A sötétségben fény ragyog

Amikor úton voltam az interjúra, azt ötöltem ki, hogy egy kórházlelkész napjában sokszor megkérdezi a betegeket, az ittlévőket, hogy hogy vannak – és vajon tőlük megkérdezik-e ugyanezt? Így most ezt kérdezem Öntől: hogy van?

Köszönöm szépen a feltett kérdést. Valóban így van – vajon megkérdezik-e a kórházlelkészt? Azt kell mondanom, hála Istennek igen, a nővérek, a dolgozók, és a betegek is fölteszik azt a kérdést, hogy egyébként Te hogy vagy? Nem is olyan természetes ma, hogy úgy tesszük fel ezt a kérdést, hogy meghallgatjuk rá a választ.

Köszönöm, egészségügyileg teljesen jól vagyok, fizikálisan kicsit fáradtan. Várom az ünnepet, mert fontossága igen hangsúlyossá vált számomra. A tavalyi ünneptelen év után…

Mit jelent ez a különös hangsúly idén?

Olyan természetes volt régen, hogy már az adventi időszakban gyerekek jöttek hozzánk műsorokkal, angyalkákat készítettünk a betegekkel, nagyon sokféle módon készültünk az ünnepre. Mindig meghitten telt a Szenteste és a karácsonyi istentisztelet. Tavaly minden elmaradt. Ami természetes – és sokszor fárasztó volt –, egyszer csak kiderült, hogy nem is olyan természetes. Egészen különös emlék a tavalyi, covid-osztályon történő úrvacsorai alkalom és feltételeinek megszervezése. Igen nehezen éltem meg, hogy a nővérek mindig feldíszítik az osztályokat, annyira szépen, kreatívan, és a covid-osztályokon semmi nem volt… minden azt hirdette, mintha nem lenne ünnep. Idén, amikor a negyedik hullám elkezdődött, és újra egyre több beteggel teltek meg a járványosztályok a kórházunkban, akkor eldöntöttem, hogy valamilyen formában segíteni kell az ünnep becsempészését a kórház és a covid-osztály falai közé.

Ennek az adventi időszaknak az egyik ajándéka az, hogy egy kollégámtól ellesve az ötletet, papírbetlehemek készülnek 3D-ben: ahol megjelenik minden szereplője a történetnek. Mivel papírból készül, így be lehet vinni a covid-osztályokra, és utána eldobható, mégis lesz egy jelzés, hogy közel jött az ünnep.

Hogyan készítették a papírbetlehemet, és milyen célt fog szolgálni az adott osztályokon?

A konkrét vágyam az volt, hogy minden covid-os részlegre felkerülhessen egy, harminc darab készül belőle. Négy ember segédkezett a munkálatokban. A betlehem jelképesen a jászolbölcsőt, a három királyok és a pásztorok látogatását mutatja be csillaggal és angyallal. Nem olyan nagy: akár a nővérpultra is kihelyezhető, vagy olyan helyre, ahol nincs útban, de mégis mindenki rálát. Emlékeztető, egy felkiáltójel, egy hangsúly. Egy áldás és ige is található rajta, a Jézusi név, Immánuel, hogy velünk van az Isten! Hiszem, hogy segíteni fog abban, hogy ne csak az osztályon kívül, hanem belül is lehessen arra gondolni, hogy itt van a karácsony, közénk jött a Megváltó.

Hogyan fog telni az ünnep?

A jelenlegi helyzetben a kápolnába nem jöhetnek le az emberek, pedig olyan szépen van feldíszítve, és most nagyon csendes. Az ünnepi alkalmakat ápolási osztályokon, kórtermekben lesznek, a pszichiátriai osztályokra is be fogok menni, illetve a covid-osztályokon is folyamatosan zajlanak a látogatások, a beszélgetések, az imádkozások. Segítve a küzdelmet, és emlékeztetve a betegeket arra, hogy ebben nincsenek egyedül.

A koronavírus-járvány már két éve velünk van. Mit lehet mondani ennyi idő után? Mit lehet mondani azoknak, akik bent lesznek az ünnepek alkalmával is?

