Sárospataki Füzetek

Távistentisztelet és Isten-közelség

Folyóiratunk életében fontos szerepet játszik a kiszámíthatóság és tervezhetőség. Jelen számunk tematikus blokkját is jó előre elterveztük: tekintettel a jelentős történelmi évfordulókra, úgy gondoltuk, hogy a nyárra tervezett, Trianonnal kapcsolatos szám előtt egy tematikus összeállításban azt vizsgáljuk majd meg, hogy milyen szerepe volt az egyháznak és a teológiának a huszadik század nagy történelmi traumáinak feldolgozásában. Aztán jött a koronavírus vészhelyzete, a levéltárak bezártak, így a tervezett tanulmányok nem készülhettek el, és mi magunk is egy trauma kellős közepén találtuk magunkat. A hozzánk hasonló médiumokban megjelenő szövegek sokszor több hónapos vagy éves kutatás eredményeként születnek meg, így az ilyen folyóiratok többnyire nem tudnak gyorsan reagálni a váratlan helyzetekre. Látva azonban a kialakult helyzetet, s látva azt is, hogy néhány társadalom- vagy bölcsészettudományi folyóirat a maga területén megpróbált reflektálni arra, bennünk is felvetődött, hogy az eredeti kérdést a jelenre vonatkoztatva tesszük fel. Mit tud mondani, hogyan tud működni az egyház, a teológia a vészhelyzetben? Hogyan alkalmazhatók a teológiai koncepcióink? Van-e a református múltunkban, identitásunk tartalékaiban olyan tapasztalat, felkészültség, amit mozgósítani tudunk az aktuális helyzetben? Ezek a kérdések persze nem csak bennünket foglalkoztattak, és az egyházi sajtóban vagy a közösségi médiában pillanatok alatt nagyon szerteágazó vita bontakozott ki a problémáról. A kérdés pontosításában Fazakas Sándor, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára Távistentiszteletek gyülekezet nélkül? címmel a DRHE Szociáletika tanszéke honlapján március közepén megjelent írása volt segítségünkre. Az online istentiszteletek kérdését a református teológia szempontjai alapján vizsgáló, problémafelvetőnek szánt írás váratlanul jelentős hullámokat vetett a hazai teológiai élet feszített víztükrű medencéjében. Az indulatokat sem nélkülöző, viszont számos fontos elméleti és gyakorlati szempontot felvető, ám a különböző médiumokon rettentően szétszóródó vitát követve jutottunk arra a meggyőződésre, hogy érdemes lenne ezeket a szempontokat összegyűjtve s akár ütköztetve is közzétenni. Így megkerestük Fazakas professzor urat, aki írását tanulmánnyá formálva, az online úrvacsora problémájával kapcsolatos gondolataival kiegészítve rendelkezésünkre bocsátotta, majd ezt az írást harmincöt reménybeli vitapartnernek küldtük szét Kárpát-medence-szerte azzal a kéréssel, hogy reflektáljanak a benne foglaltakra, illetve írják meg saját tapasztalataikat. A vitába meghívottak első körét azok a református lelkészek, teológusok alkották, akik az eredeti cikkre is reflektáltak, s reflexiójuk szélesebb nyilvánosságot kapott. Ezt a kört azután kiterjesztettük: meghívtunk más református lelkészeket, teológusokat, presbitereket és egyháztagokat; meghívtuk más keresztyén felekezetek teológusait illetve lelkészeit; és meghívtuk a kommunikáció- és médiatudomány, illetve vallástudomány szakértőit is. Választásunkban a személyes ismertség mellett a szakmai szempontok játszottak fontos szerepet, vagyis olyan elméleti és gyakorlati szakembereket szerettünk volna megszólaltatni, akik keresztyén elkötelezettségük mellett szakmai kompetenciáikkal is hozzá tudnak járulni a kérdés komplex megvitatásához. Megkeresésünkre váratlanul és szokatlanul nagy számú pozitív választ kaptunk, s a vitához érkezett néhány kiváló tanulmány is, így tematikus blokkunkat is „beszippantotta” a karanténkérdés.

