Szenteléstörténetek - Püski Lajos

Püski Lajos kántorgyerekként nőtt fel, édesapja felnőtt fejjel, mély hitbeli meggyőződés alapján döntött hivatása mellett, amelyet teljes állásban látott el. Emiatt már fiatalként részt vett a gyülekezeti életben, de úgy érzi, speciális helyzete és kötődése miatt egyszerre volt a közösség egyszerű tagja és belső résztvevője is, amely segített megtapasztalni a gyülekezeti élet valóságát.

A belső elhívás

„Nagyapám amolyan ezermester volt, örököltem is valamit ebből a tehetségből, ezért sokszor készítettem otthon maketteket, vasúti kocsikat fából vagy játékbútorokat. Ez segített akkor is, amikor nyaranta egy kőműves mellett dolgoztam segédmunkásként” – emlékszik vissza. Ezek a tapasztalatok az évek alatt pályaválasztássá formálódtak, mire Mezőberényben elkezdte a gimnáziumi tanulmányait, építészmérnöknek készült: gimnázium első osztályától a könyvtár diák könyvtárosaként dolgozott, de mindenki tudta, hogy nem ezt a hivatást választja. Ez nem is változott néhány évig, azonban egy osztályfőnöki óra alkalmával tanáruk mindenkitől megkérdezte, hol szeretnének tovább tanulni: „Úgy alakult, hogy egy ünnepség miatt néhány társammal óra vége előtt el kellett mennünk, ezért éppen nem került rám a sor. Úgy éreztem, megúsztam, de el is bizonytalanodtam. Tudtam, hogy előbb-utóbb nekem is választ kell adnom, ezért aznap este azért imádkoztam, hogy el tudjam dönteni, építész legyek-e vagy teológus.”

Az imára válaszul másnap reggel Pál Timóteushoz írt első levele 1. részének 12. versét olvasta: „És hálát adok annak, aki engem megerősített, a Krisztus Jézusnak, a mi Urunknak, hogy engem hívnek ítélt, rendelvén szolgálatra.” Az akkor alig 17 éves Püski Lajos megerősítést talált az igeszakaszban: „Egyértelművé vált, hogy lelkész leszek és ebben azóta se bizonytalanodtam el egy pillanatra sem.” Ez erősödött benne akkor is, amikor osztályfőnöke a könyvtárban valóban megkérdezte, mit szeretne, és akkor is, amikor a tanár azt tanácsolta neki, ne árulja el terveit senkinek az iskolában, hogy egyáltalán le tudjon érettségizni. Mivel mindenki azt hitte, továbbra is építészmérnöknek készül, nem is kérdeztek rá – egészen az vizsgáig.

Az érettségin Vörösmarty Mihály „Gondolatok a könyvtárban” című versét kellett elemeznie, majd amikor kitért a haza, a haladás és a szolgálat eszméire, a bizottság elnöke megkérdezte, hol akarja szolgálni a hazát. „Láttam, hogy az osztályfőnököm megretten, féltett, tudta, hogy válaszolni fogok. Így is tettem, megmondtam, hogy a Teológiai Akadémián” – magyarázza. Bár ebből a válaszból komoly nehézségek is adódhattak volna, nem történt igazságtalanság, végül az érettségi sikerült. „Néhány nappal később a könyvtárban láttuk, hogy az osztályfőnök zaklatott, a kollégák nem dicsérték meg azért, hogy egy szocialista gimnázium falai közül egy diákja teológiára megy – teszi hozzá Püski Lajos. – Nem voltak könnyű napjai, de egyik délután odajött, átölelt és azt mondta: »Büszke vagyok rád!« Ebben oldódott fel a kezdeti féltés és aggodalom. Ezzel engedett utamra.”

A külső elhívás

Az út következő állomása a debreceni teológia volt, amely azokban az időkben általában három év elméleti képzést jelentett, és azt követően, a negyedik évfolyamtól, már szolgálatot, exmisszusi kirendelést. „Hamar megismerkedtünk a gyülekezeti élet valóságával, majd a segédlelkészi évet feleségemmel együtt Tiszasason, Tiszaugon és Csépán töltöttük. Onnan hívtak meg Komádiba, egy akkor nyolcezer fős településre, ahol a gyülekezeti közösség és a templom is nagyon rossz állapotban voltak” – fogalmaz.

A Komádiba költözést követően három nappal, 1977 februárjában került sor a lelkészszentelési ünnepségre, amelyen abban az évben közel negyven fő vett részt. „Akkoriban nem volt minden évben lelkészszentelés, ezért mi éppen akkor jöhettünk, amikor befejeztük a tanulmányainkat, de érkeztek olyanok is, akik már 16-18 éve lelkészként szolgáltak. Élmény volt közösségben lenni, együtt átélni ezt az ünnepet” – mondja.

