Többet bízni Istenre

Egy interjúban azt mondta, hogy nem készült lelkipásztornak, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Hogyan jutott erre a döntésre?

A Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában végeztem a középiskolai tanulmányaimat. Éveken át építészmérnöki pályára készültem, a reál tárgyakat nagyon szerettem, és még a negyedik évfolyam előtti nyári szünetben is nagy energiával tanultam. Egyik kedves barátommal folytatott beszélgetés, közös igeolvasás és imádkozás hatására a felvételi jelentkezési határidő előtt két héttel döntöttem el, hogy újjászületett emberként Krisztust hitelesebben és jobban tudom szolgálni, ha egész életemet neki szánom, mintha világi pályát választanék. Különös kegyelem, hogy az akkor hozott döntésemet nemcsak, hogy nem bántam meg, hanem az soha meg sem kérdőjeleződött bennem. A helyemen voltam, ahova elhívást, küldetést kaptam.

Kit tekint a tanárának?

Legnagyobb hatással Czeglédy Sándor professzor úr volt rám, akinek a Gyakorlati-teológiai Tanszékén három éven át szeminaristája voltam. Tudása, embersége, hite és igaz alázatossága követendő példaként állt előttem. Majd később, a nagytemplomi szolgálatom idején lelkipásztora lettem, és ő presbiterként szolgált hűségesen a gyülekezet közösségében.

Hogyan emlékszik vissza a legelső szolgálatára?

Első éves teológusként karácsonyi legációban szolgáltam először egy kis falusi gyülekezetben. Nagyon izgultam, alaposan felkészültem az igehirdetési szolgálatra. A gyülekezet lelkipásztorától építő kritikát kaptam, amely sokat segített a későbbi igehirdetésekre történő készülésemben.

Pályafutásának első tíz évét Balmazújvároson töltötte. Milyen emlékek jutnak eszébe erről az időszakról?

A lelkipásztor életében az első szolgálati hely „az első szerelem” helye, ez volt számomra feleségemmel, Hadházi Judittal együtt a Balmazújvároson eltöltött egy évtized. Két templomot renováltunk, gyülekezeti központot építettünk. A töredező kommunista rendszer vége felé haladva próbáltunk mindent megtenni, amit lehetett, feszegetve a korlátokat. A Hortobágy-mellékén élő emberek nehezen fogadnak be idegent, de ha egyszer befogadják, akkor feltétel nélkül segítik, támogatják őket őszinte szeretettel. Hát ezt mi is átélhettük! Négy gyermekünk Balmazújvároson született. A rendkívül sok munka, szolgálat ellenére áldott, szép és felejthetetlen időszak volt ez az életünkben.     

Aztán hogyan következett a Nagytemplom?

Váratlanul. Tíz éve szolgáltunk már Balmazújvároson. Elég jól megismertük a két gyülekezeti rész, a német és a magyar falu tagjait. S miután befejeződtek a nagy építkezések, örömmel és egyre nagyobb energiával készültünk mindent megtenni a gyülekezet lelki épülése, fejlődése érdekében. Ekkor először a Debreceni Egyházmegye esperesének a kérése jutott el hozzám, hogy vállaljam el a Nagytemplom lelkipásztori állását, majd a Nagytemplomi gyülekezet presbiteri küldöttsége jött el hozzánk ugyanezzel a határozott kéréssel. Fiatalnak, felkészületlennek és tapasztalatlannak éreztem magam, akinek még hosszú évekre lenne szüksége ahhoz, hogy egy ilyen nagy kihívásnak meg tudjon felelni.

Egyetlen indokot tudok mondani arra, hogy miért jöttünk mégis Debrecenbe: sokat kritizáltuk az akkori nagytemplomi állapotokat, s ennek a véleményemnek hangot is adtam. Amikor hívtak a gyülekezetbe, akkor azzal kellett szembesülni, hogy most csak a szám jár, csak kritizálni tudok, vagy pedig igent mondok, és megpróbálom másként végezni a szolgálatot. Nem bántam meg, hogy igent mondtam és a nagytemplomi gyülekezet lelkipásztora lettem.

„Én vagyok az Úr, minden élőnek az Istene. Van-e számomra lehetetlen?” (Jer 32, 27). Jeremiás próféta szavai, amit 1990-ben beiktatása és 2020-ban búcsúztatója alkalmából is felidézett, mit jelentettek akkor és most?

