Emlékezés gróf Tisza István miniszterelnökre

A püspök köszöntőjében kiemelte, hogy 1920. február 27-én úgy határozott a Debreceni Egyetem tanácsa, hogy „a nemzet nagy vértanújának emlékét halála minden évfordulóján” ünnepélyes keretek között ápolja, iránta a háláját és a kegyeletét adósságtörlesztésként lerója, és az első ilyen alkalomnak 1920. október 31-én a debreceni Református Kollégium díszterme adott otthont.

Ám az ezt követő történelmi fordulatok ellehetetlenítették az emlékezést, és 1945 és 2000 csend állt be. „Azonban ma húsz esztendeje annak, hogy újra lehetséges megemlékezünk Debrecenben Tisza István mártír-haláláról, folytatva ezzel is az adósságtörlesztést egy ártatlanul és értelmetlenül kioltott életért” – mondta.

Fekete Károly ezt követően Tisza Istvántól idézett, megmutatva azt, hogy a miniszterelnök békét akart, ám vezetőként mégis ő viselte a háború egész súlyát és felelősségét.

 „Egész lényem fellázadt a háború borzalmai ellen. Vallás és hazafiság parancsolták, hogy ezt a pokoli megpróbáltatást távol tartsam az emberiségtől és hazámtól. Tisztában voltam afelől, hogy a világégésnek (conflagrationak) minden nagyhatalmat körébe kell vonnia és ezért megtettem mindent, ami módomban állt, hogy a [háború] kitörését meggátoljam.”

Fekete Károly úgy véli, hogy mindezekben a dilemmákban töretlen istenfélelme és protestáns munkaerkölcse segítette Tiszát, aki sorsát Isten kezéből elfogadó ember volt. A merényletek céltáblájaként is illett rá: ő nem a meghátrálás embere volt. Ha egyedül maradt is, képviselte a véleményét és hűséges maradt keresztyén értékrendjéhez.

A Dunántúli Egyházkerület főgondnoki tisztében 1907-től helyt álló Tisza István folyamatosan hangsúlyozta az egyháztagok egyetemes papságát, azoknak a szerepét, akik a hitüket a hivatásuk gyakorlása közben is konzekvensen megélő egyháztagok.  Tisza István hitvalló keresztyén ember volt a 19-20. század fordulóján, egy elvallástalanodó, modernséget istenítő világban, aki vallotta: „Semmiféle tanultság nem segít a morális romlottság felett.”

„Életműve számomra a megmaradás evangéliumát erősíti fel és azt üzeni, hogy a keresztyén ember életharcaiban szabad lelkiismerettel küzdhet Isten országának terjedéséért. Nem hátrál meg, és nem azt látja ördöginek és bűnösnek, ami neki rosszul esik, hanem azt, amit Isten ítél ördöginek és bűnösnek. A gonoszság ellen indított hajtóvadászatot önmagában kezdi, a saját gonosz hajlamainál, és csak aztán foglalkozik környezete megváltoztatásával, mint aki nem nyugodhat bele a gonosz és embertelen létbe” – zárta szavait Fekete Károly.

Fotók: Miskolczi János

Tiszántúli Református Egyházkerület