Rendszerüzenet

Szenteléstörténetek - Felhősi Anna

2022. október 22-én, szombaton 15 órakor kerül sor tizenhét lelkipásztor felszentelésére a debreceni Nagytemplomban. Az ünnepi alkalomra mindenkit szeretettel várunk.

Erre a különleges alkalomra készülésképpen csütörtökkel kezdődően Szenteléstörténetek címmel négy lelkipásztor életének jelentős mozzanataiba nyerhetünk betekintést.
„Gratulálok! Őrizze meg ezt a karakán és tisztelettudó karaktert, aki önmaga.” – hangzott a megerősítés az Egységes Lelkészképesítő Vizsga sikeres zárultával 2019 őszén. Felhősi Anna váncsodi lelkipásztor azóta sem vett fel szerepeket, önmagát adja humorával és egyenességével a lelkészi szolgálatban és a családi életben egyaránt férjével, Felhősi András Imrével, az ártándi gyülekezet lelkipásztorával karöltve. Ehhez az önfeledt csapathoz csatlakozott közel egy éve első gyermekük: Róza.

Kulcs a logisztika
„Mindenki szereti a saját nyomorát a legnagyobbnak látni és láttatni.” – hangsúlyozza Anna, amikor arról kérdezem, hogyan boldogul a munka és magánélet összhangjával édesanyaként. A helytállás nem könnyű, azonban nem soron kívüli a lelkipásztornő meglátása szerint. „A realitás az, hogy minden nehézség ellenére nem rendkívüli ez a szituáció. Ha valaki orvos, tanár, bolti eladó, ugyanúgy érintett ebben gyermekesként, és össze kell hangolnia a munkát a családi életével. Meggyőződésem, hogy az egyensúly fenntartásához a kulcs a logisztika.”

Nemcsak munka
„Egy-egy kiváló pedagógus mindig nagy hatást gyakorolt rám abban, milyen irányba indulok el.”- vallja Anna, aki egyetemi tanulmányaira több helyre is felvételizett. A palettán ott volt a lelkészi hivatás, a magyar-orosz szakos tanárság és a dramaturg szakma is. Habár lehetősége lett volna mindezeket megvalósítani, végső soron a lelkészség mellett döntött. „Úgy mentem a Refibe, hogy lelkész leszek. Ez annak az utóhatása, hogy a KisTékában nagyon megszerettem a hittant, Szilágyi Tamás tanított. Aztán a Refiben egy kiváló magyar tanárom is lett, Kovács Gergely. Innen a többirányú egyetemi jelentkezésem. Végső soron, lelkész lettem, és azt egészen biztosan tudom: a helyemen vagyok, szeretem, amit csinálok. Nemcsak munka, hanem hivatás számomra a lelkipásztori szolgálat. ”

Mindig süt a Nap?
Annát 2019 októberében szentelték fel a Debreceni Református Nagytemplomban. Az elmúlt három év az első lelkipásztori lépések. „Nincs olyan régen, hogy felszenteltek. Azóta is meglepnek a válaszreakciók, amelyeket gyülekezettől távol levőktől kapok, amikor kiderül: lelkész vagyok. Te lelkész? – kérdezik, és az igazság az, hogy egy pillanatra nekem is, magamnak is ki kell mondanom: igen, lelkész vagyok. Valóban.”

Ez a felismerés azonban nem teherként nehezedik Anna vállára, sokkal inkább megerősíti meggyőződésében, milyen lelkipásztor szeretne lenni. „Igyekszem egészen emberként jelen lenni. Nem szokásom hétköznap ünneplőben járni, és a lelkészférjem sem zakóban nyírja a füvet. Ez amúgy nem tetszik mindenkinek” – mosolyog. „Nem érdemes egy burok kiépítésén szorgoskodni – miszerint én lennék a nagybetűs lelkész. Sok mindent ellehetetlenít. Azt sem tenné lehetővé, hogy felvállaljam, amikor elfáradtam, belássam, ha gondjaim adódnak, ha nem boldogulok. Egy ilyen pajzs káros önmagunkra és a gyülekezetünkre nézve is.”

Úgy látja, a fiatal lelkészgeneráció jobb helyzetben van, képes gyorsabban és hatékonyabban felismerni a kiégés előjeleit, de ez nem teszi őket kevésbé kiszolgáltatottá. „Ahol mindig süt a Nap, ott kiég minden – gyakran hallottam egy ismerősünktől. A házasságra értette, de illik a lelkészségre is. Ahol mindig minden tökéletes, ott előbb-utóbb vagy a lelkész, vagy a gyülekezet ég ki.”
Már nekem is van egy jó történetem

„Némi irigységgel és ámulattal hallgattam idősebb lelkészkollégák történeteit, hogyan lett egy-egy lehetetlennek tűnő helyzetre váratlan megoldás. Bevallom, néha el is gondolkodtam, biztos csak figyelemfelkeltő megkreált történetek” – meséli Anna, akit a szentelése óta megélt maradandó tapasztalatairól faggatok. „Elromlott a gyülekezet orgonája, használhatatlanná vált. Neki fogtunk a gyűjtésnek. Nem volt elég. Teltek a hónapok. Kaptunk állami támogatást, de továbbra is hiánnyal küzdöttünk. Az orgonavásárláshoz kevésnek bizonyult az, ami van. Újabb hónapok teltek el, lemondtunk róla. Aztán egyszercsak egy Amerikába elszármazott váncsodi férfi hallott a gyűjtésről, és úgy döntött, adakozik, megkeresett bennünket. Ez volt az a pont, amikor azt éreztem, jó lelkésznek lenni. Kifejezetten jólesett, hogy nem magunkért történt, hanem a gyülekezet vált megajándékozottá. Nem mellesleg, már nekem is van egy jó sztorim.”

Nem jutalom
A lelkészszentelés nem mindennapi esemény. Legalább hat év egyetemi tanulmány, rengeteg vizsga és gyakorlat előzi meg. A belső folyamatok, formálódások és fejlődések papíron aligha kimutathatók, pedig legalább olyan fajsúllyal bírnak, mint a látható tanulmányok. A lelkészszentelő ünnepség mégsem kerül kellő reflektorfénybe. „Előző évben a katolikusoknál egyetlen papot szenteltek fel, mégis mindenki elment. Nálunk, csak a Tiszántúli Református Egyházkerületben évente ennek sokszorosára kerül sor, még sincs akkora megbecsültsége. Hangsúlyeltolódás történt. Természetesnek vesszük, hogy van és lesz kiket felszentelni, pedig ez így ebben a formában nem jár. Nem jutalom, hanem ajándék.”

Jó benne lenni
Tudatosan, vagy tudat alatt, de vannak válaszaink arra, miért kelünk fel reggel. Mi motivál és hajt előre a kihívásokkal teli napokon is. „Kórházi gyakorlaton tapasztaltam az addiktológián, és megtetszett: csak a mai nap. És igen, van, amikor én is ennyit tudok mondani magamnak, hogy csak a mai nap. Adhatnék erre szépen hangzó, istenes válaszokat, egyet azonban biztosra tudok a hivatásomról: jó benne lenni.” A lelkipásztornő hozzátette, ehhez tényleg kell egy adag „bolondság” is, de jó helyen van.
Arra kérdésre, mit tart személyes küldetésének, Anna frappánsan válaszolt: „Vidd el és hordozd. Hordozd és vidd el. Ebben számomra minden benne van.”

(Bogyó Zsófia)