Iránytű - Zsidókhoz írt levél

Az Iránytű legújabb részében ilyen és ehhez hasonló kérdések megválaszolásában dr. Kádár Péter lesz az igeolvasó segítségére, aki doktori disszertációja révén egészen közelről és jól ismeri a levelet. A mindennapok során pedagógusként és lelkipásztorként a Pécsi Református Kollégium igazgatójaként vezetőtársaival elkötelezetten dolgozik a keresztyén nevelés, a tehetséggondozás, a társadalmi inklúzió és az intézményfejlesztés szolgálatában.

Egyrészt a keresztyénség két nagy vallási-kulturális ága a zsidókeresztyén és a pogánykeresztyén közösségekből alakult ki. A másik ok, amely miatt a levél nagy jelentőségre tett szert a keresztyén hagyományban, az a sajátos teológiai mondanivalója. Krisztus prófétai és királyi tiszte szinte valamennyi keresztyén forrásban felfedezhető, azonban a harmadik, a főpapi ennek a levélnek a sajátságos kulcsmotívuma. Ezekre épül a harmadik ok, mégpedig a szövetség motívumának hangsúlyos volta, azon belül is, az új szövetség jelentőségének hangoztatása. Ez Krisztus főpapi váltságművére alapozottan mutat rá arra a korszakváltásra, amely az üdvözítés történetét két nagy szakaszra osztja. Ez a kettéosztás egyszerre alkalmas az ószövetségi életrend és történet, valamint az újszövetségi kor közötti azonosságoknak, de egyben a radikális különbségnek is a bemutatására. Végül, de nem utolsó sorban, levelünk a reformáció egyik fő hivatkozási bázisává lett a kánonon belül, sajátos értelmezésben. Luther és Kálvin tudatosan állították párhuzamba az evangéliummal megújult hitet a régi vallási hagyománnyal, Krisztus egyszeri és tökéletes áldozatát az áldozatismétlés ószövetségi és régi egyházi gyakorlatával.

Így a Zsidókhoz írt levél tendenciája az ó és az új szembeállítására, a Krisztushoz térésre való felhívásra kiváló eszköznek bizonyult a keresztyén egyház megújulásában. Innen nézve tehát, a héber levél az egyik legerősebb „reformációs” üzenethordozó – a teljes Szentírás bizonyságtételén belül.

Az angelológia a késői zsidó hagyományban és a gnosztikus korban túlburjánzott, ugyanakkor az angyalokat mind ó-, mind újszövetségi megjelenéseik nem száműzhetjük a keresztyén hit és gondolkodás látóköréből. Az angyalok fontos üdvesemények hírnökei (Lk 1, 13. 28; Jn 20, 12). Maga Jézus is számon tartja őket, mint a gyermekek mennyei képviselőit (Mt 18, 10), és mint a végső események résztvevőit (Mt 25, 31).  Az evangéliumok arról tudósítanak, hogy messiási pályája kritikus pontjain angyalok kísérik Jézus útját (Mt 4, 11; Lk 22, 43).

A Zsidókhoz írt levél igehirdetése új összefüggést teremt Jézus személye és az angyalok között az angyalok hódolatának, imádatának a bemutatásával (Zsid 1,6). Akármelyik jelentést is támogatjuk, mindkettő a Fiú elsőbbségét fejezi ki az angyalok előtt, fölött. Az angyalok hangsúlyos említése, különösen a nyitó fejezetben, azt a levélen végigvonuló tendenciát indítja meg, amely Jézus primátusát  következetesen végigkíséri az Istenhez közvetlenül kapcsolódó világ szereplői között. Ebben egyébként levelünk mondanivalója szorosan kapcsolódik a páli igehirdetéshez. A Filippi levélben olvasható Krisztus-himnusz hitvallásának csúcspontja átfogóan fejezi ki a Jézus előtti mennyei, sőt egyetemes hódolatot, amit a Zsidókhoz írt levél az angyalokra hegyez ki. Ennek a párhuzamnak legvalószínűbb oka az, hogy a Krisztus-himnusz tartalma elég korán közkinccsé lett az első gyülekezetekben.

Péter első levele ezt még azzal fokozza, hogy kivételezett helyzetüknél fogva még az evangélium hallgatói is megelőzik az angyalokat, akiknek (még) nem nyilatkoztatták ki a Krisztusban feltárt mennyei titkokat (1Pét 1, 12). Ez esetben persze, az angyalokon joggal érthetjük azokat az ószövetségi hírnököket, prófétákat, szentírókat, akik még nem érhették meg a megváltás Krisztusban való beteljesedését, pedig azt nagyon erősen várták.