Beiktatásomkor óriási kihívásként és hatalmas feladatként, valójában „lehetetlen küldetésként” tekintettem a nagytemplomi szolgálatom elé. Tudatosult bennem, hogy Isten ereje, segítsége nélkül ez nem fog menni.  Beiktatásomkor úgy fogalmaztam, hogy az Úrnak a segítségét és erejét kérve igyekszem végezni minden szolgálatomat, és az Úr lelkének a vezetésével szeretnék segíteni, hogy ebben a gyülekezetben minél többen találják meg rendelt helyüket.

A búcsúzáskor pedig azt mondtam, hogy magammal nem vagyok megelégedve. Szerettem volna többeket hozzá vezetni. Szerettem volna lelke erejével többet tenni a gyülekezet építése érdekében. De hálás vagyok azért, mert méltatlanságom ellenére Ő használt engem is országa építésében, és ennél nagyobb bizalom és kiváltság nincs számomra.

Az élő Isten kérdése: „Van-e számomra lehetetlen?” szolgálatom évtizedei alatt sokszor megszégyenített, kishitűségem, reménytelenségem, bizonytalanságom idején átsegített minden élethelyzetben.

Ha három szóban kellene jellemeznie a Nagytemplomban töltött évtizedeteket, mit mondana, és miért?

Növekedés. Isten országának ez a jellemző tulajdonsága. Hálás vagyok azért, mert a növekedés folyamatát átélhettem, megtapasztalhattam. A gyülekezet létszáma többszörösére növekedett. De alapvetően az ismeretben, a hitben és a szeretetben való növekedés az, ami a leginkább vonzó lehet a kívülállók számára. S ezt is örömmel nyomon követhettük gyülekezetünkben. Szerveztünk gyülekezeti táborokat különféle korosztályok számára, valamint gyülekezeti napokat, kirándulásokat, bel- és külföldi tanulmányutakat. A rétegalkalmak sokasága és sokszínűsége is a növekedést szolgálta.

Megújulás. Szolgálati területeink által: idősek, fiatalok, gyermekek, középkorúak, hajléktalanok és halmozottan sérültek között megerősödött gyülekezetünkben a felebarát – aki nem olyan, mint amilyen én vagyok – elfogadásának lelkülete. S ez által gazdagított Isten bennünket. Megújult az otthonunk, a Nagytemplom, és egyéb épületeink teljeskörű felújítására is sor került, a technikai lehetőségeink óriási mértékű növekedése, külső feltételeink, infrastruktúránk totális megújulása is hálára indít.

Csapatmunka. A lelkipásztori szolgálat nem egyéni vállalkozás! Amit elérhettem, amilyen áldásoknak részesei lehettünk, az csapatmunka eredménye. Éppen ezért hálás vagyok, mert voltak sokan mögöttem, mellettem. Imádságaikban hordoztak. Mindenekelőtt családomért adok hálát Istennek, és nekik mondok köszönetet. Feleségemnek, aki hűségesen mindig mindenben támogatott. A gyülekezetben a lelkipásztor első számú munkatársa, - ahogyan az egyik lelkipásztor kollegám fogalmazta -: "belső tanácsosa", vigasztalója, és első kritikusa a házastársa. És Judit ezt a szerepet, feladatot, hívatást hűségesen betöltötte. Köszönet érte. Biztos hátteret biztosítottak feleségem mellett a gyermekeim, szeretetük, támogatásuk, megértésük nélkül nem lehetett volna ezt a küzdelmes pályát végig járni.

Hálás vagyok azért, mert mindig olyan lelkésztársakkal együtt szolgálhattam, akik készek voltak a közös imádkozásra, együtt-gondolkodásra, s ennek a lehetőségét hétfő reggelenként a munkatársi közösségben harminc év óta megéljük. Meggazdagító és hasznos volt a nem lelkészi jellegű munkatársakkal - főgondnokok, gondokok, presbiterek, diakónusok, hivatali alkalmazottak stb. - való eszmecsere, közös munka, közös tehervállalás, a közös szolgálat.        

Szolgált a rendszerváltás előtti és utáni időszakban: miben volt más akkor és most hirdetni Isten üzenetét?

