Rendszerüzenet
2012. szeptember 01.

Kegyelmi ajándék

Csiszár Ákos, a Kisvárdai Református Egyházközség lelkipásztora, tiszteletbeli esperes több évtizedes áldozatos szolgálatáért, a Kisvárdai Református Általános Iskola újbóli működése érdekében végzett tevékenysége elismeréseként Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést kapott.

Mi a személyes hitvallása?

Személyes hitvallásom mindenekelőtt az, amit hitvalló őseink mind az Apostoli Hitvallásban, mind a Heidelbergi Kátéban, mind a II. Helvét Hitvallásban olyan tömören és egyértelműen összefoglaltak. Így tudom és vallom, hogy minden emberi képességem a Teremtő Isten adománya. „Mid van ugyanis, a mit nem kaptál volna?” Tudom, hogy emberi gyarlóságaim, hibáim, hiányosságaim pedig el vannak fedezve Jézus Krisztus áldozata árán.

Másrészt mindannyian kaptunk kegyelmi ajándékokat. Ezekkel lehet élni, vagy elherdálni. Nem tettem mást, mint az Istentől nekem adott kegyelmi ajándékokkal megpróbáltam jól sáfárkodni. Nem tehettem másként, mert belső lelki kényszer diktálta cselekedeteimet. Még így is magamra veszem Jézus szavát: „ha mindazokat megcselekedtétek, a mik néktek parancsoltattak, mondjátok, hogy: Haszontalan szolgák vagyunk; mert a mit kötelesek voltunk cselekedni, azt cselekedtük”.

Munkája során milyen értékeket vallott, mi volt az, amit mindig előtérbe helyezett?

Mint lelkipásztornak központi feladatom az ige hirdetése volt, és ma is az. Azzal a felelősségtudattal, hogy Isten igéjének hirdetése Isten igéje. Nekem megadatott, hogy már segédlelkész koromban is, s aztán mindkét gyülekezetemben: tiszakanyári szolgálatom 16 éve alatt, és 25 éve Kisvárdán ezt a rendet megtarthattam, hogy minden reggel volt és van is istentisztelet.
A lelkipásztori szolgálat legfontosabb feladata a missziói parancsnak való engedelmeskedés. Ennek része a vallásoktatás, és a konfirmációi előkészítés. Negyvenöt évi lelkészi szolgálatom idején gyülekezetemben mindig volt vallásoktatás, amit én végeztem. Sőt, nemcsak egy-két csoport számára, hanem teljes körű vallásoktatást. Sokszor hetente több órában, mint egy pedagógus kötelező óraszáma. Akkor is, amikor az iskolai vallásoktatást minden eszközzel próbálták megfojtani. S amit nem végezhettem az iskolában, azt folytattam a „gyülekezeti hitoktatásban”. S ezt folytathattam az ifjúsági gyülekezetben, amely munkafeladatot már átadhattam méltó, hűséges segítőtársnak.
Ennek kiteljesedése lett, amikor húsz évvel ezelőtt a semmiből kiindulva újraindítottuk a Kisvárdai Református Iskolát. Ez sok vonatkozásban hitbeli döntés volt, miután csak négy tantermet igényelhettünk vissza. Hitbeli döntés volt azoknak a szülőknek a részéről is, akik elhitték, hogy abból a huszonegy elsőosztályos gyermekből iskolává fejlődhetünk. Hitbeli döntés volt az első tanító nénik részéről is, hiszen semmi emberi bizonyosság nem volt, hogy az iskola hogyan teljesedhet ki, különösen ha azt is számításba vesszük, hogy elég nagy „ellenszél” fújt. De „a hit a remélt dolgok valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés”. A kicsiny magból már általános iskolává és hat- és négyosztályos gimnáziummá fejlődtünk. Emellett megalapíthattuk Művészetoktatási Iskolánkat néptánc szakkal.

Feleségem 45 évi – ebből az utolsó 16 év a Kisvárdai Református Iskolában – tanítás után 2 éve fejezte be tanítónői szolgálatát. Szolgálatát a Zsinat Makkai Sándor-díjjal jutalmazta. Két fiúnk van, és Isten kegyelme szerint már nyolc unokánk. Hittel vallom, hogy „mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít”.

Fontos a gyülekezet külső rendje, épületeinek rendben tartása: parókiák építésétől, orgonaépítésen át, a templom teljes téli-nyári komfortosításáig, Középhután Ifjúsági Konferenciaközpont építéséig, ezen feladatok között új gimnáziumi épület építéséig. Mindig a soron következő feladatra figyeltem, a jó gazda pontosságával számon tartva az előttünk lévőket.

Ösztönző hatással van Önre az elismerés?

Az emberektől jövő elismerés utáni vágy soha nem volt a munkáim mozgatórugója. Ez nem jelenti azt, hogy nem öröm, ha a kívülálló felismeri a hitből hozott áldozatosság gyümölcseit. A kérdésre azt felelem, hogy abban erősít meg, hogy nem szabad feladnom azt a küzdelmet, amit megfogalmaztam, amikor a legnagyobb kitüntetést kaptam, annak méltatása után is. Húsz év alatt az első osztály huszonegy tanulójától eljutottunk a hatszáztíz tanulóig. A kárpótlás során visszakapott négy osztályteremtől eljutottunk odáig, hogy most huszonhét osztályunkban hatszáztíz tanuló tanul. Ez azt jelentette, hogy vásárlásokkal, új gimnáziumi épület építésével évente bővítettük lehetőségeinket.
A feltett kérdésre mi más lehetne a legigazabb válaszom, mint hogy miután kinőttük az iskolákat, a megtervezett, és engedélyezett iskolabővítést elvégezhessük. Akkor lenne elég tantermünk, hogy a felmerülő igényeket ki tudjuk elégíteni. Akkor a hatosztályos gimnáziumunk három párhuzamos osztállyal működhetne: egy reál, egy humán és egy általános tantervű osztállyal. Minden szaktanteremmel felszerelve a jövő századok számára is kiemelkedő iskola lenne, ahol a hit és a tudás egységében testileg, lelkileg egészséges nemzedékek nőhetnének benne.

Milyen „szerepe” van a Magyar Arany Érdemkeresztnek életében?

Úgy tekintek rá, mint ami annak a közösségnek az elismerése, amelynek én voltam ugyan a mozgatórugója, amelynek tagjai ugyanakkor aktív segítői voltak ezeknek a szolgálatoknak, akik nélkül semmire nem jutottam volna. Személy szerint a legnagyobb elismerésnek érzem ezt a legmagasabb szintű kitüntetést, és igaz lelki örömmel tölt el. Földi vonatkozásban is azt érzem ki belőle, hogy „nem hiábavaló a ti munkátok az Úrban”.
Úgy tekintek rá, mint aki soha nem a maga hasznát kereste, hanem annak a közösségnek a javát és hasznát, ahova Isten állította.
Ez egyben jelentette azt is, hogy népünk, nemzetünk jelenbeli és jövőbeli gazdagodásához mennyivel, mivel tudtam hozzájárulni. Mi az, ami túlél bennünket, s általa gazdagabb lesz nemzetünk. Ezek nem nagy szavak. Mindig így éreztem és eszerint hit által megerősödve végeztem a rám bízottakat.