Megmaradni embernek - beszélgetés Dr. Fekete Károly püspökkel

Több mint egy hete élünk a háborút elszenvedő Ukrajna szomszédságában. Mire gondolt a hír hallatán?

 A különböző hírforrások hetek óta számoltak egy ilyen kimenetellel, készítették elő az eseményt. Arra számítottam, hogy az ilyen előrejelzések szárnyra kelése biztosíték arra, hogy mindenki, akinek feladata, ennek a tragédiának az elkerülésén dolgozik. Azt reméltem, működésbe lép minden félben a veszélyérzet, és békés tettekkel fogják cáfolni a híreszteléseket. Megdöbbentő számomra ennek az útnak a sikertelensége, kitört a háború. Mást vártam, nem szoktattam magam ennek a gondolatához. Nehéz volt szembesülni a ténnyel: bekövetkezett a támadás.

Azóta itthon is felgyorsultak az események. Az ukrán-magyar határszakasz a Tiszántúli Református Egyházkerület területét érinti. Hogyan változott meg az élet Tiszántúlon? Milyen főbb mozzanatokról beszélhetünk?

 A 130-140 km-es határszakaszon az öt határátkelőhellyel közvetlenül két egyházmegyénk érintett: a Szabolcs-Beregi és a Szatmári Egyházmegyék. Közvetetten, ebben a régióban helyezkedik el a Nyírségi Református Egyházmegye is. A február 25-én megtartott esperesi értekezleten a Szabolcs-Beregi Egyházmegye esperesét, Koncz Imrét kértem fel arra, hogy koordinálja a közvetlen közelben levő segítő munkát, mert érzékeltük, sok embert fog érinteni a háborúból való menekülés. Ami a hétköznapok menetrendjét illeti, a környékbeli gyülekezetek, a lelkipásztorok és a lelkipásztor családok élete megváltozott. Az elsők között álltak helyt a polgármesterekkel és a felelős határövezeti személyzettel együtt összefogva a segítő szolgálatban.

Február 28-án Beszterczey András lelkipásztorral, diakóniai tanácsossal az érintett területeket meglátogatták. Mit tapasztalt?

 Az első benyomásom, ami az érintett területeken előre haladva egyre tovább mélyült és mélyült bennem, az a hála érzése volt. Nagyon hálás vagyok azoknak a szolgatársaknak, akik most ott helytállnak. Pótolhatatlan munkát végeznek. Hiszen, amíg az ország messzebb levő részeiből át lehet csoportosítani a segéderőket, addig nekik kell ott helyben megoldani a menekültek fogadását. A gyülekezetek megszervezték ezt a munkát, és példásan kivették a részüket, kevés alvással, minden erejüket összegyűjtve. Most is állják a sarat.

 Az esperes urak továbbá megszervezték, hogy az érintett helyszíneken a környékbeli gyülekezetek, mikor, milyen rendszer szerint váltják egymást az önkéntes szolgálatban. A térség összefogása, a koordináció elengedhetetlen, hiszen az egész ország szíve is megdobbant a segítségnyújtásra, amely csak szervezetten tudja elérni a célját. Ezt sikerült megszervezni, mindennek megvan a helye, a gyűjtőpontja.

 A Magyar Református Szeretetszolgálat Záhonyban, más segélyszervezetek a többi állomáson végzik szolgálatukat. A legnagyobb nyomás talán a tiszabecsi, beregsurányi és záhonyi helyszínekre tevődik, de Barabás és Lónya is a menekültek megsegítésén fáradozik. Tiszabecsen az iskolában tanítási szünetet rendeltek el a háborús övezetből érkezők fogadása érdekében. Az éjszakai ellátás vetésforgóban történik, folyamatos készenlétet és feladatot igényel az önkéntesek részéről, mint például a helyiségek fertőtlenítése, orvosi ellátást igénylők megsegítése, kisgyermekesek támogatása. Az étkeztetésre különös figyelmet fordítanak. Sajnálatos tapasztalat, hogy figyelni kell azokat is, akik ebből a szomorú állapotból hasznot szeretnének húzni, és kihasználják a jószándékot, a fogadókészséget, a készenlétet. Ami ezeken a fogadó állomásokon történik tehát, egy igen összetett feladat. A környékbeli önkéntesek áldozathozatalát nem lehet elégszer hangsúlyozni.

