösen fontossá vált a múltra épülő, de a jelenre és a jövőre mutató emlékezet. Olyan kor volt ez, amikor a költőink, íróink, politikusaink a magyar nemzeti megújulás alapvető feltételének tartották, hogy a múltunkat ne tagadjuk meg, sőt azok tanulságaiból építkezzünk” – hangsúlyozta.

Emlékeztetett, 2023 az emlékezés éve, amely azt üzeni, hogy méltósággal és büszkeséggel emlékezzünk azokra, akik a nemzetet magasba emelték. Kiemelte: idén Csokonaira, Kölcseyre és Borbély Szilárdra is emlékezik a város.

Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója azt hangsúlyozta, hogy három vers jelöli ki a magyar nemzet szabadságának irányultságát, adja meg a szabadság fogalmának lényegiségét: „idén lesz kétszáz éve, hogy Kölcsey letisztázta a Hymnus kéziratát, s mire véglegesítette a kéziratot, megszületett Petőfi Sándor, aki huszonöt év múlva írja meg a Nemzeti dalt, s a kettő között lát napvilágot Vörösmarty Mihály, akinek tollából születik a Szózat” – magyarázta.

Mint mondta, a reformkor nemzedékének köszönhetően ma már nem az a kérdés számunkra, hogy „Rabok legyünk, vagy szabadok?”, hanem az, hogy milyen szabadságot akarunk magunknak.

„A helyes döntésekhez nem elég az ész, ha az ész mellé nem társul a szív, a lélek, az érzelem és a hit, abból szükségszerűen diktatúra származik. Ahhoz, hogy megerősítsük a magyar szabadságot, össze kell olvasni a három imánk lényegi üzenetét” – adta meg a választ.

Mint mondta, szerencsés nemzet vagyunk, az angolszász popkultúrából ismerős huszonhetesek klubja helyett ugyanis nekünk a 200-asok klubja jutott.

„A 200-asok klubja olyanokból áll, akik elsőként tettek olyat, ami mai napig meghatároz bennünket. Olyan modern, magyar nyelvű kultúrát hoztak létre, ami megtartott bennünket a 20. század vérzivataros időszakában is. Segítségükkel túléltünk két világháborút és két diktatúrát és most a cancel culture arra kér bennünket, hogy tagadjuk meg őket” – hívta fel a figyelmet.

Hangsúlyozta, ugyanakkor, mi azért vagyunk itt, mert folytatni szeretnénk a munkájukat.

„Példát kell vennünk a 200-asok klubjáról, az őket jellemző intellektuális bátorsággal kell felvérteznünk magunkat, saját válaszokat kell megfogalmaznunk a kor kihívásaira” – szögezte le, majd a résztvevők a Kollégiumban álló Petőfi-szoborhoz járultak, ahol a Kodály Kórus tagjai Petőfi Föltámadott a tenger című versének Járdányi Pál által komponált kórusművét adták elő.

Fazakas Gergely Tamás, a Debreceni Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének igazgatója Petőfi debreceni kultuszáról tartott rövid emlékbeszédet a szobor előtt.

Idén éppen 140 évvel ezelőtt, 1883-ban állították fel Petőfi Sándor szobrát a Kollégiumban, s noha ez volt Petőfi első szobra Debrecenben, a költő és a szabadságharc emlékezete már 1849 ősze óta meghatározó volt a városban – hangsúlyozta.

A legnehezebb időkben, a szabadságharc utáni két évtizedben egészen a kiegyezésig titokban, rejtőzködve ünnepelték a költőt és a forradalmat. A Kollégium diáksága, tanárai és a város értelmiségének jó része figyelemre méltó módon ápolta ezt a hagyományt, a politikai megtorlás kockázatát is vállalva.

Mint mondta, a Petőfi-kultuszt gyakran igyekezték leplezni a Kollégium és Debrecen korábbi híres költőjének, az idén 250 éve született Csokonai Vitéz Mihály emlékezetével. Például a Csokonai sírja című vers Petőfi halálának első évfordulóján látott napvilágot, Oláh Károly költeményeként.

Csokonai mítosza ugyanakkor nemcsak irodalmi szövegekben, hanem az 1850-es, 1860-as évek megemlékezési gyakorlatában is összefonódott Petőfi alakjával, ekképpen is álcázni próbálták a szabadságharc kultuszát.

Mikor a kollégiumi diákság vezetésével a debreceniek rendszeresen kilátogattak Csokonai síremlékéhez, akkor titokban felkeresték az 1849-es debreceni csata honvéd áldozatainak nem messze található, akkor még jelöletlen tömegsírját.

A szabadságharc hőseinek kultusza a kiegyezés után már legálissá válhatott országszerte, így Debrecenben is. A nemzeti szabadságharcot ünneplő alkalmak rítusának megformálására a Csokonai-kultusz mellett hatással volt a koraújkori protestáns küzdelmek emlékezeti hagyománya – hívta fel a hallgatóság figyelmét. A tradíció következtében a Petőfi-szobor avatási ünnepségét sem a költő születése hatvanadik fordulójának esztendejére helyezték, hanem pontosan október 31-re, a reformáció emléknapjára időzítették.

„A Petőfi-szobor a forradalom ötvenedik évfordulójától kezdve lett a debreceni megemlékezések kiemelt állomása, az emlékmenet kiindulópontja” – magyarázta.

Az emlékülés a Petőfi-szobor megkoszorúzásával zárult.