Úrvacsorai kannák, oszlopok és titkok a Debreceni Református Kollégium Múzeumában

A Református egyházi reprezentáció – különös tekintettel a debreceni oszlopos úrvacsorai kannákra című, október 24-én és 25-én rendezett konferencia tulajdonképpen a záróköve volt ennek a különleges kiállításnak, amelyen, ha nem is minden titok lebbent fel, de sok érdekes részletet megtudhattunk a gyönyörű emléktárgyakról – ebből adunk egy kis ízelítőt.

A tanácskozást kedden dr. Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke nyitotta meg, a Márk evangéliuma második részének 22. versét olvasva: „És senki sem tölti az új bort régi tömlőbe, vagy ha mégis a bor szétveti a tömlőt, és a bor is, a tömlő is tönkremegy. Az új bor új tömlőbe való” – hangzott az ige.

A református püspök úgy fogalmazott, ő maga nem tudja megfejteni a kannák titkát, de hat rá az a magvas művészet, ami az Isten igényességének akart megfelelni.

„Ha ránézek a debreceni oszlopos kannákra, akkor ennek a reprezentációnak a színvonala eszembe juttatja, hogy miért is volt fontos ekkora méretű kannákat használni. A reformáció előtt elég volt egy kehelynyi bortartó edény, mert csak a pap ihatott a kehelyből. A reformáció úrvacsora-értelmezése ellenben szétrepesztette ezt a ’régi tömlőt’ és ’új tömlő’ kellett a közösség nagyságához szabott űrmértékkel” – hívta fel a figyelmet.

A nagyméretű úrvacsorai kannák az úrvacsora újfajta reprezentációját üzenik – mondta Fekete Károly. A szövetség asztalának főhelyén ülő Jézus Krisztus jeleket emel fel és vonatkoztat magára, így a kenyér és a pohár, az éhség és a szomjúság, a pusztai vándorlás mannája, a kősziklából fakasztott forrásvíz egymást kiegészítik, teljessé teszik az emlékezést. „Jézus szavában a bor reprezentálja a kegyelmet, fokozott hasonlatot mond, mert odateszi, hogy az általa emlegetett bor: új, forrásban, mozgásban lévő, akárcsak a kegyelem, megpuhít embert és körülményt, átváltoztat. Ahogyan az új bort nem lehet korhadt hordóba, régi tömlőbe tölteni, úgy a kegyelmet sem lehet az istenellenes berendezkedéssel vagy valami babonás dologgal összhangba hozni, hiszen az erjesztő erő szétfeszíti a régi kereteket” – fogalmazott a püspök.

Mint mondta, ha ránéz az oszlopos kannákra, akkor ez az Istennek hódoló igényesség lelkiismeretfurdalást okoz benne: „a visszanyesett művészeti igény, mintha menlevelet adott volna a mi egyházunkban is az igénytelenségre” – tette hozzá. Kialakult egy kétes tradicionalizmus, ami tudni vél valamit a református korok örökségéről, de a pontos vizsgálódáshoz, a reformációs múlt számbavételéhez már nincs ereje, türelme. Pedig – hangsúlyozta – a mennyei istentiszteletbe való bekapcsolódás földi helyszíne nem lehet akármilyen, mint ahogyan ezek az ötvösművek sem akármilyenek.

„Az esztétikai igénytelenségre tilos ráhúzni a »mi puritán szemléletűek vagyunk« kifogást. Az egyszerűség nemhogy kizárja, hanem vonzza az igényességet. A kannák elgondolkodtatnak, hogy a ma egyházaként, tudunk-e tömlőt váltani? Tudunk-e megújulni? Azt kívánom magunknak, hogy legalább annyira képviseljük az úrvacsora lényegét, mint ahogyan ezek a kannák sugallják azoknak, akik úrvacsorát vesznek társaságukban” – zárta Fekete Károly, majd kezdetét vette a tanácskozás.

A debreceni kannákról nem sokat tudni, hiszen írásos anyag csak alig maradt fenn róluk, jószerével így annyi állítható biztosan: ki és mikor ajándékozta – hangsúlyozta előadásában P. Szalay Emőke, a Debreceni Református Kollégium Múzeumának muzeológusa.

Az első három kannát Zólyomi Dávid ajánlotta fel a városnak, a többi hatot pedig debreceni polgárok, ez is növeli a jelentőségét ezeknek az emléktárgyaknak – emelte ki a muzeológus, majd sorra be is mutatta a közönségnek az említett kannákat.  

De ki volt ez a Zólyomi Dávid, aki ezeket az értékes szertartási tárgyakat adományozta a templomoknak? Mindenekelőtt egy borzasztóan izgalmas figurája a 17. századnak. Bethlen Gábor udvarában nevelkedett, remek katona, tehetséges háborús stratéga volt, de gyenge képességű politikusnak bizonyult, ami aztán vesztét is okozta. Nagy ambícióit tükrözik a templomoknak adományozott oszlopos kannák, amelyek a nyertes rakamazi csatájának emlékét őrzik, amikor sikerült Esterházy Miklós nádor csapatai felett győzedelmeskednie – magyarázta Kármán Gábor történész.

