Dr. Peres Imre : A presbiteri eskü a Biblia fényében

 Így az eskü – első látásra – elkötelezettséget jelent, de más erőre-tekintélyre való hagyatkozást is. Így volt ez az ókorban is, és talán ez jellemzi a mai esküket is. A Bibliában az esküvel kapcsolatban terminológiai sokszínűség uralkodik, mivel az ’eskü’-ügyre és megjelölésére több kifejezés áll rendelkezésre, úgymint: eskü, fogadalom, fogadás, esküdözés, sőt negatív értelemben az átkozódás is, ugyanakkor ezzel szemben – aki nem tartja meg az esküt – arra átok hárul, s ilyenkor átokmondás is kísérte az eskü alkalmazását.

Mottóként egy bibliai textusra szeretnék támaszkodni, amely talán a legkifejezőbb és legmegfelelőbb témánk szempontjából, de ez persze nem jelenti azt, hogy a többi bibliai igét nem vesszük figyelembe. Meggyőződésem, hogy ez a textus bizonyos értelemben mintegy keretbe foglalja az eskü lényegét. Íme: „Mert az emberek önmaguknál nagyobbra esküsznek, és náluk minden ellenvetésnek véget vet, és mindent megerősít az eskü. Ezért tehát az Isten, mivel még teljesebben akarta megmutatni az ígéret örököseinek, hogy elhatározása változhatatlan, esküvel vállalt kezességet” (Zsid 6,16-17).

1. Eskü az ókori népek gyakorlatában

Az ókorban, amikor valamilyen komoly dologról volt szó, az emberek ezt esküvel erősítették meg. Az esküre vagy fogadalomra, ill. fogadásra mindig valamilyen kritikus időben/helyzetben került sor: a háború, pusztító betegség, aszály, veszély, meddőség, titoktartás, nagy feladat előtt stb. Ilyenkor segítségül hívták isteneik nevét. Ismeretes olyan gyakorlat is, amikor a királyra hivatkoztak, esetleg az égre vagy a földre (ahol az istenek laktak, Mt 5,34), az országra, szentélyeikre (vö. Mt 5,35) vagy saját fejükre-lelkükre (Mt 5,36). Ez azért volt így, mert ezzel nyomatékot akartak adni annak, hogy akire hivatkoztak, az mintegy garanciát vállal azért, hogy a megállapodás, amiben a felek megegyeztek egymás között és isteneik előtt, tartós legyen. Az eskü kimondását úgy időzítették, hogy az valamilyen ünnepi keretek között hangozzék el, pl. egy nagy ünnep vagy az áldozat alkalmával. Ez mind azt mutatja, hogy az esküt tevők tanúk előtt álltak és önmagukra nézve a kimondott eskü betartását hivatalosan is kötelezővé tették. Ehhez társult még az is, hogy az esküvel együtt kimondták az átkot is. Ez nyomatékot adott az eskünek, mert aki azt nem tartotta volna be, vagy szándékosan megszegte, arra ítélet várt, vagyis a másik félre sem maradt kötelező az esküben foglalt megállapodás betartása, tehát újra szabad lett a kezük, sőt: akár le is gyilkolhatták egymást, mivel hűtlenséget követtek el egymás ellen. Ezért az ókorban az esküszegést néha véres bosszúállás követte, s mindez jogosan történhetett. Sőt: maga az igazság követelte az ilyen eljárást.   

2. Az ószövetségi esküfajták és esküminták

Mivel a zsidók az ókori népek civilizációjába tartoztak, az ő társadalmukban is az ókori népekhez hasonló eskügyakorlat érvényesült. Mivel azonban mi mint keresztyének éppen a zsidó hagyományokra támaszkodunk, és azokat az Ószövetségből elég jól ismerjük, így a többi néptől eltérően többet tudunk arról, hogy mit jelentett az eskü a zsidó népnél és hogyan zajlott az esküfogadás.

