IV. Egyházmegyei Női Konferencia

Nagyszülőként pedig alig értjük a digitális tér kihívásait, hiszen a „mi időnkben” még nem voltak ilyen „kütyük”. Bezzeg akkor… rohangáltunk, fára másztunk, bicikliztünk, kint játszottunk a szabad levegőn… Ma már csak a gép, a monitor meg a számítógépes / telefonos játékok özöne… Hol a hiba? Kiben van a hiba?

Ezekre a kérdéseinkre kerestük a választ azon a Női Konferencián, melyet negyedik alkalommal rendezett meg a Békési Református Egyházmegye nőszövetségeinek és női köreinek közössége, 2022. május 14-én, szombaton Mezőgyánban. A téma jó ismerője, szakértője, sőt saját tapasztalatai révén átélője az a Miklya Luzsányi Mónika, pedagógus, író, szerkesztő, teológus, tankönyvfejlesztő, aki „5 gyerek anyjaként”, mára már nagymamaként maga is harcol a fenti kérdésekkel, de tudása révén támaszt nyújt mások számára is ebben a küzdelemben. Ennek egyik gyöngyszeme a „Mit tegyek a kütyüre kattant gyerekemmel?” című könyve, mely konferenciánk mottója lett.

Demeter Ottó esperesi köszöntője után a házigazda nőszövetség lelkipásztora, Kovácsné Smatarla Ibolya nyitó áhítatával vette kezdetét találkozónk. A Római levél 9. részének 16. verse alapján szólította meg a jelenlévőket. Fiatal, gyakorló édesanyaként, lelkészként saját életébe is bepillantást engedett, hiszen azt a kérdést tette fel: Hol a határ az Isten munkája, gondviselése és a mi munkánk, szolgálatunk, olykor erőlködésünk között? Erre az útra lépve szinte azonnal egymásra hangolódott a lelkünk, mert megéreztük, hogy „egy húron pendülünk”, hogy van olyan közös alap, melyen itt és most elindulhatunk, annak ellenére, hogy különbözőek vagyunk az életkorunk, a feladataink vagy épp a társadalmi elhelyezkedésünk végett. Isten Igéje elénk adta, hogy számára mindnyájan olyan gyermekei vagyunk, akikkel törődik, akikre odafigyel és akiknek ma üzenni akar! Az övéiként pedig mi sem mondhattunk mást: „Uram, te következel. Én itt vagyok. Mutasd meg, mit viszünk innen magunkkal!” – hiszen „… nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.”

A köszöntők után, melyeket az országos és a kerületi Nőszövetség részéről Koncz-Vágási Katalin megyeiösszekötő, illetve a Magyarországi Presbiteri Szövetség részéről dr. Tóth János, megyei elnök, országos alelnök tolmácsolt, elkezdődött a közös gondolkodás.

Miklya Luzsányi Mónika olyan kissé provokatív kérdéssel indított, mellyel nem csak megragadta figyelmünket, de az utolsó pillanatig meg is tartotta azt. „Digitális (de)generáció?” – Valóban? Különbséget kell tennünk a „digitális bennszülöttek” és a „digitális bevándorlók” között. Utóbbiak mi vagyunk, szülők, nagyszülők és még a pedagógusok többsége. Mi a literatúrában nőttünk fel, ami azt jelenti, hogy a nyomtatott irodalomból tájékozódtunk, és még napjainkban is ezt kedveljük / használjuk jobban. Bizonyos „távolságtartással” élünk a mai digitális világban ezektől az eszközöktől, s igazán jól az „offline térben” érezzük jól magunkat. Ezzel szemben a mai generáció már beleszületett a virtuális térbe, és természetesen mozog abban, vagyis életvitelszerűen használja a digitalitást. Sőt! Erről a digitális világról a gyerek sokkal többet tud(hat), mint a szülő vagy a nagyszülő. Ilyen helyzet korábban nem volt.

Az y-generációs szülőknek azt kell megérteniük, hogy nem csak az a kérdés, hogy mennyi időt tölt a gyerek naponta a virtuális világban, hanem az is, hogy mivel foglalkozik ott. Csak azért, mert napi több órát „oda van ragadva” a monitorhoz, még nem függő, amennyiben ESZKÖZKÉNT használja. Eszközként arra, hogy eljusson ahhoz a hatalmas információ bázishoz, melyet az internet kínál. Bajt, vagy a rossz irány kezdetét akkor gyanítsuk, ha ez a tevékenység beszűkül, és csak egy-két dologgal foglalkozik. Ha ezt észleljük, forduljunk szakemberhez! – kivált akkor, ha az ettől való „elszakítás” indokolatlan! indulatot vált ki a gyermekből. Egyetlen függőség sem gyógyítható otthon.

