Úton Emmaus felé...
„Tanítványai közül ketten aznap egy faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvanfutamnyira volt, és amelynek Emmaus a neve, és beszélgettek egymással mindarról, ami történt. Miközben egymással beszélgettek és vitáztak, maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük. Látásukat azonban mintha valami akadályozta volna, hogy ne ismerjék fel őt. Ő pedig így szólt hozzájuk: Miről beszélgettek egymással útközben? Erre szomorúan megálltak. Majd megszólalt az egyik, név szerint Kleopás, és ezt mondta neki: Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban?” Lk.24,13-18
„Miről beszélgettek”? Mi már tudjuk, hogy Ő tudja a választ, csak az a kettő nem veszi észre, hogy épp a Feltámadott tanítgatja őket. Anélkül, hogy tudnák, már ott vannak Isten iskolájában. Ennek pedig most az első leckéje az, hogy Isten már akkor ott van a mi utunkon, amikor még nem is tudunk róla. Talán még épp vele hadakozunk, amikor ő már kísér és kérdez. És enged szólni. Nem fedi fel önmagát, de már szóba áll velünk.
A két tanítvány elmondja, ami a szívüket nyomja: „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban?” – mondja Kleopás vádlóan. A saját csalódását éli, érthető indulata. Honnan tudhatná, hogy majdnem igaz, amit mond. Jézussal valóban úgy bántak, mint egy idegennel, övéi valóban nem fogadták be őt (Jn 1,11), a sötétség erői győzni látszottak – ebben igaza van a keserű vádnak. A mondat második fele azonban nem igaz. Jézus, a Szentháromság Isten második személye, a keresztre feszített Ártatlan volt az egyetlen Jeruzsálemben, aki tudta, hogy mi történt azokban a napokban Jeruzsálemben.
De nem szól, még mindig nem. Inkább kérdez: „mi történt?” A tanítványoknak pedig megered a szavuk. Jézust prófétának nevezik, aki szóban és tettben hatalmas volt Isten és az emberek előtt, és akit elfogtak és keresztre feszítettek. Ők pedig abban reménykedtek, hogy Jézus fogja megváltani Izraelt. Szólnak az asszonyokról, akik döbbenetes hírt hoztak az üres sírról, s voltak, akik hirdették, hogy Jézus él, de ők nem látták. Mintha csak azt mondanák: mi hittünk benne, de becsapott. Nem teljesítette, amit reméltünk!
S mindez vasárnap hangzik, a feltámadás napján. Hogyan hallgatta ezeket a szavakat a Feltámadott?
Egyszerűen „beszáll a vitába”. Az Írásra hivatkozik, amelyben Mózestől kezdve benne van, hogy minek kell történnie a Krisztussal, a Megváltóval. A tanítványok pedig hallgatják, s nem vesznek észre semmit.
A feltámadás napján a feltámadott Úr két tanítvány mellé szegődik, hogy nekik az Írás bizonyságtételével igazolja halálát és feltámadását! Mintha a mindenség egyik legnagyobb eseménye egyszerű vitatéma lehetne! Miért pazarolja erre az időt és az energiát Krisztus? Nem lenne hatékonyabb mindjárt és kizárólagosan a legszűkebb tanítványi körrel foglalkozni?
Nagy titok ez a mi számunkra is: hányszor fordul elő, hogy el vagyunk foglalva önnön életünkkel, kudarcainkkal, csalódásainkkal, vádoljuk egymást és önmagunkat, s nem vesszük észre, hogy valaki már mellénk szegődött, valaki már kérdez, vagy enged beszélni. Nem üt vissza, ha vádaskodunk, nem néz butának, ha értetlenek vagyunk. Egyszerűen ott van. Mellénk szegődik. Biztosan örülne, ha mindjárt felismernénk, ha ismeretlenül is bizalmat szavaznánk neki, de időt ad nekünk. Nem csak mi követhetjük őt, ő is követ bennünket. Figyeli, keresi övéit, mint pásztor a bárányait.
Még nem oldódik meg semmi, még nem oszlik a kétely, még messze nincs bizonyosság, de már van útitárs, aki nem hagy minket árván.