 A legnagyobb tömeget Záhonyban, a vasútállomáson láttuk. Távoli országokból származó diákok csoportjait is, akik Kijevben végezték egyetemi tanulmányaikat, és várták, hogyan tovább. Beregsurányba és Beregdarócra is eljutottunk. Lónyára az idő szűkében már nem volt lehetőségünk ellátogatni, azonban telefonon mindenkivel tartjuk a kapcsolatot, szépen helytállnak. Összegezve elmondható, hogy az önkéntesek kifáradása az, ami több helyen is problémát jelent.

Minden ember életútja során vannak pillanatok, tekintetek, amelyek valamiért mélyen nyomot hagynak bennünk, végig kísérnek bennünket. A határmenti látogatásából hozott magával ilyen pillanatképet?

 Két tornatermet is láttunk, ahol emberek feküdtek, aludtak. Nem is a tekintetek maradtak meg bennem, hanem maga a helyzet egészen természetellenes állapota, az a kiszolgáltatott pihenés, ahogyan – javarészt nők feje alatt ott van a táska, az irataik, mégis kimerültségükben pihennek. A feszült kettősség: muszáj pihenni, de vigyázni is kell. Mégis el tudják engedni magukat, át tudják adni magukat a pihenésnek, mert tudják, érzik, hogy alapvetően jó helyen vannak, figyelnek rájuk. Furcsa készenléti alvást láttam, és a tehetetlenség szülte bizalmat az elgyötört arcokon.  

 Habár felemelő volt megélni azt, ahogyan a szolgatársak helytállnak ebben a helyzetben, mégis felzaklató nap volt. Hittel is nehéz volt elhordoznom a háború következményeit: hogy lehet megtenni ezt emberekkel? Szívbe markoló belegondolni, ahogyan az a karon ülő csecsemő, sem az édesanyja nem tehetnek semmit erről. Csonka családok jönnek, a férfiak otthon maradtak. A határon látott búcsúzások nem a romantikus filmek világát idézték.

 Egy ilyen zaklatott nap után érkeztem meg a Nagytemplomba este, és ezt oldhatta bennem az imaközösség. Megtapasztaltam: a felkavaró élmények beletorkollhatnak az Isten békességébe. Erre egyedül az imádság képes. Az imádság, ami gyógyít minket, kik segíteni próbálunk, és hisszük, hogy gyógyítja azokat is, akikért imádkozunk – harcoljanak bármelyik oldalon. Az imádság helyreteszi az ember indulatait, amelyek feltörnek bennünk az események kapcsán. Az önfegyelem leckéje is ez: megtanulni nem első indulatból szólni, cselekedni. Hálás vagyok azért, hogy nem ökölbe szorított kézzel, hanem imára kulcsolt kezekkel zárhattam a napot.

Egy forgatókönyv nélküli krízishelyzetben élünk, a változások kiszámíthatatlanok, gyorsak. Milyen sarokpontokat lát, amelyek ebben a helyzetben is stabilak? Mi az, amiről nem mondhatunk le?

 Nem mondhatunk le arról, hogy az ember meg tudjon maradni embernek. Az emberség megmutatása alapvető kötelesség.

 Nem mondhatunk le arról az Istenbe való kapaszkodásról sem, hogy az események összetett rendszerét az Úristen átlátja. Amit sem a telefonokról, sem a hírekből, sem a személyes beszámolókból, sem a műholdfelvételekről nem láthatunk, annak komplexitását Isten látja. Ismeri annak eredőjét és kimenetelét is. Bíznunk kell abban, hogy Isten a békesség oldalán áll.

