100 éves a Püspöki Palota

A Püspöki Palota, Debrecen belvárosának egyik legismertebb, városképét meghatározó épülete. A Kossuth tér sarkán a Hatvan utca 1. szám alatt áll a szecessziós stílusban épült Püspöki Palota. Az I. számú egyházi bérház elnevezése úgy született, hogy egykor itt állt Méliusz püspök rezidenciája, melyet 1740 körül lebontottak.

A világháború után a Püspöki Palota államosítás alá került, mely megváltoztatta az eredeti felépítését. Az épület 1992-ben került vissza a református egyházkerület tulajdonába.

1912-1914 között a Püspöki Palota lakói voltak többek között: Szabó Elek (Szabó Magda édesapja, 1), Dienes János festőművész, Hajós Alfréd építész, Holló László festő.

A palotát Bálint Zoltán és Jámbor Lajos budapesti építészek tervei alapján építették. Első lakóit 1912 novemberében fogadta.

A négy telekből egyesített területen eredetileg 60 kisebb- nagyobb lakást építettek, majd az államosítás után a nagyobb alapterületű öt-hat szobás lakásokat megosztották, így ma százharmin lakórészt találunk benne.

Eredetileg a földszinten az üzlethelyiségek mellett még öt nagyobb lakást, és három házmesteri lakást alakítottak ki. A három emeleti szinten 15-15 lakás helyezkedett el, a padlástérben pedig három műteremlakás, öt mosókonyha és a szárítóterek kaptak helyet .

Az öt széles főlépcsőház csarnokos kiképzésű előtereit kovácsoltvas korlátok és a Zsolnay Gyár által szállított sárga, vörös vagy kobald színű kerámialapak tették reprezentatívvá.

A melléklépcsőházak szűkebb és sötétebb félemeleti fordulóiban bújtak meg a házmester- és cselédvécék és ugyancsak itt működtek a teherszállításra is alkalmas liftek is.

Sok vitát kavart akkoriban a város főterére néző fronton kialakított negyven méter magasságú, erkélyes kiképzésű torony.

A bérház tornya megépítésének magyarázata abban rejlik, hogy az angol WC-k és a fürdőszobák vízellátása megkövetelte a saját víztorony kialakítását, mivel a városi hálózat ekkor még felkészületlen volt arra, hogy ilyen magasságú épületek felső szintjeit is megfelelő nyomással lássa el.

A torony eredetileg a víztartály elhelyezését oldotta meg, csupán a városi víztorony megépítése után vált feleslegessé.

A hatvan rendes lakás mindegyikéhez tartozott konyha, fürdőszoba, előszoba és abból nyíló angol WC, s a konyhához csatlakozó kamra. Az utcai főfrontra néző lakások egy részében erkély tette lehetővé a szabad levegőn tartózkodást. A lakások külső kiegészítőjelként a pincében tüzelő tárolására szolgáló rekeszek, a padlástérben mosókonyhák álltak még a lakók rendelkezésére.

A lakások belmagassága 3,60 méter volt, a lakóhelyiségek padlóját parketta, a falait papírkárpit burkolta, míg a konyha és a cselédszoba meszelt falú és betonpadlójú volt. A lakószabák fűtését díszes, nagy méretű cserépkályhákkal, a cselédszobáét pedig vaskályhákkal oldották meg.

A fürdőszobákban szénfűtésű fürdőkályha szolgáltatott meleget és melegvizet, a falburkolás zsolnai kerámialapokkal történt. A konyhákban asztali vastűzhelyek vagy városi légszesszel működő rezsók tették lehetővé a sütés-főzést.

A cselédszobával ellátott lakások lakószobáiban falba épített csengőnyomók segítették a háziak és a cseléd vagy cselédek érintkezését. Az egyszárnyas bejárati és mellékhelyiségékbe nyíló, valamint a lakószobákba nyíló kétszárnyas ajtók kilincseit sárgarézből készítették.

Az egy-, két-, illetve háromszárnyú, szárnyanként egyosztatú ablakokat 4-12 osztatú, nem nyíló rész egészítette ki felül, az ablak- és erkélyajtószárnyak fogantyúit ugyancsak sárgarézből készítették. Az utcára néző ablakokat és erkélyajtókat faredőnnyel, az udvarra nézőiket pedig vászonredőnnyel lehetett elsötétíteni.

Fotó: Barcza János