Párbeszéd az online istentiszteletekkel kapcsolatban

Dr. Fazakas Sándor: Távistentiszteletek gyülekezet nélkül?

2020. március 22. Az első vasárnap, hogy a koronavírus gyors terjedése miatt hozott kormányzati intézkedésekkel összhangban, a református templomokban és imaházakban is szüneteltetésre kerültek az istentiszteleti alkalmak - legalábbis a gyülekezet részvételével. Számos lelkész viszont élve a digitális kommunikáció kínálta lehetőséggel, élő egyenes adásban igyekezett „istentiszteletet közvetíteni” a hívek számára: palástban, szószékről vagy úrasztalától, az istentiszteleti rendtartás teljes vagy részleges keretében, - de üres templom előtt, a felvevő kamera, legfeljebb technikai személyzet társaságában.

Első hallásra, látszatra úgy tűnik, dicséretes és kreatív a vállalkozás. A szándék, hogy nehéz és vészterhes időben az evangéliumhirdetéssel elérjük - akár a kibertér közvetítésével - a félelemben élő embert, hogy az imádságok által megszólaltassuk az általa ki nem mondott szorongást, kétséget, bizalmat vagy reményt, önmagában nem lehet problémás. Az sem zárható ki, hogy nagyon sok, kényszerből otthon maradt gyülekezeti tag számára látni a képernyőn lelkipásztorát, hallani a hangját, látni az otthonos templomtér belső enteriőrjét, hallani a harangok zúgását, meghitt, felemelő vagy bátorító érzés lehet. De vajon, mit jelent egyházi és teológiai önértékelésünkre nézve az a körülmény, ha tartósan be kell rendezkedni a templomtérben összegyülekezett gyülekezet nélküli istentisztelet műfajára? Nem beszélve arról, hogy a vírus elérheti a lelkipásztort is, s betegség miatt sorra ritkulhatnak vagy szűnhetnek meg az online közvetítések. És vajon ez a műfaj (a hívek aktivitása nélkül) nem újból csak a vallási értékekre irányuló fogyasztói szemléletet hivatott tovább erősíteni?

A kérdés számomra sokkal inkább így hangzik: miként értékelhető teológiai szempontból ez a kényszermegoldás? Milyen ekkléziológiai minősége van az ilyen módon imitált istentiszteleteknek, és milyen következményekkel számolhatunk? Vagy még kíméletlenebbül, önkritikusan fogalmazva: nem mulasztottuk-e el már sokkal korábban azt a teológiai műhelymunkát, amely biztos tájékozódást nyújtana az ilyen helyzetekre nézve, hogy az ilyen rendkívüli esetek és hasonló kényszerszülte alkalmak ne a teológiai megalapozás és reflektálatlanság hiányérzetét keltsék? És milyen feltétel mellett, milyen reformátori-teológiai felismerések fényébe beállítva kellene értékelnünk online-istentiszteleteink sorozatait?

Olvasom, hogy az Erdélyi Református Egyházkerület honlapján un. vezérfonalat adott közre otthoni családi áhítatok tartása végett, azzal az indoklással, hogy „vészterhes időben otthonainkban is megszentelhetjük a vasárnapot az Isten igéje köré gyűlve” (ld. http://reformatus.ro/vezerlofonal-a-csalad-ahitatahoz.html). Na, végre! - állapítom meg jóleső érzéssel. Hiszen erről szól a reformátori alapfelismerés: hogy személy szerint állok én, s hozzám hasonlóan a másik hívő ember Isten színe előtt. Hogy az Isten előtt való elcsendesedés, az Ige olvasása, a könyörgés a hívő keresztyén életforma alapja és nélkülözhetetlen feltétele, - azaz válasz Isten embert megszólító közelségére. 

