"Győzelmes jobbommal támogatlak" – élet a polgári és az újtikosi gyülekezetekben

Melyek azok az állomások a gyülekezetek történelmében, amelyek meghatározzák a közösségeket, azok jelenét?

A Polgári és az Újtikosi gyülekezetekben kezdetben kirendelt exmisszusként szolgáltam, majd 2020. november elseje óta segédlelkészként végzem a rám bízott feladatokat. Ez idő alatt talán a legnagyobb változást a polgári gyülekezet életében a heti rendszerességű istentiszteletek jelentik, valamint mindkét gyülekezetben az úrvacsorás istentiszteletek előtti bűnbánati alkalom. Azonban azt is látni kell a polgári gyülekezetnél, hogy az évtizedek óta berögzött megszokást nehéz felülírni. A gyülekezetek történeti állomásaihoz hozzátartoznak azok a mérföldkövek, amelyek azt bizonyítják igenis szeretne maradandó értékeket átadni és hátrahagyni. Hiszen 1982-ben a polgári gyülekezetben egy templom átépítés történt, így nyerte el mostani állapotát. Míg Újtikoson az annyira vágyott templom a jogerős használatbavételi engedélyt 2010-ben kapta meg. Ezek mind azt mutatják, hogy igenis fontos a közösségnek a megmaradás, fennmaradás. Ezért is igyekszik mind a két gyülekezet sokszor erején felül is adakozni és szolgálni.

Mi jellemzi ma a gyülekezeteket?

A gyülekezetek jelen helyzetét leginkább a túlélés jellemzi. Nehéz helyzetben van mindkét közösség. Katolikus többségű települések révén a reformátusság kisebbségben van, és ezeket a kisebbségben lévő gyülekezeteket is az idősebb korosztály képviseli. Azt kell mondanom, hogy óriási baj az emberek lelki kiüresedése és az Istentől való elfordulása. Hiszen sokszor a nagyszülők vallásosságát a fiatalabbak, szülők, unokák nem követik. Talán a fiatalabb generáció időskori „bolondságnak” tekinti, mintsem bölcsességnek. Pedig ők lehetnének a példaképek, hiszen tudjuk nagyon jól, hogy: „A bölcsesség kezdete az Úr félelme, és a Szentet ismerni – az az okosság. ” (Péld 9,10) Ezért kell túlélni, ezért kell átvészelni a kiüresedő templomokat és imádsággal fordulni Istenhez, lelki ébredésért. Másrészt túl kell élni ezt a viharos 2020-as évet, mely nagyban meghatározta a gyülekezetek életét. A kezdeti lelkesedés, mely év elején volt tapasztalható, gyorsan visszaszorult a templomok bezárása miatt. Ebben a helyzetben is igyekeztünk gyülekezeti tagjainkat lelkiekben is segíteni, támogatni igemagyarázatokkal. Ez a helyzet felkészületlenül ért bennünket is. A húsvét ünnepét pedig egészen megpecsételte az Isten háza nélküli lét. A várva várt nyitás sem hozta meg azt a lendületet, amit nagyon sok helyen hangoztattak. A padsorok üresek maradtak. Mindezek ellenére mégis hálaadásra van okunk, hiszen gyülekezeteinkben voltak keresztelők és volt házasságkötés is. Hálaadás van a szívünkben, hogy ebben az évben minden nehézség ellenére három gyermek konfirmált az újtikosi gyülekezetben. Ezek mind-mind bizakodásra és hálára adnak okot, akármilyen nehéz is a jelen. A jelenben építjük a jövőt.

Milyen jövőképet lát a két gyülekezet előtt?

A jövőképet illetően nem szeretnék semmilyen találgatásokba belemenni. Elhamarkodott lenne akár pozitív, akár negatív jövőképet festeni. Találgatni pedig nem érdemes. Az biztos, hogy ezek a gyülekezetek régóta itt vannak. Hol kisebb, hol nagyobb létszámmal, létezni akartak és létezni akarnak. A jövőt illetően csak annyit tudok mondani, „a titkok az Úréi” (5 Móz 29,28).