Isten Igéjének üzenetét hirdetni számomra ugyanaz volt a kommunista rendszerben és annak összeomlása után is. Abban az időszakban a templom falain belül lehetett csak igehirdetéssel szolgálni, és a temetéseken (évente 130-150 temetési szolgálatot végeztem Balmazújvároson). Ennek a szolgálatnak az eredményeként sokan csatlakoztak gyülekezetünkhöz, mivel minden egyes gyászoló családot személyesen felkerestem.  A rendszerváltás után jó volt megtapasztalni az emberek részéről megmutatkozó nyitottságot, felszabadult vágyakozást Isten Igéje, a gyülekezeti közösség után.

Egy példa arra nézve, hogy a múlt rendszerben hogyan „koppintottak a fejünkre”: hosszú évtizedek után Balmazújvároson újra gyermek-istentiszteleteket tartottunk, amelynek létszáma szépen, dinamikusan növekedett. Nos, ezt abban a korszakban a hatalom urai nem nézték jó szemmel. Az általános iskolások szüleit az igazgató behívatta és megtiltotta nekik, hogy a gyermeküket a templomba engedjék, hogy gyermekistentiszteletre járjanak. Egyik vasárnapról a másikra ötödére csökkent a gyermekek létszáma. De ez csak átmeneti volt. Feleségem szolgált a gyermekek között. Az akkori gyermekistentiszteleti kis csapatból ma már van, aki lelkipásztorként szolgál.

„A bennünk és általunk munkálkodó Istennek semmi sem lehetetlen”  – fogalmazott december 13-án. Igen sok mindent tett az elmúlt évtizedekben: alapítója és a mai napig elkötelezett működtetője az Immánuel Otthonnak, a Nyitott Ajtó Szociális Központnak, illetve a Reménysugár Hajléktalanok Nappali Melegedőjének. Miért tartotta fontosnak, hogy ezeken a területeken fellépjen az egyház?

Egyik intézményünk alapításának a gondolata sem az én ötletem volt. Mindegyik alulról jövő kezdeményezés eredményeként jött létre. Csupán megértettem a kérését, kérdését a halmozottan sérült gyermekek szüleinek: „Mit tesz a református egyház a mi gyermekeinkért?”, s így jött létre az Immánuel Otthon harminc évvel ezelőtt. Akkor négy munkatárssal és tizenkét gyermekkel indultunk, jövő év szeptemberétől pedig az új iskolaépület elkészülését követően hetven munkatárssal és összesen százötven gyermekkel, fiatallal fogunk foglalkozni.  

A Nyitott Ajtó Otthont huszonöt évvel ezelőtt egyik kedves gyülekezeti tagunk kezdeményezését felkarolva hoztuk létre. Az egymást nem vagy alig ismerő vasárnaponként hozzánk járó emberek találkozási lehetőségének indult, ma már a bővülő szolgálataink következtében naponta kétszáztíz, leginkább idős testvérünk közösségi tere az intézmény.  

A rendszerváltás után szembesültünk a hajléktalan emberek számának drasztikus növekedésével, és láttuk kiszolgáltatottságukat. Eleinte egy tíz fős gyülekezeti önkéntes csapat foglalkozott velük, majd megalapítottuk tizennégy évvel ezelőtt a Reménysugár Otthont, ahol jelenleg naponta hatvan embernek adunk ételt, és a krízisidőszakban pedig éjszakai szállást biztosítunk számukra.

Egy személyes vallomás: a kezdeti időszakban szinte naponta kerestem fel a gondozottjainkat, s minden alkalommal lelkileg feltöltődve jöttem el tőlük. Meg vagyok győződve arról, hogy ez nem csak azoknak segítség, akiket valóban felkarolunk és támogatunk, hanem nekünk, a nagytemplomi gyülekezet tagjainak is lelki erősödést jelent.       

2008-ban debreceni esperes lett. Milyen célokat tűzött ki maga elé, és hogy látja, ezek miképpen valósultak meg?

Elképzeléseimet úgy fogalmaztam meg, hogy „legyen ez az Istentől számunkra elkészített hat esztendő az odafigyelés ciklusa mindannyiunk életében!” Mindenekelőtt a teremtő, megváltó és újjáteremtő Istenre kell odafigyelnünk, az Ő szavára, élő és életet adó igéjére. Figyeljünk a gyülekezetekre, a gyülekezet kicsinyeire és nagyjaira. Ennek az odafigyelésnek a szellemében egyházmegyénk harminchat gyülekezetében testvérkapcsolat alakult ki: egy nagyobb, tehetősebb és egy kisebb, szerényebb lehetőségekkel rendelkező gyülekezet között.

