Szenteléstörténetek - Suszter Szabolcs

Jelenleg egy többségében görögkatolikus településen, Nyíradonyban szolgál, ahol a gyülekezetnek nincs parókiája. Milyen volt az elmúlt nyolc év ebben a közösségben?

A gyülekezetünknek 156 tagja van, de az adatokhoz fontos tudni, hogy egy nyolcezer fős városban, hatezer görögkatolikus között vagyunk jelen. Azt szoktam mondani, hogy egy református sziget vagyunk, de nem elszigeteltek: aki hozzánk jön, örömben és közösségben részesül. Egyik oldalról nehezíti a mindennapokat, hogy nem helyben lakó lelkész vagyok, de ez ennek a helyzetnek a sajátja. Igyekszem kihasználni az utazással járó csendes időket, amikor letehetek különböző gondolatokat és fel is készülhetek. Számomra ez a szolgálat egyik fontos része.

Lassan húsz éve lelkipásztor, több református közösséget is megismert az elmúlt évtizedekben. Mikor döntötte el, hogy ezt a hivatást választja?

Hodászról, egy nyírségi településről származom, ahol mi voltunk az első gyerekek, akikhez az iskolába már jöhetett hitoktató. Az érkező lelkész dinamikus volt és fiatal, újraszervezte a gyülekezet életét, a hitoktatást és a különböző programokat is – mindezek vonzóak voltak egy fiatal fiúnak a pályaválasztásban. A valódi hívás a konfirmáció közeledtével érkezett, akkor már intenzívebben figyeltem az igére, a magyarázatokat is személyre szabottabbnak éltem meg. Akkor tudatosult bennem, hogy a megváltás és a bűnbocsánat örömüzenetét szeretném átadni. Onnantól tudatosan készültem, hogy bekapcsolódjak a Krisztus ügyébe és Őt szolgáljam egy életen át.

Ilyen elköteleződés észrevehető a mai konfirmandus korú fiataloknál?

A mai világ már teljesen máshogy működik. Még minket lekötött egyetlen focilabda, a mai fiatalok több inger és más impulzusok között nőnek fel. Én havonta jártam haza a kollégiumból, de Hodászon csak leraktam a csomagomat, aztán mentem tovább a vonattal a szomszéd településre, mert csak ott volt ifi, és végül az alkalom után tértem haza. Más volt a többlet utáni vágyakozásunk, és bár bennünket is a mostanihoz hasonló szekuláris világ vett körül, mintha a mai kamaszok más utakat és kapaszkodókat látnának. Isten útján nemcsak egy ificsoportban vagy a teológián lehet járni, de fontos átadnunk, hogy lehet nemet mondani a körülöttünk lévő sodrásra, és igent mondani az igére. Generációs probléma is ez, a mostani szülők sem a régi normák alapján tájékozódnak, így sokszor nehezen adnak tovább lelki tartalmakat.

Hogy tud küzdeni ez ellen a hétköznapokban?

A küzdelem jó szó. Folyamatosan formálódik a lelkészi szolgálat is, mára aktívan bent vagyunk az iskolákban, zajlik a hitoktatás és így sok családban is jelen lehetünk. De már ott elakadnak a folyamatok, amikor a szülők nem kérdezik meg a gyerekeket, mi volt az iskolában. Olykor, ha meg is történik a csoda, vannak ifik és vannak a hitélet iránt érdeklődő kamaszok, a szülők nem tudnak kapcsolódni. Ezt a kapcsolódást kell segítenünk, a sajátunkat a fiatalokhoz, aztán az övéket a környezetükhöz. Mindennapos és sokrétű ez a küzdelem, erre egy példát is tudok mondani: konfirmáció előkészítő alkalmával az ökumenéről beszéltem, érintettük a történelmi- és a kisegyházakat, különböző felekezeteket, de szóba kerültek a „szekták” is. Megkérdeztem érthető-e a magyarázatom ez utóbbiakkal kapcsolatban, mire egy kislány azt felelte: „Persze, a kamuegyházak!” Ez emlékeztetett rá, hogy mindig bele kell helyezkednünk az ő élethelyzetükbe, a szóhasználatukba, és nem feladva a keresztyén értékeinket, nem elvilágiasodva, de jelen kell lennünk a fiataljaink világában.

Ezek a helyzetek és a gyülekezeti szolgálat valósága különbözik a korábbi elképzeléseitől?

Szerintem az elején minden teológusnak idealizált képe van a lelkészi szolgálatról, amely saját szocializációjából alakul ki. Az alkalmazkodásban látom a titkot, abban, ki mennyire engedi formálódni az ideális lelkészi szolgálatról és az ideális gyülekezetről alkotott képét. Ha sikerül alkalmazkodnunk a valósághoz, akkor elkezd beérni a gyümölcs.

