Rendszerüzenet
2022. május 26.

Tégy, Uram, engem áldássá!

Berkesi Sándor Liszt- és Kossuth-díjas karnagy vehette át április 1-jén a Zsinat ünnepi alkalmán egyházunk elismerését, a Pálóczi Czinke István-díjat. A Cantate Domino kórus az istentiszteleten többek között a tanár úr kórusnak jegyzett művével – Tégy, Uram, engem áldássá! – köszöntötte az ünnepeltet. „Egy egyháztest, egy kisebbségbe rekedt magyar közösség elismerése és mély köszönetnyilvánítása egy olyan embernek, aki sokat tett értünk.” – Ennek kapcsán beszélgettünk zenéről, kórusmuzsikáról, múltról és jelenről, érzésekről és emlékekről.

1998-ban el tudta vállalni a felvidéki kórustábor vezetését, majd ezt a lelkes, fiatal csapatot az elkövetkező években irányította. Hét éven keresztül volt karnagya a Firesz kórusnak. Miért vállalta el ezt a szolgálatot egy nemzetközileg ismert kórus, a Kántus karnagya?

Számomra soha nem jelentett az ilyen fajta misszió karrierkérdést: hogy lehetne előbbre jutni, hírnévre szert tenni? Belegondolok, és magam sem tudom megindokolni, hogy ez a határon túli missziós készség bennem honnan öröklődik. Nyilván a család is szerepet játszik benne. Anyai nagyanyámék partiumiak, anyai nagyapámék pedig felvidékiek voltak, és a nevükből eredően – sajnos közelebbit nem tudok – valószínű, hogy szlovák család lehetett: a Bresztyánszkyt magyarosították később Bánfalvira. Visszatérve az elkezdett gondolathoz: minden ilyen jellegű meghívás nekem jóleső érzés és próbatétel is volt. Úgy éreztem, ha segíteni tudok, akkor azt meg kell tennem. Mikor a balatonszárszói zenei hét megszűnt, amelyet sokan sajnáltunk, épp abban az esztendőben nyílt a kapu, és hívott Édes Árpád testvérem Jókára. Hát hogyne vállaltam volna el?!

Egy kórus és egy karnagy között összhangnak kell lennie. Ön a tudását, tapasztalatát, a zene iránti odaadását adta a kórustagoknak. Mit tudott Önnek adni énekes fiataljaink csapata?

Nagy örömmel jöttem, s mikor megismertem a közösséget, ez nekem szárnyakat adott. Fiatalok voltak, nyitottak és humorosak. Olyan nyitottság jellemezte őket, mikor az ember érzi, hogy van közös nevezőnk, van közös hullámhosszunk. Ilyenkor az is közrejátszik, hogy részemről a módszerek, a poénok egy új közösségben mindig vadonatújak, amelyek az otthoniban már elfáradhatnak, vagy nem az újdonság erejével hatnak. Mindent összevetve: egyszerűen motivált, ahogy visszaemlékszem, már az első találkozás is.

Az eltelt hét év alatt az együtt töltött emlékek közül melyik a legkedvesebb, mit osztana meg az olvasókkal?

Az első szerelem, az első jókai hét, úgy hiszem. A másik jókai hét élményét a CD-felvétel tette igazán kedvessé számomra. Elkészült a hanghordozó, amely aztán kigömbölyödött a kórustételek közé beilleszkedő igeszakaszokkal. Nekem ez utólagos élmény volt, mert a zenei tételeket vettük fel először. Mikor megszületett ez a rendhagyó zenés áhítat, maga volt a vigasztalás.

A Firesz Cantate Domino kórus ebben az évben
ünnepli 25 éves jubileumát. Alapító-karnagyként
milyen érzés látni már negyedszázados gyermekeként a kórust?

Sajnos a mai világ nem kedvez a kórus műfajának. Az iskolai énekoktatás is mindenütt rengeteg kívánnivalót hagy maga után. Viszont megtapasztalni azt, hogy töretlenül együtt vannak, csodálatos élmény. Ma megint meggyőződhettünk arról, hogy színvonalasan, annyira szépen, kristálytisztán énekelt a csapat. Süll Kinga vezetésével gondosan megformáltak az előadott művek – tehát nem pusztán csak leckefölmondás –, és ez rögtön kamatozik a kisugárzásban, a megszólalás lelkiségében. Nagy öröm, hogy ez a kórus él, és adja az Úristen, hogy az idők végezetéig élni és szolgálni tudjon.

Budapesten a Zeneakadémián tanult, sőt Kodály Zoltán ott volt a diplomakoncertjén. Hogyan összegezné azokat az impulzusokat, amelyeket a tanáraitól és az akkori legnagyobbaktól kapott?

Amikor az én zeneakadémiai öt évem pergett, akkor már Kodály nem tanított, sőt már előadásokat sem tartott. Egyszerűen meglátogatott bennünket, ha itthon volt, ha ráért. Ilyen volt a diplomahangversenyem is, amely három hónappal a halála előtt történt. Nekem egy életre szóló erőforrást jelentett, hogy ő erre eljött.

