Dr. Imre Sándor Gyula temetése

Textus: 2Kor 12,7b-9

„Ő ezt mondta nekem: Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem.”

Gyászoló Család! Gyászoló Gyülekezet!

Nem mottó, nem patetikus idézet, nem fejfára szánt epigramma ez a Pál apostoltól vett állítás, hanem szívbe markoló vallomás, amely időről-időre, különböző élethelyzetekben jelentett kapaszkodót, biztatást, magyarázatot Imre Sándor testvérünk számára, mert ez a mondat elindította benne azt az egész történéssort, ami ezt a mondatot megelőzte.  

Sándor ilyenkor azt a Pál apostolt idézte, akinek ismerte a történetét és az idézett szavak előzményét is, ahol Pál megrendítő személyességgel mondja el, hogy milyen magaslatokat és milyen mélységeket élt át. Taszító ellenpólusokkal és nagy váltásokkal kellett megküzdenie.

Látunk egy embert, akire rátalál Krisztus, de akit kísért a Gonosz;

paradicsomi elragadtatásban van része, de pokoli tapasztalatok is gyötrik;

kijózanító önismeretre jut, ugyanakkor megragadó Krisztus-ismeretben részesül.

Hitt az imádság erejében, de tisztában volt saját teste gyöngeségével, törékenységével, sebezhető és szenvedő oldalával is.  

A dicsekvés és az elbizakodottság hálójában vergődik, de önmérsékletet tanúsít, hogy el ne bízza magát.

   Amikor az egyház Ura kezébe vette ennek a Pálnak az életét, akkor — a szolgálatra egyébként alkalmatlant — alkalmassá tette. Az alkalmassá tételhez két eszközt használt: jelképesen szólva, szárnyakat és féket adott neki.

   Pál apostol „szárnyakat” kapott a Krisztus elhívásában. A damaszkuszi úton is és utána is maga az Úr fedte fel feledhetetlenül magát előtte. A lelki elmélyedés csendjében kinyilatkoztatások, szent pillanatok, lelki élmények részese lett. Belső feltöltekezésben részesült, amelynek pontos menete leírhatatlan. Pál szinte dadog, amikor szavakba öntve próbálja visszaadni a kibeszélhetetlent, a lelki-szellemi felismeréseket. Egyszerűen nincs az átéltekre megfelelő szó, de ezek a „szárnyak”, mint „hajtóművek” vitték előre Pált a Krisztustól kapott örömhír meghirdetésében.  

   A felkészítés másik eszköze a „szárnyak” mellé: egy üdvös „fék” volt, amit Pál úgy nevez: tövis. Nem árulja el az apostol pontosan, hogy mi is volt ez, de mégis sejtjük, hogy ez nagyon zavarta őt. A lelkéig hatolt ez az akadályozó tényező. A léte elkeserítő tény lett a számára, mert tartósan kellett számolnia vele. Úgy gondolta, ha ez nem lenne, akkor sokkal többet tudna tenni, jobban menne minden, de emiatt korlátozva van. Koloncnak érezte ezt a dolgot, visszahúzó súlynak.

   De az Úr érkezése nem késett! Az imádság többedik hadjárata, csendje és elmélyülése után eljut ennek az akadályozó tényezőnek a megértéséhez és az átértékeléséhez. Isten szemszögéből nézve ez olyan akadály, olyan döfés, amivel együtt kell élni, de ami formál. Nem a beletörődés, hanem a felismerés szülte a vigasztalást: Krisztus kegyelme elegendő. Ne a tövissel foglalkozz, mert elég néked az én kegyelmem!

   Amikor az egyház Ura kezébe vette Imre Sándor életét, és elindította nyolc évtizedes útjára, akkor — a szolgálatra egyébként alkalmatlant — alkalmassá tette. Az alkalmassá tételhez két eszközt használt: szárnyakat és féket.

