Nagyszombat - Húsvét
„Szomjazom!” - Nagyszombat
Eredetileg nem volt a zsolozsmán kívül semmilyen liturgia ezen a napon. A templomok üresek voltak, magányosak, csendesek. Az oltár minden díszétől megfosztva áll.
Nagyszombaton az Egyház Krisztus sírjánál időzik, szenvedéséről és haláláról elmélkedik.
De ezzel valami mélyebbre és személyesebbre akar vezetni.
Saját szenvedésünkre, saját halálunkra.
Mintegy ezer éven keresztül a keresztség kiszolgáltatásának a napja volt ez a nap.
Ezért Nagyszombat a keresztség legbenső lényegéhez tartozik: „… akik a Krisztus Jézusba kereszteltettünk, az ő halálába kereszteltettünk. A keresztség által ugyanis eltemettettünk vele a halálba…” (Rm 6,3-4)
Jézus halott.
Nincs jelen.
Szomjazom…
Ha őt meg akarom találni, meg kell halnom.
Szomjazom…
A létszomjúságomat le kell küzdenem. Ez a legelső vágy, amit ember érez. A lét iránti szomjúság. A legelemibb életvágy, lenni-vágy, úgy lenni, ahogy jó. Ahogy nekem jó…
Szomjazom…
De ha őt keresem, az ó-emberségem meg kell feszítessék. Ha azt a nagyobbat keresem, ha vágyom az örök életre, akkor eggyé kell váljak Jézussal a halálában.
Jobban szomjazom-e az Örök Életet, mint sajátomat?
Ez a Nagyszombat kérdése.
A keresztség, ha nem valódi halállal jár, akkor csak nevében keresztség. Ha nem hal meg valami bennem, amikor a víz alá merítenek, ha szó szerint nem fullad meg bennem a saját szomjúságom, akkor valójában nem az. És ha nem az, az ó-ember megmarad, és az új-ember nem tud megszületni.
A sötétség sötétség marad, és nem virrad fel a Fény.
Jobban szomjazom-e az Örök Életet, mint sajátomat…?
…
A legsötétebb mindig a hajnal előtti időszak.
Még halálos a csönd.
De ez az éjszaka az, amikor a halál az élettel összeérhet.
***
Ahonnan...
A Húsvét és a Feltámadás valósága misztérium. Titok. Értelemmel, érzékszervekkel felfoghatatlan. A külső szem számára láthatatlan, emberi szóval kifejezhetetlen.
A Húsvét a vallásos ember életének kiemelt pontja, amikor Isten találkozik az emberrel.
Az Üdvtörténetben ez a találkozás szépen jelenik meg három legfontosabb ünnepünkben: A Karácsony a lehetőség megteremtődése, Isten emberként megszületik. A Húsvét földi beteljesülése ennek a találkozásnak: az Emberfia Istensége megnyilvánul, ezzel az ember Krisztusban kaput kap Isten felé. És Pünkösd: a találkozás égi beteljesülése, az emberekre szétárad az Isten felé vonó Szentlélek ereje.
A Húsvét az a pont, amikor az emberben lévő emberi találkozik az emberben lévő istenivel. Ez életre kel az emberben, feltámad, kikerül az emberi világ hatalma alól. Mert e romlandó testnek romolhatatlanságba kell öltöznie, írja Pál.
A hagyomány szerint Krisztus keresztje a Golgota hegyén állt. A koponya hegyén. Nevét valószínűleg a kivégzésekből hátramaradt csontok után kapta, mondja a tudomány. De az egyházi hagyomány mást is mond. Eszerint ez a koponya Ádám koponyáját jelenti. Vagyis a keresztre feszítés, a bűntől való szabadítás pontosan Ádám sírjánál történt, ott, és annak számára, aki az első ember volt. Ádám a föld, földből valót, embert jelenti, mely által a megváltás a föld és a világ megváltása, benne az emberrel. És ez ott történik, ahol történnie kell, Ádám – a földből való lét – pontján. Jézus Krisztus által, aki a földből való létbe jött el közénk.
A megváltás a természet hatalmainak feloldása, felfelé való oldása. A romlandóságon való úrrá lét.
De hogyan tehető ez személyessé? Hogyan találkozhatunk a Feltámadottal, aki a tanítványokat így köszönti: „Legyetek üdvözölve!” Vagyis legyen üdvötök, örömötök, fényetek, világosságotok, üdvösségetek!
Életünk egy harc színtere. Halálunk benne a sötétség, mely nap mint nap bekövetkezik veszteségekben, szakadásokban, gyászban. Ez sokszor annyira magával ragad bennünket, hogy belesüllyedünk, és nem tudunk e sötétségéből kilépni.
Halálon és halálokon, elmúláson mindenkinek át kell mennie. De mi az, ami marad? Marad-e valami? Feltámadhat-e ebből valami? Sokszor úgy érezzük, és azt tapasztaljuk, hogy nem marad semmi, csak megszűnés van, és szenvedés, és fájdalom és halál.
De ha jobban megnézzük, mindaz, ami megszűnik – saját vágyaink, saját akaratunk terméke. Mert az fáj, annak elvesztése fáj, amit magamnak gondolok, magamnak érzek, magamnak tudok – legyen az egy tárgy, egy emlék, egy társ, bármi, ami az enyém.
És most álljunk meg.
...
Gondoljunk veszteségeinkre, elmúlásainkra, fájdalmainkra.
...
Válasszunk ki egyet, és időzzünk el ennél.
...
El tudjuk-e fogadni ezt a veszteséget?
...
Egyáltalán el tudjuk-e fogadni, hogy megtörtént?
...
El tudjuk-e engedni?
...
Vagy meg tudjuk-e bocsátani?
...
Meg tudjuk-e bocsátani, hogy megtörtént?
...
Meg tudunk-e bocsátani másoknak, vagy ha szükséges magunknak?
...
És ha minderre képesek vagyunk, tudjuk-e szeretni?
...
...
...
Ha nem, nem baj.
...
Amennyit el tudunk belőle fogadni, fogadjunk el. Amennyit meg tudunk bocsátani belőle, bocsássunk meg. Amennyit szeretni tudunk belőle, szeressünk. A többit tegyük le most a feltámadott Krisztus keresztje elé.
...
Ahonnan elfogadtuk, vagy ahonnan megpróbáltuk elfogadni ezt a fájdalmat, ahonnan megbocsátottuk, vagy ahonnan megpróbáltunk megbocsátani, ahonnan szerettük, vagy ahonnan megpróbáltuk szeretni ezt a veszteséget, az a pont a Feltámadott Krisztus helye és valósága bennünk.
Ez a megváltás pontja.
Ez a megváltás személyessége.
Ez a Húsvét értelme.
Ez a találkozás. Ez Krisztus keresztjének az értelme.
Isten találkozása az emberrel.
Ez a fény győzelme a sötétségen.
Ami akkor lesz maradéktalan, ha a kereszt elé már nem teszünk le semmit a veszteségeinkből. Mert már mi magunk vagyunk az, aki Krisztusban életre kel. Krisztusban örök életre kel.