Kodály tanítványai közül már csak Gárdonyi Zoltán tanított. Ádám Jenőt ereje teljében a kommunista rendszer nyugdíjba küldte. Nekem óriási ajándék volt az, hogy barátságába fogadott, és beszélgethettem vele a szakmáról. Meghallgatta a Kántus Psalmus Hungaricus előadását, amelyben Simándy énekelte a tenorszólót, az évszámra is jól emlékszem: 1972. szeptember 17. A koncert után egy olyan méltatást írt a Reformátusok Lapjába – kézirat formájában is elküldte –, amilyet azóta se kapott a Kántus soha: szebbet, tartalmasabbat.

Bárdos Lajos tanítványainak volt egy alkalmi kórusa. Ha próbáltak, vagy esti miséken énekeltek, igyekeztem ott lenni, ott magamba szívni azt a lelkiséget, amelyet az ő kisugárzása jelentett.

Gárdonyi Zoltán több tantárgyat is tanított nekünk – zeneelméletet, formatant, ellenponttant –, és tulajdonképpen ennek a kapcsolatnak köszönhető, hogy a Kántus karnagya lettem. Ő ajánlott engem erre a feladatra.

Szokolay Sándort és Vass Lajost úgy ismertem meg, úgy fogadtak a barátságukba, hogy műveket kértünk tőlük a Kántusnak, vagy a szerzeményeiket énekeltük. Vass Lajos több darabot is írt számunkra, Szokolayval pedig egy élőkoncertes CD-felvétel pecsételte meg a kapcsolatunkat.

Napjainkról is elmondható ugyanez a gazdagság?

Nagy örömmel mondhatom el, hogy ez a kálvini örökség ma is folytatódik. Orbán György – többen állítják, hogy Bartók után a legjelentősebb magyar zeneszerző – két gyönyörű bibliai oratóriumot jegyez: Karácsonyi oratórium (ezt a Kántussal 2013-ban énekeltük) és a Passió, amely szintén a négy evangéliumból összeválogatott szövegre íródott. Vajda Jánost szeretném még megemlíteni, aki a legújabb időkben kapcsolódik be ebbe a vonulatba. A reformáció 500 éves jubileumára Debrecen őt kérte föl ünnepi zenemű alkotására. Így írta meg az Istenes énekek c. oratóriumát, amely egy énekes-zenés istentisztelet, komplett liturgia: nyitó zsoltár, zsoltárfeldolgozás, lekció és prédikáció szólistákkal, egy gyönyörű Balassi-tétel, Miatyánk. A végén van egy összefoglalás, mely a reformációnak a lehető legtömörebb és legkoncentráltabb összegzése: „Új világosság jelenék / hol tévelygés csendesedék / Isten igéje jelenék / Újonnan nékünk adaték.”

Egész életét az egyházzenének szentelte. Vallásos családban nőtt fel?

Igen. Ennek is története van. Az 50-es évek elején nagyszüleim házassági évfordulóját ünnepelte a család. Apámék nyolcan voltak testvérek. Ahogy ilyenkor lenni szokott, előkerültek a viccek, tréfák, anekdoták. Apám mondott egy tréfát, mely „a hivatalnak” nem nyerte el a tetszését – manapság ennél százszor keményebb politikai viccek is benne vannak az éterben. A saját húga jelentette fel, mondván: a családban felütötte fejét a rendszerellenesség. Apámat kitették az állásából, és a Pozsonyi úti református gyülekezet segített, felajánlott egy pénzbeszedői állást. Így ragadtunk ott a Pozsonyi úton, s a mai napig rengeteg szállal kötődik ide a családunk: Gábor öcsém itt a lelkész, Boglárka lányom az orgonista. Tudniillik, ha nincs ez a történet, akkor az öcsém sem lesz lelkész, én meg nem leszek egyházzenész. Az Úristen útjai kifürkészhetetlenek.

Melyik vicc az, amelynél félő volt, hogy alapjaiban rengetheti meg a kommunizmust?

– Mi Rákosi török neve?

– Nyakizmán Tökül.

Apám azt hitte, családi körben ilyet elsüthet…

Egyházzenészként pályafutásának jelentős részét a kommunista diktatúrában végezte. Hogyan emlékszik ezekre az évtizedekre?

Ez nagyon érdekes; azt kell mondjam, hogy bennünket egyetlen debreceni református gimnáziumként a diktatúra idején nem bántottak, sőt sokszor azt érzékeltem, hogy respektálnak. Természetesen apróbb piszkálások elő-előfordultak, főleg percemberkéktől. Ha megjelent egy állami pártlapban felhívás egy-egy koncertünkről, behívattak, hogy tudatosítsák velünk, meddig mehetünk el, ne essünk túlzásba. Ez a kettősség volt jellemző a
pártállami évekre.

Mi egyházi műveket énekeltünk világi rendezvényeken is, és ezt elfogadták tőlünk. Mikor műveltségi versenyeken vettünk részt a 70-es években a Magyar Rádióban, semmit nem éreztünk abból, hogy mi református gimnázium csapata vagyunk.

