Isten, a belső útitárs

A gyász sokféle érzést, gondolatot vált ki belőlünk:

Gyász idején mintha megállna az élet, s mintha nem lenne folytatás.

Erősebbnek tűnik a sötétség, mint bármilyen világosság.

Majdnem lehetetlen koporsó mellett józan fejjel állni, és hinni: van tovább.

Hazamenni a gazda nélküli tárgyakhoz: kiteljesedő árvaság.

Gyász idején sokszor nem a beszéd hiányzik, hanem az együtthallgatás.

Az ő szava hiányzik, a hangja, megszokott mondatai, ezerszer feltett kérdései.

Hiányzik az illata, csoszogása, vagy halkan suhanó léptei.

Hiányoznak az álmai, a játékossága és bölcsessége, talán még a félelmei is.

Mintha mindenben vétlen lenne, s csak mások a bűnösök.

Holtában is be tudja tölteni az életet, emléke ural minden pillanatot.

Az imádság kétségbeesett kiáltás, gyermeki „miért” a Mindenhatóhoz.

Nem jó gyászban útra kelni, ha egyedül kell azt az utat megtenni.

Még sincs más, mint útra kelni, s hinni, hogy nem egyedül kell azt megtenni.

A gyásznak nincsenek szabályai, törvényei, amelyeket be kell tartani. A folyamatnak lehetnek felismerhető szakaszai, stádiumai, van, aki mindegyiket megéli, s van, aki nem. Régen a közösségi együttélés szabályai még szigorúak voltak, ha valaki megszegte azokat, a többiek felrótták neki. Ma már inkább azok kapnak megjegyzéseket, akik a régi módon gyászolnak: gyászruhát viselnek vagy gyászidőt tartanak. 

Mégis, a gyásznak van néhány olyan jellemzője, amivel ma is érdemes szembesülnünk és felvállalnunk:

Az első a gyászérzések befogadása. Nem vagyunk egyformák, az érzéseinkhez sem viszonyulunk egyformán. Az örömöt sokkal könnyebb vállalni, hiszen azzal önmagunkról is valami jót jelzünk, és legtöbbször másoknak is örömöt okozunk. Az örömöt jó megosztani. A bánatot, a szomorúságot, a hiány- és ürességérzéseket sokkal nehezebb. Nem csak megosztani, hanem megélni is. Mert ezekben gyengék, esendők, kiszolgáltatottak vagyunk. Mi lesz, ha ezért mások is gyengéknek és esendőknek ítélnek bennünket? Az ideális embertípus ma inkább erős, szilárd és mindig kiegyensúlyozott. Sok keresztyén ember is úgy véli, hogy ha erős a hitünk, nem lehetünk gyengék, hanem sokkal inkább másokat erősítők. Pedig a Szentírás mintha árnyaltabban fogalmazna (2Kor 12,9-10).  Az érzések a gyászban is akaratlanul bukkannak fel bennünk. Sokszor nem is értjük. Látszólag mindent megértettünk, gondolatainkban elrendeztünk, s egyszer csak felbukkan a mélységből egy érzés, hogy hiányzik az illata, a tanácsa, a jelenléte. Még évek múlva sem tudjuk irányítani, hogy a gyásszal kapcsolatban milyen érzéseink támadnak. Letagadhatjuk őket, gyorsan továbbmehetünk, de ezzel nem segítünk. Nem érzelegnünk kell, hanem az érzéseinket elfogadva és tisztelve, belső útra kelnünk.

A belső út szükségessége is egy olyan jellemző, ami – ha vállaljuk –, beemelheti gyászunkat az élet szövetébe. De ez is tűnhet félelmetesnek, sőt idegennek. Érezhetjük úgy, hogy ha elmerülünk saját magunkban, könnyen kontrollnélkülivé válhatunk. Egyedül önmagunkban is nagyon el tudunk tévedni, és ez valóban félelmetes. Mintha soha nem érne véget a belső utazás, s mintha már magunkat sem értenénk és ismernénk igazán.

A Szentháromság Isten útitársul szegődik belső utazásunkhoz. Nem úgy, hogy kitöltve elhunyt szerettünk hiányát, megszünteti gyászunkat, hanem úgy, hogy vigasztalóan segít átélni szomorúságunkat. Segít elfogadni érzéseinket, bármilyenek is legyenek azok, segít elfogadni önmagunkat, bárhogyan is ítélünk magunkról és segít elfogadni az életből elmenetel valóságát, ami a feltámadás reménysége mellett is a legnehezebb. Segít, mert ő vigasztaló és segítő Isten. Krisztus áldozatos halálát a mindenség is siratta, mintha maga Isten is sírt volna. Hogyne szegődne útitársul, amikor a teremtés szépségét végigkísérte a veszteségek sorozata, Krisztus veszteségének a mélysége! A feltámadott Krisztus is útitársul szegődik az emmausi tanítványok mellé, és tettével üzeni, hogy többet nem kell nélküle útra kelnünk.  

Így szegődik mellénk belső útitársul is, hogy átsegítsen a legnehezebb szakaszokon: újra és újra elénk idézi az Ő nagy vesztségét, ami győzelemmé változott, szavakat ad az Igében, hogy kimondhassuk a kimondhatatlant, Lelkét küldi, hogy gyengeségünkben is elfogadjuk örökségünket. Gyászunkban is a Szentháromság Isten legyen belső útitársunk!