Kis gyülekezetekről beszélünk. Milyen lelkészi munka az, amely a megmaradást segítheti, amelynek megtartó ereje lehet?

Kicsivel több, mint egy év távlatából nehéz lenne kész választ adni arra, hogy mi az, ami a megmaradást, fennmaradást segíti. Hiszen ha lenne rá recept, azt már biztos mindenki felíratta volna, aki hasonló helyzetben van. Minden gyülekezet egyedi, és egyedi helyzetben van. Ezt a két gyülekezetet leginkább a gyors lelkészváltások határozták meg. Ebből kifolyólag bizalmatlanok az idekerülő új lelkészek felé. Hiszen úgy vannak vele, hogy úgy sem maradnak sokáig. Szeretném leszögezni, hogy ez nem a gyülekezetek hibái és nem is a lelkészeké. Ez egy sajátos helyzet, amihez alkalmazkodni próbál mind a két fél. Azonban fontos, ebben a fura helyzetben is, hogy kialakuljon a tisztelet és a bizalom, oda és vissza. Ehhez pedig szükség van alázatra, szelídségre és tenni akarásra. Hiszen az, hogy itt semmi tenni való nincs, nem igaz. Attól, hogy nem nagy gyülekezetekről beszélünk, ugyanazok a feladatok vannak itt is, amiket el kell végezni. Csak mások a számok. A megmaradást Isten Igéjének minden körülmények közötti hirdetésében látom. A megtartást pedig a Mennyei Atya kegyelmébe bízzuk.

Milyen pontokon, területeken kapcsolódnak a gyülekezetek a település életéhez? Vannak-e olyan szervezetek, amelyekkel együttműködnek a közösségek? 

Mind a két gyülekezet képviseltetni magát a települések életében is. Hiszen a különböző felkéréseknek igyekszünk mindig eleget tenni. Legyen az az adventi gyertyagyújtás, nemzeti ünnepek, új kenyér megáldása, mobilitás hetében való részvétel, idősek napi ünnepség, vagy egy-egy cikk megírása. Ezek mind olyan lehetőségek, ahol szólhat Isten Igéje és láthatóvá válik az Ő egyháza. Polgár esetében meg kell említeni a Református Nevelőszülői Hálózatot, mely már évek hosszú sora óta meghatározza a gyülekezet életét. Elmondható, hogy az utóbbi időszakban ez a kapcsolat egy egészen új irányt vett, melyből a jövőt illetően remélhetőleg még több együttműködés és áldás származik majd. Számomra a legfontosabb a gyermekekkel való foglalkozás és a magvetés a hittanórákon. Fontos figyelni rájuk, megbeszélni az aktuális nehézségeket, emberként szólni hozzájuk és Isten Igéje által útmutatást adni nekik. Hogy ez mindig összejön-e? Nem! De mindig meg kell adni a lehetőségét annak, hogyha szeretnének valamit megbeszélni, elmondani, akkor azt megtehessék. Ennek az együttműködésnek abban látom a gyümölcsét, ha a gyermekek olyan útravalót kapnak, akár a Hálózattól, akár a Nevelőszülőtől, akár pedig a gyülekezettől, lelkésztől, ami egy életre meghatározza őket. Ez pedig nem más, mint emberként, hívő emberként elkezdeni az életet, hogy tudják: az Isten velük van! „Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened! Megerősítelek, meg is segítelek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak.” (Ézs 41,10)

Milyen lehetőséget adnak a hittanórák a magvetésre?

Ebből a szempontból ez egy igen nagy körzet. Megközelítőleg száz gyermekkel foglalkozom heti rendszerességgel nyolc különböző intézményben négy településen. Éppen ezért nagyon vegyes családi háttérből érkező iskolásokkal, óvodásokkal tarkított hitoktatásról beszélünk. Magvetésre mindig van lehetőség azonban nem mindegy milyen földbe hullik. Csak bízni tudok abban, hogy az elültetett mag, Isten Igéje megmarad a gyermekek szívében, lelkében és megtermik az áldott jó gyümölcsöket.