S hogy milyen eljárással készülhettek ezek a tárgyak? Már az alapanyagok, a lemezek előállítása sem volt egyszerű, gyors folyamat, készüljenek akár domborítással, akár ráncoló felhúzással. Ennél azonban még nagyobb problémát jelentett, hogy az ötvösök tulajdonképpen az életükkel játszottak: az aranyozáshoz ugyanis mérgező higanyt használtak. Nem voltak hosszú életűek az örvösmesterek – tudtuk meg Dávid Attila Norbert ötvös iparművésztől.

Az oszlopos kannák nagyon sokat mesélnek nekünk a 17. és 18. századi Debrecenről, az akkori Nagytemplomról és Kistemplomról is – hívta fel a figyelmet Szakács György egyháztörténész. Több leltárt is talált ugyanis, amelyekből azt lehet kiolvasni, hogy a Kistemplom gyülekezete nem volt kisebb, mint a Nagytemplomé, és mindkettő ugyanolyan jelentőségű lehetett a debreceniek számára.

A kannák kapcsán a legnagyobb titok azonban mégiscsak azt a kérdéskört övezi, hogy a kannákon megjelenő oszlopos tér milyen épületet ábrázol és mit szimbolizálhat?

Ha csavart oszlopokat látunk, az minden esetben a jeruzsálemi Szentély oszlopaira való utalásként értelmezhető – árulta el Gábor Anna építész. A kannákon is hasonló oszlopok tűnnek fel, s noha csak a tetejük és aljuk csavart, így is felmerül a Salamon templomára való utalás – hangsúlyozta.

Ezt az elméletet erősítette Veress Dániel, a Debreceni Református Kollégium kultúrtörténésze is, akitől megtudhattuk, a jeruzsálemi templomot körtemplom formájában is ábrázolták a középkortól kezdve, aminek a hátterében az állt, hogy akik elzarándokoltak Jeruzsálembe, rendre a Sziklamecsethez jutottak el, ami egy kör alaprajzú szakrális hely. Ilyen rotunda formát vesznek fel a kannákon is az oszlopok. „Önmérsékletre int azonban, hogy egy kannában, minthogy hengeres testekről van szó, csak ilyen alakban tűnhetnek fel az oszlopok” – emlékeztetett.

Kivirágzó életfa-szerű oszlopok; meleg, szakrális színvilág; lélekmadár – a gyerekek így ábrázolták a kannákat. Molnárné Ötvös Tünde keramikus iparművész, a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának tanára felkért ugyanis néhány általános iskolást egy közös alkotásra, majd kielemezte munkáikat. A rajzok közös jellemzője, hogy mindegyik az úrvacsora lényegiségét, a lelkesülést hivatott megjeleníteni – összegezte a látottakat.  

Ugyancsak érdekes adalékkal szolgált Toronyi Zsuzsanna, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár főigazgatója, és Balogh Gizella, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem levéltári ügyvivő szakértője. Előbbi a Szentély reprezentációit vizsgálta a zsidó tárgykultúrában, utóbbi pedig a nagylónyai egyházközség különös formájú kenyérosztójáról árult el érdekességeket a már elhangzottakkal összefüggésben.

A két szekció után a református egyháztörténeti kutatások jelenéről folyt diskurzus egy kerekasztal-beszélgetés keretében. Kiss Erika, a Magyar Nemzeti Múzeum művészettörténész-főmuzeológusa pedig a Kovács Mária által szerkesztett, tavaly Kolozsváron kiadott, a Kegyesség és/vagy reprezentáció. Erdély református öröksége című katalógust mutatta be.

A konferencia második napján a 17-19. századi erdélyi református egyházi reprezentációról tanácskoztak a résztvevők: a vajdahunyadi református egyházközség régi textíliáiról, a protestantizmus patrónusairól is hallhattak az érdeklődők.

A tavasz óta kiállított kannák október 31-én kerültek vissza helyükre. Az utolsó zenés tárlatvezetésre a Debreceni Református Kollégium Múzeumában október 31-én került sor, amikor a Debreceni Református Kollégium Kántusa énekelt, a kannákat pedig a kiállítás kurátorai mutatták be. Az október 31-i vezetés után kibontották az ezüsttárgyakat őrző vitrineket. A közönség egészen közelről nézhette meg a tárgyak díszítését, technikai megoldásait, feliratait és ötvösjegyeit.

A kannákat ezt követően ünnepi menetben vitték át a Nagytemplomba, ahol újra elhelyezték a megterített úrasztalán, hogy a reformációi emlékünnepre összegyűlt gyülekezet örömére ismét szolgáljanak az oszlopos kannák az úrvacsora alkalmával.

Szöveg: Szilágyi Szilvia
Fotók: Ősz Attila

Tiszántúli Református Egyházkerület