2.1. Esküfajták          

A bibliai Izraelben több esküfajtát ismerünk. Volt, amikor az eskü a segítség érdekében történt. Így cselekedett Jákób is, amikor Ézsau előtt menekülve nagy félelmében segítségül hívta az ÚR nevét (1Móz 28,20-22), vagy Jefte is, amikor háborúba indult az ammóniak ellen (Bír 11,30-31). Máskor meg az eskütétel a kötelesség érdekében történt. Így tudunk arról, hogy József esküvel is megerősítette Jákóbnak tett ígéretét, hogy nem hagyja Egyiptomban apja holttestét, hanem a régi családi sírhelyükön temeti el ősei mellé (1Móz 47,29-31), és hogy így fog cselekedni. Ismerünk olyan eskügyakorlatot is az ókori Izraelből, amikor azt az ítélet érdekében kellett tenni. Ez akkor került végrehajtásra, ha az igazság kiderítése megkívánta ezt az eljárást. Így járt el a nép Salamon király idejében, amikor valaki vétkezett felebarátja ellen: Isten színe (oltár) előtt fogadalmat kellett tennie, hogy valóban hogyan cselekedett, vagyis hogy vétkes-e vagy nem (1Kir 8,31). Máskor meg a gyanúsított vétkesnek nemcsak esküt kellett tennie, hogy ártatlan, hanem olyan cselekményt is meg kellett tennie, amely segítségével kiderülhetett az igazság (pl. házassági hűség, ill. hűtlenség ügyében, árulás ügyében stb.). A leggyakoribb izraeli eskü azonban a szövetség érdekében történt, vagyis a közös ügy megtartása érdekében. Ez érvényes volt egyaránt a két emberi fél között, és az ember/nép és Isten között is. Ilyenkor maga az ÚR őrizte a szövetségi hűséget, aminek megszegése akár nemzeti katasztrófát is maga után vonhatott. Tulajdonképpen az egész zsidó kiválasztás és népi sors ezen az alapon érvényesült a történelemben, és ez tartja életben a mai Izraelt is: Isten kiválasztotta őket, esküvel megerősítette a szövetséget, de a néptől is ilyen hűséget vár el. Izrael fájdalmas történetének a kulcsa valahol ebben a kérdésben rejlik a leginkább.

2.2. Esküminták

Az ószövetségi emberek az esküt bizonyos szöveg elmondásával mondták ki. Leginkább Isten nevét hívták segítségül, vagy Isten segítségére hivatkoztak, akár feltétel gyanánt is. Ilyenkor a HA szócska előzte meg a kimondott fogadalmat. Jákób mondja Béthelben az ijesztő álom után, hogy „Ha velem lesz Isten és megőriz ezen az úton, ... akkor…” (1Móz 28,20-22). Jefte is így tett fogadalmat: „Ha valóban kezembe adod az ammóniakat, … akkor… „ (Bír 11,30-31). A leggyakoribb az volt, amikor az élő ÚRra hivatkozva esküdtek a próféták nehéz küldetésükben: „Él az ÚR... hogy”, vagy: „Az élő ÚRra mondom, hogy …” Többnyire az ilyen eskü az ÚR ügyét volt hivatott őrizni vagy az Isten szövetségét megtartani. Ez maximális komolyságot és következetességet akart garantálni az ügynek.        

2.3. Eskügyakorlatok

Az ószövetségi nép gyakorlatában az eskü kimondását többnyire valamilyen cselekmény is kísérte vagy kiegészítette. Ilyenkor szokták a kezüket vagy ujjukat az égre emelni, máskor a csípő alá tett kézzel esküdtek (1Móz 47,29). Egyszerű esetben kezet fogtak egymással a felek. Gyakori volt Isten oltára előtt esküt tenni, ami már komoly kultikus szertartást igényelt. Máskor meg az eskü megpecsételésére megkenték a szertartás kövét („asztalát”) vérrel vagy olajjal (1Móz 28,18). Ismereteink szerint a komoly eskütételnél a felek kettéhasították az állatokat és átmentek közöttük (1Móz 15,10.17), vagy költséges áldozatbemutatást végeztek, ami mindenképpen azt jelentette, hogy az esküt áldozati vérrel is megpecsételték. Nem volt ritka eset, hogy az esküt közös áldozati étkezéssel pecsételték meg: az ilyen szent kultikus evés és ivás az „ügyfelek” belső közösségét és összetartozását is hivatott volt megerősíteni (2Móz 24,9-11; 1Sám 1,9-11).