 Nem mondhatunk le arról sem, hogy meglássuk a valóságunkat, és átértékeljük. Vajon ugyanolyan ízű-e a falat a saját asztalunknál, a saját otthonunkban akkor, hogyha gondolunk azokra, akik most ezt nem tehetik meg? Ez egy összevetést is jelent: miben vagyunk mi, és mibe kerülhetnénk bele. Ráébredhetünk arra, hogy elégedetlenkedéseink milyen relatívak. Lássuk meg a valóságunkat: ne egy álomvilágba meneküljünk, és ne is egy alulértékelt, nyomott helyzetbe süppedjünk. Észhez térítő az, ami most történik. Leeshetnek a hályogrétegek a szemünkről. Nem szabad elfelednünk, hogy emberi életünkben megjelennek olyan mélységek, amelyekkel szembesülni kell, és szembesít is velük az élet. Nem válogat. Egyaránt érinti az egyszerű embereket, a hírességeket, a vezetőket. Egy ilyen háború híre és következményei nemcsak a katonát, a politikust, a hírolvasót, vagy a hírportált érinti, hanem személy szerint mindannyiunkat. Az ember szívesebben hessegetné el magától mindezt, hogy ez rá nem vonatkozik. Nem mondhatunk le erről a szembenézésről.

A háború kitörése óta van-e, ami különösen foglalkoztatja?

 Arra döbbentem rá, hogy a történelmi sérelmek és sebhelyek nagyon nehezen hegednek be, és újra és újra kinyílnak. A mostani helyzet nemcsak arról szól, hogy mi történt néhány napja, hónapja vagy néhány éve, hanem évszázadok nyomorúsága, egymáson ejtett sebei varrosodtak össze, és szakadtak fel, rettentő nagy fájdalommal, még mélyebb és mélyebb sebeket ejtve most egymáson. Dosztojevszkij is megírta, hogy a bűn és bűnhődés fogalompárosára az egyedüli megoldás a bűnbocsánat. Az egyetlen feloldás Isten bűnbocsánata.

Nem egyszer hallottam olyan megfogalmazást, hogy egy jó kérdés többet ér, mint egy elhamarkodott, elbizakodott válasz. Mit gondol, a kérdések ideje van itt? Milyen kérdéseket érdemes feltennünk önmagunk számára?

 Sajnos azt tapasztalom, hogy azokra a kérdésekre, amelyeket mi próbálunk feltenni, azokra megvannak az előre gyártott, kész válaszok, amelyekkel mentséget lehet találni bármire. Oda kellene eljutnunk, olyan kérdésfeltevésig, ahol ezek az előre gyártott válaszelemek már nem működhetnek. Elgondolkodtató a jelen ebből a szempontból is. Alapvető dolgokat megkérdőjelező, újragondolást segítő kérdésekre volna szükségünk. Vajon képesek vagyunk erre?

Tovább szőve a gondolatát, ha a képesség talán meg is van, vajon merünk-e? Vagy megelégedünk a begyakorolt válaszokkal?

 Van azért egy olyan kérdés, ami foglalkoztat engem. Hogyan tettük ilyen bonyolulttá az életet? Hogyan bonyolítottuk túl a létezésünket? Teljesen belegabalyodtunk, így eljutni egy normális, élhető kerékvágásba rettentően nehéz. Odáig jutottunk, hogy nem tudunk sebek nélkül, egyszerűen megoldani helyzeteket.

Talán ennek a bonyolultságnak, a bűnnek a következményeitől is elszoktunk…

 Valóban, ahogy Jakab levele is levezeti ezt a folyamatot: „mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Aztán a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.” (Jak 1,14-15) Mindig csak egy picit tesz rá az ember, még egy kicsit, és megérkezik a pusztuláshoz. Egy bizonyos pont után pedig minden visszafordíthatatlanná válik.