Felhívtam a lelkipásztorok figyelmét az egymással való törődés fontosságára is. Ennek érdekében négy lelkészi kiskört hoztunk létre. Sikerült Debrecen városában három új gyülekezetet alakítani, és két missziói gyülekezetünk anyagyülekezetté vált. Az ifjúságra, a hitoktatás minőségére és a missziói és diakóniai munkára való odafigyelést is nagyon fontosnak tartottam. „Közösség” címmel elindítottunk egy színvonalas egyházmegyei újságot, negyedévenként ezer példányban jelenik meg a magazin. Ösztönöztem  a diaszpórában élő református testvéreinkre való odafigyelést, valamint a külföldi reformátusokkal is szorosabb kapcsolattartásra törekedtem.

Ahogy említi, missziói feladatának érezte a nemzetközi kapcsolatok megteremtését és folyamatos gondozását. Honnan jött ez az indíttatás?

Teológus koromtól erős volt bennem a késztetés, hogy a magyar református értékekkel megismertessem azokat, akikkel a keresztyénség nagy családjában összetartozunk. A Magyar Református Egyház tagegyházaival természetes volt a kapcsolattartás, kerestük azokat a kárpátaljai és erdélyi egyházmegyéket, gyülekezeteket, amelyeket segíthetünk és támogathatunk is egymás hitét erősítve és egymás tapasztalatai által gazdagodva. A református értékeink átadása és a külföldi jó példák keresése vezetett az amerikai és dél-koreai testvérkapcsolatok felkutatásában. Ezen távoli országok reformátusai ámulattal tekintettek bele a múltunkba. Teológiai gondolkodásunk, az egyházművészetünk, az építészeti örökségünk és a szolgálatunk sok tekintetben lenyűgözte őket. Ugyanakkor a charlotte-i Myers Park vagy a dél-koreai Myungsung gyülekezetek jó példával szolgáltak gyülekezetünk és intézményeink életére nézve is. Az egyházmegye espereseként igyekeztem a kebelbeli gyülekezeteket is segíteni a külkapcsolatok terén. Az erdélyi Görgényi Egyházmegyével és a skóciai Dumfries and Kirkcudbright Egyházmegyével különösen jó testvérkapcsolatot építettünk ki. Utóbbival rendszeres és tematikus találkozásokat szerveztünk, egy-egy adott kérdést, témát megvizsgálva, hogy tanuljunk és épüljünk egymás hite, gyakorlata által.

A Tiszántúli Egyházkerület külügyi és ökumenikai előadójaként szintén segítettem a külkapcsolatok élénkítését, így például annak az indiai testvérkapcsolati megállapodásnak a létrejöttét is, melynek keretében  dél-indiai reformátusok intézményhálózatát támogatjuk. Több cikluson keresztül a Zsinat Külügyi és Ökumenikus Bizottságának elnöke lehettem. Mind a nemzetközi szervezetekben, mind pedig a testvéregyházakkal való kapcsolattartásban mindig nyitott voltam a találkozásokra, az őszinte beszélgetésre.

Ezeknek az alkalmaknak sokszor volt helyszíne a Nagytemplom, ami a reformátusság egyik emblematikus épülete. Az elmúlt évtizedekben milyen turisztikai fejlesztéseket végeztek?

A Nagytemplom Debrecen városának legismertebb nevezetessége, egyike hazánk Nemzeti Emlékhelyeinek, ezért a látogatókat színvonalas, innovatív, mégis a templomi környezethez illő attrakciókkal kell fogadnunk. Az elmúlt évek legnagyobb turisztikai fejlesztése 2014-ben valósulhatott meg: ekkor alakítottuk ki a két torony közötti panorámajárdát, ahol harmincöt méteres magasságból gyönyörködhetünk a látványban. Külön érdekesség, hogy ez a kilátópont annyira népszerű lett, hogy már több tucat lánykérésnek is helyszínéül szolgált. Látogathatóvá tettük a padlásteret, ahol a templomtér kupoláját felülnézetből, mondhatni „kifordítva” is láthatják az ide érkezők. Szem előtt tartottuk a felújítás során, hogy minél szélesebb kör számára látogatható legyen a Nagytemplom, ezért a keleti toronyban lift segíti a közlekedést, és a templomi tájékozódást segítő táblák Braille-írással is olvashatóak. A szolgáltatásokat bővítettük: bevezettük a múzeumpedagógiai foglalkozásokat, a kiemelt időszakokban pedig éjszakai látogatásokkal, ingyenes orgonakoncertekkel és tárlatvezetésekkel is színesítettük a programkínálatot.