2.4. Isten is mond esküt

Meglepő lehet, de tudunk arról is, hogy az ÚR is megesküszik, hogy a nép által kimondott esküt ő is őrzi. Ez egyrészt bizonyos védelmet akart jelenteni a szövetségtiprókkal szemben, hogy abszolút komolysággal vegyék az esküt. Így az eskü kimondásában benne foglaltatik a segítség és az áldás feltétele, ill. az átok és a büntetés fenyegetése is. Ugyanakkor az ÚR esküje mást és többet is jelent. A konkrét ószövetségi példák négy fajtáját ismerjük, amelyek azt mutatják, hogy:

1. Isten esküvel is megerősítette, hogy Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak, ill. utódaiknak adja az ígéret földjét, tehát örökös országot, ahol lakhatnak és nevét tisztelhetik.
2. A fogságban levő népnek Isten esküvel ígérte meg, hogy hazaviszi őket és visszaadja, ill. helyreállítja az atyák örökségét, beleértve Jeruzsálemet és a templomot, az ő imádatának helyét.
3. Dávid házának esküvel tett ígéretet az ÚR, hogy az ő magvából származik kiválasztottja, Felkentje, vagyis hogy az ő vérbeli utódja lesz a Messiás.
4. És megesküdött az ÚR, hogy a messiási királyi papnak Melkisédek rendje szerint valónak kell lennie (Zsolt 110,4). Ahogy tudjuk, sokat problémáztak ezen éppen a kumráni közösség tagjai, de Jézus Krisztusban ez csodálatosan be is teljesedett, hiszen Jézus József után dávidi-királyi sarjadék volt, anyja, Mária után pedig lévi-papi utód. Az ÚR megtartotta az esküvel tett ígéretét.

2.5. Az eskü teológiai jelentősége

Számunkra most az a legdöntőbb, hogy lássuk: az ószövetségi nép körében gyakorolt eskü mindig valamilyen ünnepélyes hitvallás és elkötelező nyilatkozat, amivel sorsdöntően csatlakoznak Istenhez, szövetségéhez, Isten ügyéhez, kiválasztásához vagy népéhez. Ugyanakkor azt is jelentette az eskü, hogy társat kaptak a zsidó emberek abban a fontos ügyben, amit véghez akartak vinni. Az eskü tehát társszerzést is jelent, vagyis hogy bizonyos nehéz ügyben nem maradok magamra, hanem lesz komoly társam, akivel az előttem levő feladatot-ügyet jobban meg tudom oldani. Az eskü azonban bizonyos megkötést jelent a szabálytalan taktizálás előtt, hogy a társamat ki ne játsszam, meg ne károsítsam, vagy magamat ne keverjem bele olyan ügybe, ahol eleve elbukhatok (vö. pl. pogány istenekhez való fordulás a remélt segítség érdekében). Ebben az értelemben az eskü már bizonyos irányvonalat, lelki életformát, felfogást és magatartást határoz meg, amikor már nem cselekedhetek önállóan/önfejűen, hanem már valakihez kell tartanom magam, ahhoz a másik félhez, akivel együtt alkotjuk az egészet. Ugyanakkor főleg a próféták arról beszélnek, hogy aki hamisan esküszik, arra büntetés vár. Az esküszegés esetén ugyanis az ilyet Isten kiközösíti szövetségéből, és ő Isten nélkül maradva átkot von magára. Ez akkor is fennállt, amikor valaki nyerészkedésből tett esküt, hogy a szövetség színlelésével a másik felet lépre csalja, azután becsapja, és ezzel nyereségre tegyen szert. Ezért az eskühöz való hűség nagyon komoly dolog volt. Ezért a Zsolt 15,4-ben arról olvashatunk, hogy többet ér az eskü hűséges megtartása, még hogyha káromra is történik, mint a siker vagy nyereség esküszegéssel. Ezért amikor pl. egy-egy királyt vagy papot szolgálatba állítottak (inthronizáció, inauguráció), segítségül hívták az ÚR nevét, és esküvel is megerősítették, hogy teljes hűséggel töltse be a szerepét, még élete árán is.

