„Úgy szerette Debrecent, hogy el nem felejthette Sárospatakot”: Takács Bélára emlékeztünk

A Debreceni Református Kollégium Múzeuma megemlékezéssel és kamarakiállítással készült 25 éve elhunyt egykori igazgatójának, a református egyházművészet úttörő kutatójának évfordulójára december 19-én.

Sokan összegyűltek a régi kántusteremben, ahol munkatársak, barátok és családtagok elevenítették fel személyes történeteken keresztül Takács Béla alakját és emlékeztettek munkásságának főbb csomópontjaira.

Győri János azt hangsúlyozta, több párhuzam is fellelhető életükben: rövid ideig kollégák voltak a Református Gimnáziumban, s mindketten Debrecen és Sárospatak vonzásában éltek.

„Ő úgy szerette Debrecent, hogy el nem felejthette Sárospatakot. Én is, ő is árválkodtunk egy kicsit Debrecenben, én csak hírekből és elmesélésekből ismertem Patakot, ő erősebben kötődött. Sok mindent hozott magával onnan, ami építette Debrecent és ez az alkalom is arra szolgál, hogy ezt az örökséget tovább vigyük” – erősítette meg Győri János.

Csorba Dávid Takács Béla szakmai pályáját vázolta fel.

Takács Béla a Sárospataki Református Kollégiumban végezte a nyolc osztályos gimnáziumot, ott is érettségizett. A Sárospataki Teológiai Akadémián kezdte tanulmányait, majd annak 1951-es megszüntetése után Debrecenben folytatta és diplomázott le 1954-ben. Több évi segédlelkészséget követően, Újszászy Kálmán közreműködésével visszatérhetett Patakra, az ország akkor egyetlen felekezeti muzeális gyűjteményébe muzeológusnak, főállásban pedig tolcsvai lelkészként tevékenykedett. Másfél évtized pataki muzeológiai munkát követően Debrecen visszahívta múzeum igazgatónak és 1973. májusától a Debrecen-Mester utcai gyülekezet lelkészeként végezhette a múzeumi munkáját.

Csorba Dávid úgy fogalmazott, „benne testesült meg a megismerés örök vágya”: olyan részdiszciplínák felé nyitotta ki ezzel a templomi művészi értékeknek, a szűken vett református klenódiumoknak a kutatását, mely korábban ebben az összetettségében nem volt jelen a muzeológiai szakirodalomban.

Már korán tudatosult benne, hogy a protestáns örökség, amiben a jelen világa él a 18. század óta jószerivel feltáratlan. Ezért egész életében képezte magát, és számos gyakorlati készségben szerzett jártasságot, hogy megértse a népszokások művelődés- és technikatörténeti jegyeit, legyen az a népi- és iparművészet, de akár a numizmatika, régészet, vagy éppen a nyomda- és könyvtörténet világa.

A debreceni Teológián 1980-ban doktorált Debrecen ipartörténetéből, 1994-ben megvédte történettudományi kandidátusi értekezését. Közéleti és múzeumszervezői munkásságát a Művelődési és Közoktatási Minisztérium Móra Ferenc-díjjal, a köztársasági elnök a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjével ismerte el, posztumusz pedig Debrecen Kultúrájáért díjjal tüntették ki.

Takács Béla idősebbik fia, Bolvári-Takács Gábor a derű és a humor felől közelített édesapjához. Néhány hangulatot és emléket idézett fel arról az időszakról, amikor Debrecenbe költöztek.

Egy anekdota szerint édesapja érte el Kádár Jánosnál, hogy a Nagytemplom teteje rézborítást kapjon, és az sem mindennapi, milyen következetességgel gyarapította a múzeum gyűjteményi állományát.

„A pápalátogatás alkalmával édesapa nyugodtan ült az irodájában, megvárta míg a tömeg eloszlik, szépen leballagott az emlékműhöz, leemelte a koszorút, bevitte a múzeumba és azon nyomban leltározta is. Másnap jöttek a szalagcímek: Ellopták a pápa koszorúját!” – idézte fel nevetve.

„Esténként az iskolakert első padján gyülekeztek és ott gitároztak, fütyörésztek – mesélte ifj. Újszászy Kálmán sárospataki éveikre emlékezve. Mint mondta, Takács Béla volt a társaság sarokpontja, bohémsága ellenére pedig rendkívül tudatosan szervezte munkáját.

„Sosem láttam őt lődörögni a városban, mindig céltudatosan ment valahova, a Bodrogra nem lábat áztatni járt, megfürdött, úszott néhány hosszt, majd hazament, ilyen nagyfokú tudatossággal szervezte meg gyűjtéseit is – mutatott rá.

Szalkay Kázmér, az Árpád-téri református gyülekezet nyugalmazott lelkipásztora egy történettel ábrázolta Takács Béla jelentőségét.

„A Déri Múzeum egykori igazgatója, Dankó Imre bement a Püspöki Hivatalba, ahol szóba került Takács Béla, a beszélgetést úgy fejezte be: nem is tudják, milyen nagy kincsnek a birtokában vannak” – fogalmazott.

Szabó Péter Csaba Takács Béla utolsó munkatársa mentoraként emlékezett vissza az egykori igazgatóra. Mint mondta, nem vették fel az egyetemre, és így történt, hogy Takács Béla vette a szárnyai alá, adott munkát neki a Református Kollégium Múzeumában. „Nem azért, mert neki szüksége volt rám, hanem mert azért, mert tudta, hogy nekem szükségem volt egy helyre” – hangsúlyozta.

„Az alakja, ahogy feltűnik előttem, mindig ugyanaz: egyik keze a zsebében, a másikban egy cigaretta, és nagyon lassan, komótosan fújva a füstöt, áll és nézi a Nagytemplomot”.

A családján és a két fián kívül a legnagyobb örömforrást számára a munka jelentette, az intellektuális tevékenység, amit végzett – mesélte Takács Béla kisebbik fia, Takács Ádám, aki három boldog pillanatát elevenítette fel édesapjának:

„Az egyik a cigarettázó, gondolkodó gesztussor, amikor fejben írta a cikkeit, a második, amikor megkapta egy-egy könyve első tiszteletpéldányát, a harmadik pedig amikor kiállítást rendezett” – magyarázta.

Az anekdoták, kedves történetek sora után Veress Dániel prezentálta a Takács Béla életműve alapján készült kamarakiállítást.

Mint mondta, jelentősége abban rejlik, hogy a 20. század elejéig nem volt olyan művészettörténész, aki a református egyházművészettel ilyen komplex formában, teológiai perspektívából, néprajzos, társadalomtörténészi érzékenységgel látta volna az egyházművészetet.

„A kiállítás az életmű sokszínűségén keresztül mutatja be pályáját: a gyűjtő, az egyházi művészettörténész, a muzeológus, a város- és ipartörténész és az iparművészeti történész Takács Bélát ismerhetjük meg” – hangsúlyozta.