Melyek azok a területek, amelyeken úgy érzi, változásra van szükség, és melyek azok, amelyek hálára adnak okot?

A változtatás nehéz kérdés, hiszen egy közösségnek megvannak a maga hagyományai és megszokásai. Sokszor a legapróbbnak tűnő változtatás is óriási lépés egy közösség, egy gyülekezet életében. Mindezeket figyelembe véve Isten iránti hálaadással vagyok, hogy itt lehetek a polgári és az újtikosi gyülekezetek közösségében. Hálaadással vagyok azért, hogy a gyülekezetek mindig nyitott szívvel és segítő szándékkal álltak hozzám, ami által olyan dolgok is megvalósultak, amelyekre nem volt példa előttem. Hálás vagyok azért, hogy a felügyelő lelkészem Nt. Szabadi Árpád Esperes Úr mindenben a segítségemre volt és van. Hálás vagyok azért, hogy Isten Igéjét hirdethetem, mind a szószékről, mind pedig a katedráról.

A két kis gyülekezetet olyan mag alkotja, amelynek tagjai szívvel-lélekkel a közösségekért dolgoznak. Tóth Istvánné Katalin tíz éve szolgálja az újtikosi gyülekezetet, gondnokként. A lelkipásztor egyik legodaadóbb segítő társával azokról az állomásokról beszélgettünk, amelyek a leginkább meghatározták eddig a közösség életét.

1967-ben kerültem Újtikosra. Akkor még nem volt református templom a településen. Én, mint idegen, nem tudtam, hogy hol tartják az istentiszteleteket. Majd amikor anyukám temetését intéztem, akkor mondta meg az akkori lelkésznő. Édesanyám halála után kezdtem járni istentiszteletekre, ami akkor a polgármesteri hivatal házasságkötő termében volt. 1999-ben fogalmazta meg a gyülekezet: szeretne egy templomot. Az akkori polgármester nem határolódott el tőle, sőt térítésmentesen adta oda a telket a református egyháznak. 2000-ben megkezdtük az építkezést, annak ellenére, hogy semmi pénzünk nem volt. Ez a kicsi gyülekezet Isten segedelmével és a befolyt adományokból mégis elkezdte építeni a templomot. Elkezdett nőni a templom alapja és annak falai. Nagyon nehéz feladat volt ez a kis gyülekezetnek, de a hitünk nagy volt és bíztunk benne, hogy sikerülni fog. Nagy erőfeszítések árán 2006-ban elkészült a templom és beköltözhettünk. A gyülekezet nagyon örült neki. Voltak még hiányosságok, de már volt református templomunk. Hiányosságok még most is vannak, mert még a toronyban nincsen harang. De ha a jó Isten megsegít és a pályázatot megnyerjük, akkor hiszem, hogy 2021-ben megszólal a református templomban is a harang. A közösség egyre fogy. Sokan meghaltak, egyre öregszünk és egyre kevesebben vagyunk. Azt mondhatnám: öregedő, de törekvő gyülekezet a miénk.

Milyen személyes hitvallás segíti a gyülekezetért végzett szolgálatban és a mindennapokban?

Isten segedelmével igyekszem végezni azt a feladatot, amelyet a gyülekezet rám bízott, több mint tíz éve, presbiterként és gondnokként. Úgy érzem, még mindig van feladatom, amit el kell végeznem. Igyekszem a mindenkori lelkésszel együtt dolgozni és munkálkodni, amely idáig sikerült is. Kis gyülekezet vagyunk, így a lelkészek gyakran váltják egymást, hol egy évet, hol kettőt töltenek el itt. Én már a hetedik lelkész mellett szolgálok, mint presbiter és gondnok. Személyes hitvallásom, hogy mindent, amit szeretnék elvégezni, ahhoz Isten ad erőt, ezért imádkozom minden egyes nap Őhozzá.

Tiszántúli Református Egyházkerület