Beszélgettünk sarokpontokról, amelyekről nem mondhatunk le a jelenlegi helyzetben. Mit gondol, minek nincs itt az ideje?

 Talán a bűnbakkeresésnek. Egy ilyen évszázadokat felölelő összetett helyzetben valamilyen tényezőre rávetíteni azt, amibe jutottunk, olcsó megoldásnak tartom. A szimplifikálása ennek a helyzetnek inkább azt mutatja, hogy elveszett annak az érzéke, hogy tényleg komolyan vegyük a helyzetet.

Az emberi belső mechanizmusunk része, hogy tehetetlenségünkben valakire haragudni akarunk, bűnbakot keresünk. Akkor mi mást kezdhetünk a haraggal?

 Túl sok a felgyülemlett indulat, amelyek feloldására a különböző taktikák, stratégiák, katonai tervek sem voltak elengedők, kitört a háború. Úgy tűnik, tényleg olyan zsigeri indulatok alakultak ki egy folyamat során, amelyek képesek voltak ide vezetni. A harag, az indulat nem megoldás. Megint Jakab apostol tanácsa segít ki abban, hogy mit kezdhetünk a haraggal: „legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra, mert az ember haragja nem szolgálja Isten igazságát.” (Jak 1,19b-20) A harag nemcsak temperamentum kérdése, hanem a belső rendezetlenség, fegyelmezetlenség, szeretetlenség jele is. Áldott késedelmesség az, ami nem enged az első indulat hevéből szólni és tenni. Ha ez az imádságos elmélyedés ideje, akkor az nem eltékozolt idő. Semlegesíti a mérget, ezért ez a mérlegelés megtérül.

Lelkészkollégákkal beszélgetve azt vettem észre, a tehetetlenségünk élményét járjuk körül határon innen és túl. Mit tehetünk, amikor elönt bennünket a tehetetlenség?

 Nem kegyes válasznak szánom, amikor azt mondom, mindenképp az imádság eszköze az egyetlen, amink van. Bátorság kell ahhoz, hogy legalább Isten előtt merje kifejezni az ember a tehetetlenségét. A tehetetlenség maga ezekben az időkben egy jogos, őszintén feltörő érzés bennünk. Fontos, hogy nem a tehetetlen helyzetet kell elfogadnunk, hanem azt, hogy ez az érzés az enyém, hozzám tartozik. Nem elhessegetni kell, hanem elfogadni, hogy van ilyen. Az emberi létünk része, hogy valamivel szemben eszköztelenek vagyunk. Ehhez a beismeréshez el kell jutnunk.

 Csapda az, amikor az embert omnipotensnek, mindenhatónak gondoljuk, miszerint nekünk korlátlan lehetőségeink vannak, és mindent meg tudunk oldani. A modern technikai vívmányok kora azt sugallja, hogy mindig van következő lépés, van újabb és újabb megoldás. A mai világban mintha kitolódott volna annak az időpontja, amikor eljut az ember arra a pontra, hogy beismerje, tehetetlen. Sok-sok próbálkozás után merje felvállalni az ember, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel. Ezt mintha szégyen lenne manapság bevallani, pedig nem az. Ezzel az elfojtással feleslegesen frusztráljuk magunkat és környezetünket. A tehetetlenség bevallása még közelebb visz Istenhez, aki előtt kimondhatom: „Uram, Rád van szükségem.” Istenre szorultságunk emberségünk legfontosabb része, ami segít a legnehezebb helyzetekben is megmaradni embernek.

Megmaradni embernek. Azt gondolom, ennek mélységeit és magasságait feszegettük az elmúlt egy hét fényében. Köszönöm a beszélgetést.

Az interjút készítette: Bogyó Zsófia

A helyszíni fotók Tiszabecsen készültek 2022. február 28-án.

Portré fotó: Bazánth Ivola