3. Az újszövetségi eskütilalom és eskügyakorlat

Az újszövetségi egyház és annak iratai nagyon óvatosak. Az Újszövetség sokkal tartózkodóbb az esküvéssel kapcsolatban, mint az Ószövetség. Jézus óva int a felelőtlen esküdözéstől: (Mt 5,34; 14,3-12). Főleg Máté evangélista, aki jobban figyelt a zsidó szokásokra és törvényekre, elmondja, hogy Jézus kritizálta a farizeusokat, hogy – szerinte felelőtlenül és feleslegesen – esküdnek az égre, földre, Jeruzsálemre, templom aranyára, saját fejükre stb. Bizonyára azért, hogy komolynak tűnjön a szavuk, pedig tudta, hogy szívükben sok romlottság van, és hogy az eskü is csak színjáték a hiszékenyek megtévesztésére. Jézus azt tartja, hogy ne a pátosz vagy káprázatos szertartás döntsön, hanem szavunk őszintesége és komolysága. Ezért az eskü helyett inkább a komoly igen-igen vagy nem-nem fejezze ki egyértelmű álláspontunkat (Mt 5,38). Hogy ez probléma lehetett a zsidókeresztyének körében mintegy fél évszázaddal később is, mutatja Jakab levele, ahol újra hangsúlyozni kellett az Úr Jézus szavait (Jk 5,12). Tudjuk azt is, hogy az öntudatos esküdözésnek két szomorú esetét említi az Újszövetség: az egyik Péter esete, aki ijedtségében és életféltésben esküdözött a szolgák és katonák előtt, hogy nem ismeri Jézust és nem tartozik hozzá (Mt 26,74). A másik eset Heródes esete, aki részegen és felelőtlenül esküdött, és ez Keresztelő János fejét kaszabolta le (Mk 14,71). De talán a legútbaigazítóbb újszövetségi ige az esküvel kapcsolatban a már olvasott textus Zsid 6,16-17: „Mert az emberek önmaguknál nagyobbra esküsznek, és náluk minden ellenvetésnek véget vet, és mindent megerősít az eskü. Ezért tehát az Isten, mivel még teljesebben akarta megmutatni az ígéret örököseinek, hogy elhatározása változhatatlan, esküvel vállalt kezességet”.         Ez az igehely beszél az akkori egyházi emberek és apostoli gyülekezetek általános gyakorlatáról. Ezzel a Zsid írója utal az eskü egyházi használhatóságára és argumentációjában hivatkozik magára Istenre is, aki szintén megesküdött. Ebben a levélbeli kijelentésben elárul néhány ősegyházi szempontot.

1. Szerinte az eskünek akkor van értelme, ha nagyobbra hivatkoznak benne, mint amilyenek az esküvő felek.
2. Az esküre azért van szükség, mert az emberek között ellenvetések/viták vannak, ami viszont különbséget és bizalmatlanságot árul el.
3. Az eskü azonban ennek véget vett, mert közös alapra helyezi a feleket, akik az egységet (megegyezést, közös akaratot) esküvel erősítik meg.
4. Isten maga is tett esküt, éspedig az embereknek (az ígéret örököseinek), hogy döntése változhatatlan, és nem fogja megmásítani.
5. Az eskü tehát bizonyos kezességet rejt magában, hogy a megállapodás érvényes, sőt kötelező érvényű.