A vitaindító tanulmányhoz érkezett hozzászólásokat a szerzők neve szerint, ábécérendben közöljük. Elképzelhető, hogy szerencsés lett volna, ha a reflexiókat valamilyen módon, például jellegük szerint csoportosítjuk, ezt azonban a szövegek többségének komplexitása miatt nehezen lehetett volna kivitelezni. A közölt szövegek, jóllehet törekedtünk erre, mégsem tükrözik a kialakult diskurzus egészét, vagyis összeállításunk annak ellenére sem reprezentatív, hogy – mint az olvasó érzékelni fogja – megjelennek benne redundáns elemek, hiszen hiányzik belőle néhány kulcsszereplő, akik vagy nem kerültek idejében a látóterünkbe, vagy nem válaszoltak, vagy végül nem tudták elküldeni hozzászólásukat. A reprezentativitást ugyanakkor a probléma természete sem teszi lehetővé, hiszen a kéziratok beküldésének határideje még pünkösd előtt volt, így a korlátozások enyhítésével kapcsolatos tapasztalatok nem jelennek meg a válaszokban.

A vita összefoglalása egy ilyen bevezető keretében reménytelen vállalkozás lenne, így kísérletet sem teszek rá, csupán két szempontot szeretnék kiemelni. Egyrészt a szövegeket olvasva egészen sajátos feszültség bontakozott ki az elmélet és a gyakorlat, pontosabban a „mit és hogyan kellene éreznünk és tapasztalnunk”, illetve a „mit és hogyan érzünk és tapasztalunk” között. Egészen jól kidolgozott teológiai szempontrendszer áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy a communio „működését” felvázoljuk, hogy meghatározzuk megvalósulásának legitim formáit. Ugyanakkor a karanténtörténetek mintha arról tennének bizonyságot, hogy a communio mint tényleges tapasztalat, az akár illegitimnek tekintett formák között, mégis éltető módon megtörténik. Másrészt a vitában sokszor jelenik meg az a felismerés, hogy a vészhelyzet, az abban cselekvő egyház és az erre adott reflexiók legfontosabb tanulságát talán nem is az új, ismeretlen szituációkra adott válaszok rejtik, hanem az, hogy ez az új és ismeretlen helyzet régi és ismert, de elhallgatott-elfojtott, szőnyeg alá söpört problémákat és feszültségeket hozott újra felszínre. Régi törésvonalak váltak újra láthatóvá. Ezek tisztázása, ki- és átbeszélése nélkül az új – és e sorok írása idején úgy tűnik, minden bizonnyal rövidesen kiújuló – válságban sem fogunk boldogulni. Éppen ezért az itt elkezdett diskurzust folytatni kell. Ennek mi magunk is teret adunk, tehát ha a Kedves Olvasó úgy érzi, mondanivalója van a témában, bátran küldje el hozzászólását szerkesztőségünknek, és a folyóirat online változatában közöljük. Fontos lenne ugyanakkor, ha megteremtenénk a hosszú ideje rendezetlen közös ügyeink megvitatásának közös(ségi) tereit is. Ez óhatatlanul maga után vonná persze a református egyházunk belső nyilvánosságának szerkezetváltását is, amire – valljuk meg: jó ideje – szintén nagy szükség lenne, vagyis el kellene mozdulnunk egy olyan nem hierarchizált diszkurzív tér megteremtése felé, melyben valóban közösen és kölcsönösen részesedhetünk egymás tudásában, tapasztalataiban, érzékennyé válhatunk egymás problémáira és ahol a kis és nagy gyülekezet, a főváros és a vidék, a „határon inneni” és a „határon túli”, a „(új)kálvinista” és a „liberális” perspektívákból valami közös horizontféle felfedezhetővé válhat. Bízunk benne, hogy a Sárospataki Füzetek jelen száma ennek a változásnak egyik előmozdítója lehet.

Itt elérhető a tartalomjegyzék és a vita a távistentiszteletekről.