Ha egyszerűen csak letiltjuk a gyereket a „gépezésről”, az olyan, mintha elvágnánk a világtól. Nem működik a tiltás, és a mai világban nem lehet megkerülni a kütyüket, és ez nem is jó ötlet. A kütyük itt vannak az életünkben. Lehet ugyan a virtuális világ nélkül is élni, de a gyermekeinknek nagyon nehéz lesz a mindennapokban a felszínen maradni, ha eközben az összes osztálytársa mobilozik és netezik. Tanuljuk meg helyesen használni ezeket a dolgokat.

Mikor kapjon okos eszközt a gyermek? – Hogyan tiltsuk, ha mi is használjuk? A gyermek modellkövető! Ki kell alakítanunk a saját családi szabályainkat a digitális tér használatára nézve, melyeket mindenkinek be kell tartani. Általános alapelvként szolgálhat, hogy amíg a gyermeknek az iskolai munkájához nincs szüksége számítógépre, addig ne legyen neki okos eszköze. Akkor is részesítsük előnyben az asztali számítógépet, lehetőleg ne a saját szobájában, hanem olyan helyen, ahol „menet közben” is rápillanthatunk az ő virtuális tevékenységére. A kapcsolattartásra pedig elegendő egy „sima” mobil is. Jobb megelőzni a bajt, mint később „fejvesztve” tüzet oltani. Figyeljünk oda gyermekeinkre nyílt és őszinte érdeklődéssel! A jó értelemben vett szülői tekintély biztonságos alapot ad fejlődéséhez, mely később is megtartja őket, még a kütyük világában is.

A mai fiatalok ugyanazt csinálják a virtuális térben is, mint mi korábban az offline térben: beszélgetnek, játszanak – ez is a személyiségük meghosszabbítása. Vagyis ha azt megkérdezzük, hogy mi volt az iskolában vagy épp a különórán, de arról már nem érdeklődünk, hogy mivel foglalkozott a digitális térben, akkor sokat veszítünk el abból, ami a gyermekünk része / részévé vált. Lehet, hogy ő többet tud ebben a virtuális világban, de azért a szülő az érettebb etikailg és pszichológiailag. Ne feledkezzünk meg erről!!! Nem lehetünk olyan felelőtlenek, hogy ne érdeklődjünk arról, ami érdekli őket ebben a világban. Beszélgessünk! Kérdezzünk! Ne csupán ellenőrizzünk vagy egyszerűen tiltsunk!

Magyarországon az iskolai alulteljesítés egyre nagyobb probléma. A felmérések szerint a diákok 37%-át érinti. – Miért? A digitális tér játékvilágában átlagosan két percenként ér el sikereket a gyerek, melyeket képi és hangjelzéssel közvetített „dicséret” / „jutalom” követ. Ez nincs így az iskolában, sőt inkább a kudarcélmény a gyakoribb. Ilyen a rendszer. Egyszerűen nincs felkészülve a digitális generáció információszerzésére, s egyre több olyan gyerek (60%) van, aki „nem fér bele” ebbe a régi rendszerbe. Mi (lesz) a norma?

A literális társadalomban a bal agyfélteke használata a meghatározó, míg a digitális generációnál már az audiovizualitás lesz az első, vagyis a jobb agyfélteke válik meghatározóvá. Amíg mi többnyire egy agyféltekét használunk, addig ők háromszorosan mozgatják meg az információt: bemenet a jobb agyféltekébe, majd átküldik a balba, végül pedig vissza a jobb agyféltekébe a kimenet számára. Ezzel nem tud (még) mit kezdeni a mai pedagógia. – „Másként van huzalozva az agyuk.” (Gyarmathy Éva)

Szülő vagy barát vagy haver? Az autoritás teljes leépítése eljuttatott ahhoz, hogy sok esetben „kiskirályokat” és nem gyermeket nevelünk. A nevelésben van felelősség és felelősségre vonás, számonkérés. Vannak szabályok, korlátok, hogy épségben jussunk el a csúcsra (torony). Már az óvodában azzal lehet azonban találkozni, hogy úgy viselkednek a kisgyermekek, mint a kamaszok. Azok a valódi kamaszok, akiknek tényleg át kell küzdeniük magukat ezen az időszakon, hogy érett felnőttekké válhassanak. De már az oviban? Nem. Nem lenne szabad. Ez az ún. „fél-felnőttség” (Tari Annamária) jelensége, melyben azt próbálgatják, meddig mehetnek el, hiszen azt tapasztalták már eddig is, hogy bizonyos viselkedésekkel mindent el tudnak érni. Provokálnak. Bármennyire is nehéznek tűnik, de a szülőnek ilyenkor megálljt kell mutatnia! Tudni kell, hogy ki a szülő és ki a gyerek. Legyen határozott értékrendünk! Legyenek szabályok! Legyen (védő)korlát! Legyen rend! Ezeket beszéljük meg és használjuk! Legyen az egész körül feltétel nélküli SZERETET!!!