   Szülei védőszárnyai alá 1941. szeptember 18-án érkezett Kaposváron, mint a család első gyermeke. Családja neves felmenői között többen meghatározó személyiségek voltak a magyar református egyházi és tudományos közéletben. Tanár szülei református szellemben nevelték két testvérével – Lacival és Katinkával együtt. A háborús évek leteltével Jászberénybe, majd Hódmezővásárhelyre költöztek. Hódmezővásárhelyen a Bethlen Gábor Gimnáziumban érettségizett, majd a Debreceni Orvostudományi Egyetemen folytatta tanulmányait és 1964-ben fejezte be. Miközben hivatása miatt elmélyült az antropológiában, aközben növekedett benne a Krisztusismeret és a mennyei világra való rácsodálkozás. Hitt a kegyelem elégséges voltában, de a tanulásban és a tudományban soha nem az elégségesre törekedett. Valamennyi iskoláját kitűnő eredménnyel végezte, csakúgy, mint kutatói tevékenységét az egyetem Kórélettan Tanszékén, majd a Gerontológiai Intézetben. Tudományos fokozatát is az orvostudomány területén szerezte meg.

   Szárnyalása nem maradt magányos: 1973-ban Székesfehérváron Bódás János lelkipásztor előtt kötött házasságot dr. Adorján Erzsébettel, akivel 49 évig éltek boldogan, és aki egész életében a biztos pontot jelentette számára. Isten két fiúval áldotta meg házasságukat: Gáborral és Sándorral, akiknek az érkezése nagy örömmel töltötte el, és ugyanilyen boldogan élte meg unokái, Petronella és Kristóf születését is.

   Tudományos eredményeit – elsősorban küldföldön – már nem szárnypróbálgatásnak ítélték, hanem számottevő teljesítménynek. Két alkalommal is elnyerte a Humbold-ösztöndíjat, így 1974-ben és 1980-ban is Göttingenben kutatott, ahol életre szóló barátságot kötött Walter Huth-tal és Thiele professzorral. Tudományos tevékenysége során bejárta a világot Ausztráliától Amerikán át Dél-Koreáig. Számos hazai és nemzetközi tudományos társaságnak volt vezetőségi tagja.   

Madártávlatból nézve idilli állapotnak tűnhet mindez, de a mindennapokban erőteljes fékként élte meg, hogy akkoriban a tudomány magas szintű művelése önmagában, politikai tevékenység nélkül nem volt elegendő az előrehaladáshoz. Sem kecsegtetésnek, sem beszervezésnek nem engedett. Istenbe vetett hitében soha nem ingott meg, még akkor sem, ha gáncsoskodások érték, sőt, még erősebb hittel vállalta a kegyelemben megtartó erőtlenséget. Nem beletörődés, hanem felismerés szülte a hitvallását: „Elég nékem a Te kegyelmed.” Nem az emberi kegyek által biztosított előhaladást kereste, hanem Krisztus kegyelmébe kapaszkodva jutott el a megelégedettségre. Életmentővé vált számára is a hitvallásos szó: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” Ez a kegyelem óvta meg attól is, hogy tüskéssé, keserűvé, és életunttá váljon. Kegyelmet nyert emberként viszont kifinomult benne a tapintat, a gyermeki csodálkozni tudás, a tisztesség.

Gyászoló Testvéreim!

Szárnyalás és tövises élethelyzetek – így együtt. Micsoda kontraszt, de az egyik a másikért van. Az ember gondolata szerint a harc nélküli, vesszőfutásoktól megkímélt, tövis-mentes élet lenne az igazi. Sokszor úgy érezzük, hogy az számítana igazi győzelemnek, ha ezeket ki tudnánk iktatni, ha ezek megszűnnének, ha nem is jelentkeznének. Isten győzelmének útja azonban sokszor tövises és küzdelmes, sőt a fájdalom lesz a kegyelem bölcsője, mert az Isten győzelmének útja az elvállalás, a nehezebb úton való kitartás, az önfeladás, a kiüresítés és a testté létel árán valósul meg. Ez a krisztusi út a nehezebb, de ez az egyetlen út, ami célba visz!