Ahol pedig bűnbocsánat van, ott nincs többé bűnért bemutatott áldozat. (Zsid 10,18) Mindezek tudatában hova tehető a bűnvallás (ami egyébként az áldozatbemutatáskor történt meg a zsidóknál) a hitgyakorlatunkban? Létezik vezeklés? Büntet az Isten?

A hivatkozott passzus a levél egyik kulcsfontosságú üzenete.  Ez az a fordulópont, amely az ószövetségi rítusok kora és az újszövetség korszaka közötti cezúrát jelzi. Krisztus áldozata azért is tökéletes, mert nem kell évente, sem alkalmanként megismételni, mert egyszer, s mindenkorra érvényes.

Az áldozat megismételhetetlen voltának megvallásával egyúttal a bűn miatti elégtétel egyszeriségét is kimondtuk. Erről tanít a Heidelbergi Káté 5. és 6. úrnapi kérdés-felelete. A Szentírás alapján arra jutnak a reformátor atyák, hogy Isten büntetését, sem az ideigvalót, sem az örök ítéletet nem tudjuk önerőből elhárítani a fejünk fölül, sőt még tovább halmozzuk bűneinket azzal, ha önhitt módon erre számítunk. Ezzel együtt, Isten büntetésével sem számolhatunk, mivel azt el nem hordozhatnánk. Így tehát a vezeklés, mintegy önként vállalt önbüntetés sem fér bele az evangéliumi életgyakorlatba, mint ahogy az sem, hogy Isten büntetésének tekintsünk ezt vagy azt a csapást életünkben. Azt pesrze nincs jogunk kizárni, Isten szabad annak a gyakorlásában, hogy a tévúton járó embert szembesítse rossz döntéseinek a következményeivel, vagy alkalmanként megrázóan figyelmeztető jeleket adjon.

Amit viszont megkíván tőlünk az ige zsinórmértéke, az a bűnvallás, bűnös voltunk és konkrét bűneink őszinte és bánkódó megvallása. Ám, ennek sokkal inkább szívbeli motívumokban kell megnyilvánulnia.  

A reformált keresztyén tanítás szerint tehát egyetlen legitim felajánlás létezik: egész életünk Istennek való odaszentelése a hálaáldozat jegyében.  Ahogyan a Kálvin Jánosnak tulajdonított mondattal valljuk: „szívemet égőáldozatul az Úrnak szentelem.” Ebből aztán sok apróbb és nagyobb hálaáldozati tett következhet, mivel a lelki elszánás a tettekben nyilvánul meg komolyan, de ezek semmiképpen nem arról szólnak, hogy ledolgozzuk, levezekeljük saját adósságunkat Isten előtt, inkább arra adott utalások, hogy egész életünk Krisztus tulajdona.    




Ki az a Melkisédek, akiről a levél szerzője beszél?

Melkisédek az ősatya-történetek hagyománykörének különleges szereplője. Eredeti héber nevén Malkícedeq Sálem papja, akinek Ábrahám tizedet fizet. Ez a titokzatos alak két vonatkozás miatt kerül be a Zsidókhoz írt levél igehirdetésébe. Egyrészt, sajátos szolgálatával – az Ótestamentumban egyedülálló módon – ötvözi az uralkodói és a kultuszvezetői, főpapi státuszt. Ilyenre Izráel életrendjében nem nyílik lehetőség, mivel még a legnagyobb király, a kultuszhely-kijelölő, a szent várost (Jeru-Sálaim) szakralizáló Dávid mellett is a próféták töltik be a lelki vezetői tisztet. Az ószövetségi hivatásrend a prófétákat inkább Mózes örököseiként, az isteni igék szószólóiként osztályozza, míg a papság Áron örököse. Sámuel szolgálatában azonban még együtt láthatjuk ezt a kétféle hivatást, - némi anakronizmussal élve – a prófétait és a papit, aki lelki tekintély voltával és a király felkenésének feladatával Isten követeként kvázi papi szolgálatot lát el.

A másik vonatkozás Melkisédek egyetemes szolgálata, amelynél fogva még Ábrahám, a választott nép atyja is neki tartozik a tizedfizetéssel. Sálem papja ilymódon Isten munkájának univerzális távlatát nyitja meg – még javában a pátriárkák korában, de már a Babilonban megformázott őstörténet világraszóló üdvszemléletével.    

Melkisédek ebben a kettős párhuzamban lesz Jézus előképe a levél érvkészletében. Egyszerre visel papi és uralkodói méltóságot, és minden nemzet fiai előtt megnyitja Isten üdvözítő kegyelmét.

