Áldás és hála – istentiszteleti belső párbeszéd

És elmosolyodom, mert a pillanat kedves gyerekkori emlékképet hív elő bennem, ahogyan egy hideg, apró templomban ülök, várok, és az érzésre is emlékszem, milyen kíváncsisággal és némi csodálattal leskelődtem a hitben és korban előttem járók mozdulataira, imádságaira az istentiszteleteken. Most is megragad a pillanat, felnőtt fejjel.

Aztán az istentisztelet előtti percekben a vendéglátó gyülekezet serénykedését látom: az aratókoszorúk – a bőséget jelképezve elhelyezésre kerülnek, az úrasztala megterítve áll. Rajta a kenyér és a bor, és középen egy kosárral az idei termés legjavából. Szemmel láthatóan üzenik: az idei esztendőben is megtartattunk. Szemmel láthatóan mutatják és megláttatják a Gondviselő Isten keze nyomát.

Tőlem jobbra már a kamerák is készen állnak, hogy megnyissák a templomteret: a Kárpát-medence református gyülekezetei elférhessenek idebent.

Ezekkel a pillanatképekkel kezdődött el számomra a Hajdúnánási Református Templomban november 14-én az az istentisztelet, amelyen a 2021-es év termésért, a betevőért adhattunk hálát közösen Istennek. A Református Közéleti és Kulturális Alapítvány, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának elnöksége és az Agrárminisztérium már harmadik éve ápolja ezt a hagyományt, a termésért való hálaadás mozzanatának kiemelt fontosságát egy olyan korban, ahol már mindannyian érzékeljük, a saját bőrünkön is tapasztaljuk a klímaváltozás, a természet sebzettségének és megannyi külső tényező következményeit. Isten mégis, és még mindig ad. Idén is adott, bőséggel. Nem vonta vissza szavát: „Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.” (1Móz 8,22)

És elkezdődött az istentisztelet.

A szolgálatot végzők – Főtiszteletű dr. Fekete Károly, a Tisztántúli Református Egyházkerület püspöke, Nagytiszteletű Gacsályi Gábor, Nagytiszteletű Kocsis Áron, a gyülekezet énekkara, kántora és a technikusok – az alkalom kiemelt vendégeivel együtt – Nagy István agrárminiszter, Molnár János, a Tiszántúli Református Egyházkerület főgondnoka és a Magyarországi Református Egyház Zsinatának presbiteri elnöke, Gér András zsinati tanácsos, Barna Sándor, Tiszáninneni Református Egyházkerület lelkészi főjegyzője, dr. Hafenscher Károly, a Magyarországi Evangélikus Egyház Zsinatának lelkészi elnöke, Csiszár Imre, a Református Közéleti és Kulturális Alapítvány kuratóriumának elnöke, Szólláth Tibor, Hajdúnánás polgármestere, Domokos László, az Állami számvevőszék elnöke, az Agrárminisztérium államtitkárai és miniszteri biztosai, a település és az egyházközség vezetői és dolgozói – elfoglalták helyüket.

Az énekkar vezeti a gondolataimat és a figyelmemet a lényeg felé: Erős vár a mi Istenünk… éneklik a 390. dicséret sorait. Éneklik: lelkész és gyülekezeti tagok együtt. És folyik tovább a liturgia, a lekció, a 67. zsoltár imádságos szavai csendülnek fel:

„…Legyen kegyelmes hozzánk az Isten, áldjon meg bennünket, és ragyogtassa ránk orcáját! (Szela.) Ismerjék meg utadat a földön, szabadításodat a népek között! Magasztaljanak a népek, ó, Isten, magasztaljon minden nép! Örüljenek, ujjongjanak a nemzetek, mert pártatlanul ítéled a népeket, és vezeted a nemzeteket a földön. (Szela.) Magasztaljanak a népek, ó, Isten, magasztaljon minden nép! Meghozta termését a föld, megáld bennünket Istenünk, az Isten. Megáld bennünket az Isten, féljék őt mindenütt a földön!” (Zsolt 67,2-8).