A Kántus küldetése, szolgálata a kommunizmus alatt sem szakadt meg, világi rendezvényeken is felléphettek, lemezeket is kiadhattak …

1977-ben adódott lehetőségünk arra, hogy elkészíthessük a Kántus első bakelit lemezét. Nagyon fontosnak tartottam mindig, hogyha a kórusunk bárhol fellép vagy lemezt ad ki, világos legyen a célja, küldetése. A lemez repertoárját úgy állítottuk össze – nagyobb eseményeknél is eszerint jártunk el –, hogy az utókornak, látva a kiválasztott zeneszerzőket és darabjaikat, világos legyen mi is a kórus névjegye: a gondolkodása, ízlése, lelkisége. Ezért a lemez A oldalára négy vagy öt Maróthi-zsoltár (Maróthi György alapította a Kántust 1739-ben, szerk. megj.) került, és Kodály genfi zsoltárfeldolgozásai. A B oldalon pedig Kodály-tanítványok szerzeményei: Bárdos, Gárdonyi, Szokolay, Ádám Jenő, Vass Lajos.

Aktív karnagyként szerte a világon számtalan helyen vezényelt különböző kórusokat, elsősorban a Kántust. Mi volt az az üzenet, nevezzük missziónak, amellyel a hallgatóságot szerette volna megajándékozni?

A zengő ige élményével. Ez így egy tőmondat, és lehet elpuffogtatott mondatként is rátekinteni, de ha ezt komolyan veszi az ember, akkor hatalmas üzenetet jelenthet. Arra folyamatosan próbáltam figyelni, hogy az adott kórusművet a koncerten kiemeljem az egyformaságból. Ne lehessen azt mondani, hogy ez egy leckefelmondás: a kotta alapján az elejétől a végéig korrektül végigénekeljük, a tempó és a dinamikai jelzések is megvalósulnak, kipipálhatjuk őket. Hogyan lehet egy zeneműből – amennyire a darab engedi – katartikus élményt nyújtani? Ha a karnagy művet választ, fontos szempont, lehet-e a darabból szent drámát alkotni? Ilyen volt Bárdos Lajos Jeremiás próféta imádsága vagy Ezékiel látomása, a csontok megelevenedésének története. De nagy Kodály-műveket is énekeltünk, például az 50. genfi zsoltárt. A 80-as évek csúcsidőszakában Jézus és a kufárok c. darabot vittük el Svájcba. Pedig nem olyan egyszerű „Nyilas Misikkel” és „Nyilas Jucikkal” – így szoktam emlegetni a kisgimnazista énekeseimet – előadni ilyen súlyos mondanivalójú, monumentális kórusműveket. Tizenéves fiatalok a Kántus tagjai, és nem feltétlenül képzett énekesekről beszélünk. Ők fül után tanulnak, lelkük és csillogó szemük van. Ha megadatik a kegyelmi ajándék, akkor összejöhet az, hogy egy kórusmű előadásánál megáll a levegő.

Van-e zeneszerző vagy zenemű, amely különösen közel áll a szívéhez?

Kodály Psalmus Hungaricusát – nemrég számoltam össze – tizenegyszer dirigáltam. Ez a remekmű végigkísérte az egész életemet.

Számos elismerést, díjat kapott élete során. Egy ilyen gazdag életművel a háta mögött milyen összegzést lehet mondani?

A díj egy nagyon érdekes kategória. Nincs mértékegysége. A sportteljesítményt lehet mérni, másodperc, méter stb. Egy díj sokszor váratlanul jön, aztán felfogás kérdése, hogyan értékeli az ember. Én sokszor úgy voltam ezzel kapcsolatban, hogy föltettem a kérdést: Ezt én miért kapom meg? A Kossuth-díjjal is így voltam. Ha egy kicsit tréfálkozni szeretnék: egy „falusi” egyházzenész? 

Persze, lehet sorolni: 20 év Nagyváradon, 7 év a Felvidéken; 53 esztendő a Kántus élén; 40 év a Refiben; évek a debreceni és sárospataki teológián; a Debreceni Egyetem zeneművészeti karán a hallgatóim karvezetés versenyeken díjakat nyertek; zeneszerzés… Nem tartom magam zeneszerzőnek, tiltakozom mindig e megnevezés ellen. „Mütyüröknek” szoktam minősíteni azokat az apró feldolgozásokat, amelyeket kis gyülekezeti kórusoknak készítettem – egy kötetre való van már belőlük. Bár sokszor úgy érzem, hogy ezekre is szükség van, mert a legnagyobb szerzők ilyeneket nem írnak. Vagy ha mégis, akkor nehézre írják.

Kétségtelen, hogy amikor megtisztelnek egy díjjal, számomra ez olyan inspirációt ad, arra biztat, hogy még jobban megfeleljek a szolgálatnak.

Édes Enikő

Megjelent a Kálvinista Szemlében.