Személye azért fontos, mert az egyik fajta intertestamentális messiásváradalom szerint a mennyei főpap Melkisédek késői alteregója lesz. A levél a sálemi főpap-király fölidézésével is arra mutat, hogy a mennyei Főpap a Messiás Jézus személyében jött el. 

Mit gondol, milyen aktualitása van ma ennek a levélnek?

A levél egyetemes üzenetet hordoz a Főpapról. Ez Krisztus kizárólagosságának hitvallása a multikulturális-szinkretista, az igazságot relativizáló és bábelien zűrzavaros világban. Krisztus Főpapsága egyúttal teret nyit követőinek, nekünk az egyetemes papsághoz, amely felhatalmazást és felelősséget terít a hívők közösségére, és e közösségek egyéneire, ránk személyesen is. A Főpapról szóló hitvallás azt, a mindenkor időszerű, ennélfogva korszerű arcát mutatja meg az evangéliumnak, hogy Krisztus népében „más a rend”, mint a világban. A hierarchiát kiváltja az, hogy van egy Szent (hierosz) Fejünk (arché), akiben az egész test, az egyház egyégbe kapcsolódhat. Továbbra is aktuális a reformáció innen merített üzenete, hogy Istenhez csak Krisztus által vezet utunk, nincs szükség tehát más közvetítőkre. 

Aktuális az a felhívás is: ne akarj „független értelmiségi” maradni, de ne is válj ordas szekták foglyává. Merj elköteleződni a normalitás eredeti programja mellett, az igazi isteni szövetség kötelékében.

Azt sem szabad elfelednünk, hogy egyszer az úton járó egyház célba ér, a nyugalomba megy be, ezért az egyház pozíciója, létmódja ebben a világban inkább hasonlít a vándorló néphez, mintsem a letelepült, körülbástyázott kánaáni városokhoz.  Más szóval, soha nem szabad felednünk az egyháznak, vele együtt e világkorszaknak az átmenetiségét, és szem elől tévesztenünk azt, hogy mennyei célja van a keresztyén létnek.

Megosztana néhány gondolatot a bibliaolvasási szokásairól?

Őszintén szólva, nem vagyok példamutató bibliaolvasó. Olykor napok telnek el anélkül, hogy kézbe venném a Szentírást, vagy akár egy mindennapi áhítatos könyvet. Inkább, „felhasználóként” olvasom a Szentírást, tehát akkor, amikor az a kiváltság ér, hogy bibliamagyarázatra, igehirdetésre vagy közös felkészülésre készülhetek.

Jó néhány éve már lelki eledelemmé egy ökumenikus digitális bibliai oldal vált, ahol az általunk használt új fordítás éppúgy olvasható, mint más fordítások vagy a görög Újszövetség.  A Textus Massoreticust pedig egy kétnyelvű oldalról szoktam felütni. A digitális bibliaolvasással pillanatok alatt megtalálom a konkordáns helyeket, a különböző szövegverziókat és a szótári alakokat.

Nehéz, de kifejezetten ösztönző kihívást jelent a szent szövegek fordítása és elemzése, az egyes fordítási és értelmezési megoldások összevetése és újak keresése. A Szentírás szövege lenyűgözően élő, „szerves anyag”, érződik benne a megérintett és megérintő Lélek összekapcsolódása. Ezért a Biblia tanulmányozása mindig kiváltságos, magával ragadó foglalatosságom. A folyamat közben arra koncentrálok, hogy az előttem fekvő szövegnek nagyon pontos, konkrét értelme van, kell, hogy legyen, még ha azt nem is találom meg rögtön. Máskor pedig, az életvalóság felől közelítve döbben rá az ember, hogy milyen egyszerű, világos az ige mondanivalója, még ha olykor el is tompítja a fordítási hagyomány, vagy saját, korhoz kötött korlátozottságunk.

Az ige olyan kincsesbánya, amelyet a legjobb valakivel megosztani. Az írásmagyarázati gondolatokat lelkész feleségemmel kicseréljük egymással. Másrészt, négy lelkész (vérszerinti) testvéremmel a családi levelezésünkben gyakran megosztunk egymással egy-egy textust, vagy akár csak egy bibliai fogalomnak a kibontását. Tehát, családi bibliaolvasó műhelyekben veszek részt a szeretteimmel párbeszédben. Emellett a munkahelyemen, az érdeklődő kollégista diákokkal szoktunk elemezni bibliai szövegeket, és ilyenkor persze, mint a foglalkozás vezetőjének, előre kell merészkednem a szöveg olvasásában, értelmezésében, illusztrációs és alkalmazási lehetőségeinek a megtalálásában.  Ilyenkor elfeledkezem az időről, és arra csodálkozom rá, hogy még a legismertebb szövegrészek is mindig tartogatnak valami újat.