A zsoltár közben érzékelem, ahogyan a környezetemben ülőket átjárja a szavak súlya, az idei év megtapasztalt valósága mindenestül találkozik a zsoltáros istenélményével, s néma bólintással fogalmazzák meg Isten felé a hódolatot, mintha csak azt mondanák: Ó, Uram, igen, valóban nagy a Te hűséged.

Közeledünk az igehirdetés felé. Felállunk. Textus.

„Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged! Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet!” (4Móz 6,24-26)

S mondom én is magamban, jól ismert szavak. S talán a legjobban ismert, és legtöbbet hallott kedves igéink válnak végül könnyedén a megszokottság ürességének áldozatául. Jó lesz újra hallani, megérteni, mit is jelent mindaz, amely megannyiszor elhangzik istentiszteleti alkalmainkon - állapítom meg magamban.

A gyülekezet leül. A padok fűtése elveszik a hideg tompító hatását. Figyelek. Tekintetem a szószékre néz. Püspök úr megszólal:

„Az áldás a Biblia egyik legerőteljesebb szava. Különleges pillanatokra tartogatott szó. A legtöbbször az élet határhelyzeteiben emelkedik ki. Az áldás – ige a határon: búcsú és elindulás között, amikor lezárul valami, de kezdődik valami új, valaki megérkezik, de elindít valaki mást.”

Erős felütés. Gondolataimba azonnal beszöknek az idei évem határhelyzeteinek emlékei. A búcsúk és az elindulások. Körbenézek. Mennyi élettörténet! Együtt a templomban és a közvetítés által a még nagyobb templomban. Mennyi megtapasztalt határhelyzet zúdul most egy pillanat erejéig Isten elé. És visszatekintek a szószékre. Az igehirdetés folytatódik.

„Az Isten áldása nem ráadás, nem kiegészítés, nem toldalék és nem díszítő-dekorációs elem. Isten áldása nélkül ugyanis minden hiábavalóság! Áldatlan állapotok között semmi nem úgy megy, mint ahogyan annak mennie kellene. Az áldás éppen ezért alapvető szükséglet: erő, élettér, biztonság, nyugalom, boldogulás, üdvhozó erő származik belőle. Az áldásnak magas árfolyama van, mert nélkülözhetetlen.”

A járványhelyzet óta mennyire átrajzolódott az emberi szükségletek fontosságának térképe! Amiről hittem és hittük, hogy nélküle élni is nehéz, mégis élünk, és sok minden, amit korábban természetesnek vettem és vettünk – személyes találkozások, vagy akár az, hogy a föld terem – felértékelődtek. Isten áldása nélkül mindegy hogyan értékeljük ezeket, mindegy, hogy kicsit igazabb lett az a térkép, hiábavalóságok, megtört valóságok maradnak. Előre tekintek és vágyakozok az áldás erejére. Az igehirdetés folytatódik. Az ároni áldás részleteiben kibomlik.

„Isten úgy áld, hogy őriz.”

Tényleg nem kipótlás az áldás. Nem akkor, és nem azért őriz, mert más már nem teszi meg, vagy nem tudja megtenni. Hanem értünk. Szeretetből. Adventhez közeledünk. És már nyelvem a név: Immánuel!

„Isten úgy akar megáldani minket, hogy ránk ragyogtatja világosságát. Áldás az Isten fénye, mert az ember ősfélelme a sötétség.”

Imává formálódnak bennem a szószéki szavak. Uram, ha csak belehunyoroghatok a Te világosságodba, elkotródik minden sötétség.

„Isten úgy akar megáldani bennünket, hogy odafordul hozzánk. (…) ”Az Ő tekintete mindig kész találkozni a mienkkel.”

És itt elhalkulnak, elszöknek a cikázó gondolatok. A találkozás az, ami van. Az Úr asztala megterítve áll, megterítve vár. Mert „Meghozta termését a föld, megáld bennünket Istenünk, az Isten.” (Zsolt 67,7)                                               

Az istentisztelet utolsó percei a csendé. Állok, állunk és csend van. S magamban elmondom az imát, a nagy kérést: Hajlékodból eltávozva, Uram, arra kérlek, lehessek megtartója a Te szent Igédnek. Ámen.

Bogyó Zsófia

Fotók: Bazánth Ivola

Tiszántúli Református Egyházkerület