A város egy különleges ajándékot készített az ittlévőknek, azontúl, hogy elhozták a város fényét, a belső udvaron van egy óriás adventi koszorú. Ezeknek a gyertyái esténként világítanak, akik kinéznek az ablakon, pont rálátnak. Számomra idén ez az üzenet vált fontossá: a sötétségben fény ragyog. Az egész járványhelyzet egyre inkább a sötétséget, a szürkeséget hozta magával. Nagyon sokan belefásultak, belefásultunk, nemcsak az egészségügyi dolgozók. Olyan jó hirdetni, hogy eljött a világosság, van remény, és kapaszkodhatunk, bizakodhatunk! Ezzel az érzülettel mehetünk az ünnepben tovább, hogy közénk jött a Világ Világossága, hogy legyen reménységünk életben, halálban, örök létben, a hétköznapokban és az ünnepben egyaránt.

Hogyan telnek a mindennapok?

Változatlanul sok terhet cipelnek az egészségügyi dolgozók – hosszú ideje erőn felül. Minden a gyógyulásért és a gyógyításért van, azért, hogy minél többen hazakerülhessenek – akár már az ünnepre. A beszélgetések is erről szólnak: nagyon várják a betegek, hogy vajon az ünnepre fel tudnak-e lélegezni? A járvány során ez a fellélegezni szó különös hangsúlyt kap…Egyébként nem az ünnepi hangulatot érezzük, mert dolgos hétköznapok folynak, de vannak ünnepi pillanatok.

Milyen ünnepi pillanatokra gondol?

Minden egyes hazamenetel ilyen pillanat. Minden egyes jobb eredmény. A fertőzéssel együtt jár az is, hogy aki nem jut elég oxigénhez, annak nagyon legyengül a szervezete. Annyira tudunk örülni annak, amikor valaki körbe tudja járni az ágyát, vagy amikor már jólesik az étel, a felét is meg tudja enni! Kicsi dolgok, mégis nagyon fontos momentumok. Jó látni, amikor a segítők is együtt örvendeznek velük. A napokban mondta az egyik beteg, hogy folyamatosan angyalokat látok maga körül, sok fehér ruhás angyalt, akik vigyáznak rájuk és segítenek nekik.

Ha az egész évet kellene összefoglalni, melyek azok a főbb momentumok, amelyeket fel tud idézni? Egyaránt gondolok jó élményekre és nehéz pillanatokra.

Az év első negyede nagyon nehéz volt, nemcsak a riasztó számadatok miatt, hanem annak a valóságával is. Sok életkép maradt bennem: nővérekről, betegekről, búcsúzásokról, síró családokról… Aztán eljött a fellélegzés ideje, a nyári időszakban jó volt látni a várakozást, hogy kicsit ki lehet lépni, szabadságra lehet menni, jobb lett a helyzet. Jöttek az új élmények, a töltekezés. De ott volt bennem a félelem, hogy amit nem dolgoztunk föl, azt azzal, hogy továbbléptünk, valóban elfelejtjük, vagy magunkban hordozzuk tovább?

Aztán jött a következő hullám: visszaállt az élet abba a mederbe, amiben zajlott, talán nagyobb fásultsággal, de több rutinnal, nem az ismeretlentől való nagy bizonytalansággal. Az oltások, a protokoll, a kialakult rendszerben mindenki tudja és teszi a dolgát. Számomra inkább az a kérdés: hosszútávon mit viszünk magunkban mindezekből?

Melyek azok a dolgok, amelyeket magunkban hordozhatunk tovább?

Azt mindenképpen, hogy az a ritmus, tervezés, ahogyan korábban éltünk, az valahol életellenes, azon változtatni kell és kellett. Azt is visszük magunkkal, hogy nem természetes, hanem ajándék a legkisebb dolog is: a levegővétel, a találkozás, a különféle közös alkalmak. Hiszem, hogy visszük annak a felismerését is, hogy minden rosszban Isten készíthet áldásokat, ajándékokat, tanításokat. Hiszem azt,  hogy tanulhatunk egyenként is, Isten népeként is, közösségben és nemzetben is.

Hogyan tud feltöltődni, erőt meríteni, hogy a sötétségben is világítani tudjon?

A Világ Világossága jött el ebbe a világba, és ha rajtunk keresztül ragyoghat – a beteghordón, a mentősön, a nővérkén, a doktoron, a lelkészen keresztül -, akkor nem a miénk a fény, csak bennünk jár, Istennek köszönjétek, - ne nekünk – ahogyan Reményik Sándor írja.

Szirák Sára

Az interjú az Európa Rádióban hangzott el, itt hallgatható meg:

Letöltés