A későbbi (jánosi kisázsiai) egyház is hasonlóképpen gondolkodott ebben: A Jelenések könyvében az angyal is esküszik az örökkön-örökké élőre (Jel 10,6-7), hogy a jövő új formát ölt és hogy Isten ígéretei/titkai beteljesednek.

Mindez azonban azt árulja el nekünk, hogy az eskü kérdése nagyon érzékeny dolog volt az ősegyházban, ezért az embereknek ajánlott volt inkább nem esküdni, mint az esküt megszegni. Igaz, hogy főleg Pál apostol hivatkozik az Úrra, amikor nyomatékosan akar beszélni, és azt mondja, „Tudja az Úr”, vagy „Az Úr a tanúm”, és aztán folytatja a mondanivalóját. De az esküdözésbe nem kezd bele. Ezét azt mondhatjuk, hogy az apostoli egyház mint teológiai lehetőséget ismerte és használta az esküt, de nagyon óvatosan bánt vele a gyakorlatban.

4. A mai presbiteri eskü jelentősége

Kérdésünk tehát ma az lehet, hogy mit tegyünk mi az esküvel, és egyáltalán hogyan szemléljük annak használatát az egyházban, beleértve a presbiteri esküt? Nos, az elmondottak alapján mi is a következőket mondhatjuk:

1. Az eskü Isten kezébe tesz minket, és őt fogadja mellénk társul.
2. Az eskü kizár minden más megoldást, más ellentmondást vagy félreértést, esetleg mellékcélokat és hiú vagy alantas reményeket.
3. Kálvin szerint: az eskü – más eszközök és bizonyítékok híján - garanciát hivatott biztosítani, hogy úgy lesz, ahogy mondják az eskü résztvevői.
4. Abból kell kiindulni, hogy az esküben foglaltak és maga az eskü egyformán kötelező érvényű mindkét félre.
5. Az eskü nagy felelősséget (lelki súlyt) rak mindkettőjükre.
6. Egyházi gyakorlatunkban ezért törekedni kellene az elmondandó szöveg minél egyszerűbb formájára.
7. Mivel az egyházi eskü általában nemcsak Isten előtt, hanem más (feljebbvaló emberi hatóság) előtt is történik, akinek kezébe teszik le, az nem állhat a másik fél felett, nem uralhatja őt és nem zsarolhatja, hanem csak hűségre kérheti és buzdíthatja saját példájával.
8. Mivel emberek vagyunk, és közel van hozzánk az esendőség (emberi gyarlóság), szükség van arra, hogy egymást az eskü megtartásában erősítsük, és hogy a másik félnek is segíteni kell az eskü betartásában.
9. Az eskü áthágásának esetén mindkét fél felelősséggel tartozik Istennek. Az egyiknek bukása szégyent jelent mindkét félre (a többi presbiterre, a gondnokra, a lelkipásztorra, az esperesre, a püspökre is).

Összefoglalás

Végül pedig próbáljuk meg röviden összefoglalni az esküvel kapcsolatban elmondottakat: Az eskü bizonyos helyzetet vagy adott szót erősít meg. Kezességet nyújt a másik félnek. Az eskü kötelez a közös ügy megtartására. Az eskü segítő társat ad, összeköt azzal, akinek vagy aki előtt elmondtuk az esküt. Esküt nem nyereségből teszünk, hanem komoly ragaszkodásból és szolgálatkészségből – és hátrány esetén is megtartjuk, mert nem lehet nekünk más nyereségünk, mint Krisztus. Esküszegés esetén nem lehet más utunk a szabadulásra, mint Péter bűnbánó sírása. A tékozló fiút pedig, aki úgy tér vissza, mint aki már nem akar mást, csak otthon lenni az apjánál, az Atya régi bizalommal és szeretettel visszafogadja. Talán ilyen (lehet) a mi esküink története is.