Hogy alakult ez az alkalmazkodás a gyakorlatban?

Igyekeztem leszegett fejjel végezni mindig, amit rám bíztak, ha kellett, az íróasztalnál, máskor például gyászolók között. Lassan megtelt gyakorlattal az addigi elmélet: a legációban nem a hétköznapi, hanem az ünneplő gyülekezettel találkozunk, az egyetemen pedig az elmélettel, de amikor kikerülünk a hatodéves gyakorlatra, akkor kezdünk megismerkedni a szolgálat legtöbb területével. Azt tapasztaltam, alázattal kell hagyni, hogy az ideák valósággá váljanak.

Sok szempontból a lelkészi szolgálat kezdete a felszentelés. Hogyan élte meg ezt az ünnepet?

A felszentelés rendkívüli esemény, 5+1 évig erre készülünk – és nem mindenki jut el idáig, van aki időközben rájön, hogy mégsem ez az útja. Az előbb említett ideális kép elvárásokat is jelent a lelkészi szolgálat felé, amelyek ellentmondásokat szülhetnek. Mi, akiket együtt szenteltek fel, rendkívüli eseményként éltük meg, úgy indultunk a szolgálati helyünkre, mint a felvértezett katonák. A felszentelés az egyetlen alkalom egy lelkész életében, amikor szolgálata alkalmával letérdel. Ebben a mozzanatban sok minden benne van az alázatról, a szolgálatról, az alárendelésről, a kirendelésről és a felhatalmazásról is. Ha ez a „letérdelni képesség” megmarad, akkor csodálatos életút és szolgálat vár ránk – ez a kulcs.

Megmaradt?

Nem ment volna másképp. Nálunk a szószék feletti falon az „Elvégeztetett” mondat áll. Ennek súlya van rajtunk, és rajtam is, amikor prédikálok. Emlékeztet a letérdelésre és a meghajlásra, arra, hogy nem az én akaratom, nem az én erőm, nem az én szándékom visz előre, hanem azé, aki elvégezte helyettem. Csak a mai napon három-négy alkalommal éreztem, hogy egy-egy helyzet túl sok, túl konfliktusos. Oda kellett hajolnom az Úr Jézushoz, hogy nála találjam meg a békémet, és elengedjem, amit el kell engednem.

Ez a felszentelési igéjéhez is erősen kapcsolódik: „Bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj! Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet.”

Ez a Példabeszédek könyve 3. részében szereplő szakasz meghatározó számomra. Valóban ez volt az áldó igém a felszentelésemkor, de a beiktatásom alkalmával is ezt választottam. A szentelés megilletődöttségben kapott áldás az évek alatt megtelt tartalommal. A hétköznapokban értettem meg a lényegét, és azt, hogy ez is alázatra tanít: nem a saját eszem és erőm segít a szolgálatban, hanem az, aki elhívott rá.

A lelkészi szolgálat nem egy napi nyolc órás munka, nem hasonlítható semmi máshoz. Milyen személyes motivációval indul neki egy új napnak?

Van, hogy nagyon nehéz, aki nem ezt mondja, valószínűleg más területen tevékenykedik. Van, amikor megtelik a lélek. Azonban az, aki minden nap kinyitja a szemünket, mindig ad elég erőt és motivációt, nélküle nem megy. Emberek milliói ébrednek fel Krisztus nélkül, és nem tudják, hogy ő a legfőbb erőforrás. Ő az a hideg kútfő, akihez oda kell menni, mert nála van az élet vizének forrása – és ezt el kell kérnünk tőle időről időre. Én ezt hajnalban teszem, akkor olvasok igét és érzem, ahogy feltöltődik a „power bank”, amely egész napra elég. Sőt, sokszor tovább is, tíz-tizenkét órás műszakokra. Azonban arra is figyelek, hogy testileg és lelkileg is megpihenjek, ehhez sokszor elég, ha valami mást csinálok, kertészkedek például. Kellenek ezek az időszakok, hogy mehessek tovább.

Mi a legváratlanabb ebben a folyamatban?

Mindnyájan érezzük, hogy minden csupa változás. Ma már a legtöbben nem fognak csak úgy eljönni a templom, el kell mennünk értük. El a piacra, az utcára, a postára, a családokhoz, az örömökbe és a gyászba. Sokszor olyan találkozásaim és istenélményim vannak, amelyek talán a templomban meg se történhetnének, ott mindig egy elvárt, megszokott esemény zajlik, de a hétköznapokban nincs liturgia. Olyankor abban az élethelyzetben találkozunk, amelyben a másik van: betegségben, kétségben, reménytelenségben, ott kell segítő kezet nyújtani. Az első lépés, az első feladat ma közel menni, elmenni a másikért.

Farkas Zsuzsanna