Áldó igéje a Zsoltárok könyve 32. részének 12. verséből szólt: „Bölccsé teszlek és megtanítalak, melyik úton kell járnod. Tanácsot adok, rajtad lesz a szemem.” Azonban, mint mondja, nem csak ez volt meghatározó az ünnepen, hanem az elhívás megerősítése is. „A belső elhívásunk számunkra egyértelmű, de később egyre fontosabb a közösség visszajelzése is. Ez végigkíséri a tanulmányainkat, a tanáraink, lelkészeink időről-időre véleményeznek bennünket – magyarázza. – Annak, hogy az egyház közössége felismeri és megerősíti a belső elhívásunkat, egy utolsó, hangsúlyos állomása a lelkészszentelés. Onnantól önálló és teljes jogú lelkészek vagyunk, a palástot viselve az egyház hivatalos arcaivá válunk. Ebben az értelemben a szentelés bátorítás is.”

Püski Lajos a következő évtizedekben is érezte a bátorítást és a felelősséget, feleségével mindent megtettek a komádi gyülekezet újjászervezéséért és az épületek felújításáért. Mikor 1990-ben a Debrecen-Nagyerdei Református Egyházközség meghívta lelkipásztorává, Komádiban már negyvenen konfirmáltak.

Isten akaratát keresve

A Debrecenben töltött évtizedek a nagyerdei gyülekezet és a család bővülésével jártak: Püski Lajos és felesége öt gyermeket neveltek fel, közülük hárman szintén a lelkészi hivatást választották. „Soha sem szorgalmaztuk, hogy a teológiára menjenek, szerettünk volna nekik megfelelő szabadságot adni. Tisztában vagyunk vele, hogy a papgyerekek hátrányos helyzetűek, vigyáznunk kellett, hogy ne kövessünk el rajtuk lelki erőszakot. Jó volt látni, ahogy mindegyikükben kényszer nélkül érett meg a hit” – hangsúlyozza a lelkipásztor.

Hozzáteszi, hasonló ez a folyamat gyülekezetplántáláshoz, amelyben szintén van gyakorlata a közösségének. Az elmúlt években saját egyházközségük tagjaiból és területéből adtak át az azóta önállóvá vált Debrecen-Úrréti Református Egyházközségnek. „Olyan volt látni ennek a közösségnek a megerősödését, mint a gyermekvárás folyamata, aztán a szülés és a gyermeknevelés. Egyszerre kellet jelen lenni támogatóként és megadni a szabadságot is.”

Püski Lajos ezzel kapcsolatban arra is felhívja a figyelmet, hogy tapasztalatai alapján a gyülekezeti vezetésben két komoly hibát lehet elkövetni: „Az egyik, amikor úgy hagyatkozunk az Úrra, hogy nem törődünk a magunk feladatával, a másik pedig, amikor mindent mi magunk akarunk elvégezni és nem adunk teret Isten munkájának.” A lelkipásztor azt vallja, hasonló ez Illés Karmel-hegyen végzett megbízatásához. Abban az esetben is egyértelmű volt, mi Illés feladata, hogyan kell oltárt építenie és előkészülnie, de nem neki kellett meggyújtania a tüzet.

„A fiatal teológusoknak is mindig elmondom, ne zárják azzal a prédikációt, hogy »Isten adja, hogy úgy legyen«. A feladatunk azt kutatni és megfogalmazni, hogy az ige alapján melyek a feladataink, és aztán ahhoz kell elkérni Isten áldását” – teszi hozzá. Ez a folyamat különös módon vált valóságossá a lelkipásztor számára, amikor két évvel ezelőtt felkérték, hogy legyen az egyházkerület püspökhelyettese. Mint mondja, harminc éve a nagyerdei gyülekezet kifejezetten gyülekezeti lelkészt keresett, aki nem vállal máshol is állást, ennek igyekezett eleget tenni: bár a közegyházi feladatok közül többen is részt vett, a vezetői tisztségeket mindig elutasította. „Ebben a ciklusban azonban kifejezetten a gyülekezetek segítésére hívtak, amely mindig is szívügyem volt. A korom miatt sem szerettem volna igent mondani, de szükségem volt egy kis időre és Isten segítségére.”

Ebben az esetben előbb érkezett a külső hívás, de a belső hívásra sem kellett sokáig várni. „Időről időre visszahallgatom a felvett istentiszteleteinket, hogy tanuljak az esetleges hibákból. Így történt, hogy egy januári napon saját szavaimat hallgattam, amelyek azzal zárultak, hogy ne a magunk akaratát keressük, hanem Istenét – emlékszik vissza. – Bár nem akartam egyházi vezető lenni, ez átbillentett és megértettem, hogy most erre hív az Úr. Így tudtam következetes maradni önmagamhoz és az elhívásomhoz.”

Farkas Zsuzsanna