Napjainkra a pedagógus tekintélye megrendült, illetve az ún. „fehér köpenyes” hivatások, mint az orvos, kutató, de ide sorolható a lelkipásztorság is. Ők adják át a bölcsességet, a tudást, a hitet, az elhivatottságot a következő generációnak, de a példaképek sorából szinte kikoptak. A mai gyerekek 3 motívum: kinézet, pénz, siker alapján választanak példaképet, de ezek nem tartósak. Ők sok esetben olyan „celebek”, „influenszerek”, akik ugyan jelentős mértékben befolyásolják a követőiket, de nem feltétlenül a valódi bölcsesség és tudás átadására törekszenek. Vissza kell állítani a tekintélyes személyek megbecsültségét, mert akik mégis közülük választanak példaképet, az nem két-három hónapig, hanem egy egész életre szól!

Nagyon gyakran összekeverjük az információt a tudással. Erre tipikus példa, hogy nem a szakembereknek (tudósok, orvosok, tanárok) hiszünk, hanem „kiguglizzuk” és magunk állítunk fel diagnózist és terápiát. Veszélyes! Az információ nem más, mint rendetlen adathalmaz, melyből rendezés által lesz majd tudás. Sorrend: adat → információ → tudás → bölcsesség (← intelligencia).

Mit tegyünk? Ki a hibás? A világ? A gyerek? A szülő? És mi a hiba egyáltalán? Saját magunk indulatai, mely időnként a felszínre törnek, vagy épp értetlen megtorpanások és az aggódó fejcsóválás helyett próbáljuk MEGÉRTENI a gyerekeinket! Mi az, amiben benne vannak? Mi az, amely a számukra már teljesen természetes. Mi az a számukra, amely napjainkra már valóságosabb, mint az iskolai tananyag? Próbáljuk meg már kicsi koruktól fogva felelősségre tanítani őket, hogy később se okozzon gondot a felelős felhasználóvá válás. Ehhez pedig a kulcsszó a felelősség és a bizalom! Bízzuk meg őket olyan feladattal, munkával, melyet az előzetes megbeszélés nyomán el is tudnak végezni, majd kérjük is számon.

Szülőként és nagyszülőként is olyan stabil értékítélettel bírjunk, ahol ami ma pozitív, az holnap ne legyen negatív. Legyünk következetesek! Nehéz ez, hiszen ma az a mérce, hogy az a jó, ami ma nekem jó, de ez holnapra megváltozhat – meg is változik. Ezzel szembe ott áll a Biblia, az abban megszólaló szilárd és következetes etika. Azzal, hogy így kívánjuk nevelni a legféltettebb kincseinket, állandó „harcba” keveredünk azzal a „mainstream” azaz „fősodrású” világgal, melyben élünk, s ettől nem is függetlenedhetünk. Nem is kell. De azt lássuk be, hogy reggelenként „bárányokat engedünk a farkasok közé”… Adunk nekik muníciót? Mindennapjainkból szinte teljesen eltűntek azok napi liturgikus cselekedetek, mint közös ima az étkezések előtt és után, a közös családi áhítatok az asztal körül vagy az esti imádságok. Ám épp ezekből meríthet erőt és muníciót a gyermek és bizony mi magunk is. Még akkor is, ha látszólag nem figyel, lázad, de az Ige szava szól, és hat bennük és bennünk egyaránt!

Előadónk őszinte, közvetlen stílusával magával ragadta hallgatóságát. Személyes példákon keresztül szembesített bennünket önmagunkkal, bemutatva a különböző szülői attitűdöket, és a különféle gyerektípusokat is. Olyan szemléletbeli mintát kínált a számunkra, amely arra biztatott minket, hogy győzzük le a témával kapcsolatos szorongásainkat, és merjük kezünkbe venni az irányítást. Így válhatunk mi is hitelessé és érthetőbbé a gyermekeink, unokáink irányába. Köszönjük gyakorlatias tanácsait, és a kérdéseinkre adott válaszait.

Szívből ajánljuk előadónk számos könyvét, melyekből őszinte tudást és valós gyakorlatias megközelítést kaphatunk. Az egyházmegyei női konferenciák sorozata 2023-ban Zsadányban folytatódik, ahol reménység szerint a már megkezdett úton haladunk tovább. Köszönjük a házigazda nőszövetség gondos és szívélyes vendéglátását!

Koncz-Vágási Katalin

egyházmegyei nőszövetségi összekötő