   Áprily Lajos az erdélyi irodalomra értette, de általában is igazat üzen a gyöngykagyló- motívum: Az igazgyöngy keletkezéséről azt tanítja a természettudomány, hogy sebzésből lesz. A homokszem megsérti a kagylót, és a megsértett test fájdalom által kiváltott reakciója indítja meg azt a kiválasztást, melynek végső eredménye az igazgyöngy.

   Prédikáló példa ez. Az életünk harcai, küzdelmei, fájdalmai, az elszenvedett „töviseink” úgy segítenek emberré lenni, mint ahogyan a homok-sebezte kagyló igazgyöngyöt terem.

Isten élet-akadályainkkal is emlékeztet: Rám szorult élet a tied is, de „elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.”

Imre Sándorban otthonra talált a Krisztus ereje és a kegyelem Ura céltudatosan érvényesített egy másfajta célt az élete küldetésében. Lefékezte, de új szárnyakat adott neki.  

   Fájdalmas volt, amikor a Gerontológiai Intézet megszűnt, de az Élet Ura megengedte neki, hogy 2004 és 2007 között befejezze idősügyi felmérését, amelyet az Egészségügyi Tudományos Tanács is támogatott, 2007-ben megjelentethette a Klinikai gerontológia alapjai című könyvét, amelyben Magyarországon elsőként érvényesítette a gerontológiai oktatásban a hitéleti szempontokat; és ekkor Isten elérkezettnek látta arra az időt, hogy az egyetemi katedra után egy másik katedrán adjon feladatot neki.

A Tiszántúl református gyülekezetei 2008 adventjén páratlan egyhangúsággal választották meg egyházkerületi főgondnoknak hat esztendőre (2009-2014).  

Ajándéknak élte meg a gyülekezetek tagjaival, presbitereivel tartott szoros kapcsolatot, a hazai és a Kárpát-medencei presbiteri konferenciákat, ahol taníthatott a boldog társadalom és a hosszú élet titkáról, az aktív időskor szépségeiről és az egymást segítő generációk együttműködéséről. 2009 május 22-én házigazdája lehetett a Magyar Református Egyház történelmi jelentőségű Alkotmányozó Zsinatának. Igyekezett megfelelni főgondnoki székfoglalója tétel-mondatának: „Krisztus orcáját láttassátok.”

A Krisztus ereje lakozott benne, ezért amikor megalázták, ő áldást mondott, amikor komiszkodtak vele, ő türelmesen tűrte, amikor leszólták, ő jó szóval válaszolt, amikor mások féltékenyek voltak, ő örült egymás gyülekezeti eredményeinek. (Vö.: 1Kor 4,12k)

Főgondnoki szolgálatának végéhez közeledve, 2015. október 19-én vette át az „Idősekért díjat”, az idősek emberi méltósága, anyagi, fizikai, lelki egészsége és az időskori aktivitás megőrzése érdekében végzett kiemelkedő tevékenysége elismeréseként.

   Amikor betegsége miatt e földi világban már csak nehezen igazodott el, Isten iránti bizalma és reménysége akkor is megmaradt. Amikor pedig már a külvilággal való kapcsolata is megszűnt, akkor is tudott élni az úrvacsora kegyelmével, mert hitte, hogy a mennyei asztalközösség Ura megemlékezik róla, felismeri őt és erőtlenségében is célba segíti.

Hitünk szerint a kegyelmes Krisztus, most is számon tartja Imre Sándort. Erősíti Gyászoló Szeretteit, őt pedig megőrzi a győztes Krisztus visszajövetelének napjára, a boldog feltámadás reménysége alatt. Ezért ne felejtsétek, a gyászban is elég nektek a Krisztus kegyelme, mert erőtlenségetek az Ő ereje által célhoz fog érni! Ámen.

Fotók: Kiss Annamarie

Tiszántúli Református Egyházkerület