A technikai fejlesztéseknek köszönhetően a templomban több interaktív kiállítóteret is kialakítottunk, mobilapplikáción keresztül is lehet belépőjegyet vásárolni, és a templomi helyszínek leírásait QR-kódok segítségével magyar és angol nyelven is elolvashatják a látogatók készülékeiken. A befektetett munkának a gyümölcseként az elmúlt években nagyarányú növekedést tapasztaltunk a látogatószámban: 2019-ben átléptük az évi ötvenezres látogatói létszámot.

Mit mondana, ha meg kellene fogalmazni, mi lehet az egyház legnagyobb feladata ma?

Ez kortól független, változatlan: az Istenre figyelés, és az imádkozás szolgálatában kell szüntelenül növekednünk. A gyülekezeteken belül olyan kis közösségek építése, ahol a családi, szeretetteljes légkör dominál, és így teszi vonzóvá az egyházat, a Krisztus testét.

A jelenlegi egyházi struktúra, vagyis a gyülekezeti, egyházmegyei, egyházkerületi és zsinati felépítés, szerkezet átgondolásra szorul. Ugyanis amíg a gyülekezetektől valami eljut a zsinathoz, addig hosszú idő telik el. Nem a zsinat a legfelsőbb szint az egyházunkban, mert valójában a legfelső szint a gyülekezet. Természetesen, ami jó ebben a struktúrában, azt meg kellene őrizni, mert én nem szeretnék egy kongregacionalista egyházban élni, amelyben mindenki „úr a saját portáján”. De szeretnék élni és szolgálni egy olyan egyházi közösségben, amelyben egyre inkább a gyülekezetek kerülnek a központi helyre. Voltak erre próbálkozások az Egyházi Jövőkép Bizottságban, s hátha valami valóra válhat abból, amit megfogalmazott.

Meg vagyok arról győződve, hogy arra van szükségük az embereknek, hogy érezzék, szeretjük őket. Az nem elegendő, hogy állandóan a szeretetről beszélünk, mert azt mondják rólunk, hogy ezek mindig a szeretetről papolnak, de ez nem segít rajtunk. Ha azonban érzik a szavainkból, a mozdulatainkból, és tapasztalják, mert sugárzik a lényünkből, hogy valóban szeretjük őket, akkor hitelesen élünk és szolgálunk.

Milyen útravalót hagyna az utódoknak?

Egy történettel válaszolok erre a kérdésre: XXIII. János pápa először fogadta audiencián egyik püspökét, aki elkezdett panaszkodni neki, hogy olyan terhes a hivatala, hogy nem képes még aludni sem. Mire János pápa ezt felelte: „Ezt a dolgot én is ismerem. Egyszer egyenesen egy angyalnak panaszoltam el, hogy milyen sok gonddal jár a hivatalom. Mire az angyal álmomban ezt válaszolta: Giovanni, ne vedd magad ennyire komolyan!”

„Ne vedd magad ennyire komolyan!” - bizony sokszor az a baj, hogy magunkat, saját személyiségünket, egyéni terveinket, elgondolásainkat, vágyainkat és betöltött pozíciónkat nagyon komolyan vesszük. Nem győzöm hangsúlyozni mindenekelőtt a magam számára, de munkatársaimnak is, hogy nincs pótolhatatlan ember. Gyakran megkísért bennünket az a gondolat, hogy nélkülünk megállna az élet, nem mennének tovább a dolgok, káosz lenne. Pedig egyszerűen ez nem így van. Bízzunk többet Istenre!

Hogyan tekint a következő időszakra, mi fogja kitölteni a mindennapjait?

Reménységgel és nagy-nagy várakozással. Szeretnék többet segíteni a családomnak. Unokáimnak szeretnék legalább részben visszaadni abból, amit gyermekeimnek nem tudtam megadni. Szeretnék többet olvasni. Nem az elhívásomról és küldetésemről mondtam le, hanem csak a hivatalos lelkész-esperesi státuszomról. Egyházam a jövőben is számíthat rám, örömmel, és készségesen segítek, szolgálok, ha ezt kérik tőlem.

Szirák Sára

Fotó: Kalocsai Richárd

Megjelent a Reformátusok Lapja LXV. évfolyam 2. számában 2021. január 10-én.