A személyes és közvetlen istenkapcsolat tudatosítása és megélése a reformátorok alapvető felismeréséhez és egyházépítő igényéhez tartozott. De ők nemcsak hirdették, maguk is élték az Isten színe előtt való személyes elcsendesedés, az intenzív imaélet, a hittapasztalat általi megajándékozottság életformáját - a középkori intézményes egyház ember és Isten között közvetíteni kívánó szerepével szemben. De vajon, történelmileg nézve nem esett vissza a protestantizmus saját igei felismerései előtti állapotba? Nem ugyanazt a közvetítő szerepet igyekszik a hivatalos/hivatásos egyház tagsága (a klérus) eljátszani, amelyet végérvényesen el kívánt búcsúztatni: a közvetítő szerepet?  Ugyanis nem tudunk másra gondolni, amikor az online-közvetítések egynémelyikében azt halljuk, hogy a vírus okozta vészhelyzet megakadályozta a híveket abban, hogy Krisztushoz jöjjenek, de majd a képernyők és közvetítések átveszik azt a szerepet, amit a „rendes” istentisztelet alkalmával a Szentlélek hivatott betöltetni, az Istennel való kapcsolattartás realitását… Mintha mindez az egyház hivatalos szolgái, a lelkészek nélkül nem is működne….

De lássuk ezt a kérdést az egyház ismertető jegyei (notae ecclesiae) és tulajdonságai (attribútumai) felől, valamint a liturgikus/szakrális tér szempontjából.

A reformátorok, valamint a reformátori hitvallások egybehangzó meggyőződése szerint az egyház egyszerre congregatio és communio: a hívek összegyülekezése (összegyűjtése), valamint a Krisztussal és egymással való közösség megélése, a Szentlélek ereje és hatalma által. De egyik sem működik a másik nélkül, legalábbis az egyház földi, látható, szervezeti formájának rendjében nem. A hívek összegyülekezése jelenti a külső látható keretét annak a közösségnek, amelyet a Szentlélek megteremt - a Krisztus életében és halálában, illetve a feltámadott Úr jelenlétében való részesedés (communio, unio mystica) pedig látható és megtapasztalható közösségben (congregatioban) mutatkozik meg, adott helyen és időben. Az Ige és a sákramentumok köré egybegyűlt gyülekezet nélkül nehéz lenne egyházról beszélni, mint ahogy a communio belső tartalma nélkül semmilyen összegyülekezés nem tekinthető igazán egyháznak. Az egyház egyik valóságát sem képes az ember önmagában - sem a congregatiot, sem a communiot -, vagy az intézményes egyház adminisztrációja és szervezeti struktúrája által biztosítani. Vagyis, mai helyzetünkre vetítve: nem ringathatjuk magunkat abban az illúzióban, hogy a hívek összegyülekezése nélkül imitált istentisztelet közvetítése vagy streamelése által pótolható az, ami az egyház liturgikus rendjében Isten-tiszteletként - a Szentlélek erőterében és hatalma által, könyörgésünk kíséretében, de a magunk hatékonysága nélkül - vasárnapról vasárnapra megtörténhet. Ennek a „történésnek” komolyan vétele, s Szentlélek-Isten gyülekezetet összegyűjtő és megtartó, a maga jelenlétében részesítő hatalmába vetett hit realizmusa nélkül minden istentiszteletnek nevezett kísérlet csak vallásos rendezvény marad, egy a vasárnapi szabadidős rendezvények kínálatából. Egy vallásos rendezvényt lehet ugyan pótolni technikai eszközökkel távvezérléssel, online közvetítésekkel, azt sem zárom ki, hogy ez egyes nézőkben még lelkesedést is kelt, - de nagy a kísértés, hogy mindez a hivatalosak (a klérus) szerepének megkerülhetetlenségéről, közvetítő szerepéről szól, s ennek (akár kimondatlanul is) pótolhatatlanságát hivatott hirdetni…

Másfelől érhető a gyülekezet tagjainak vágyódása a templomterek, a „szent helyek” felé. Jó látni e tereket, - ha élőben nem is, de legalább képernyőn, monitoron. A liturgikus, szakrális terek ugyanis nem önmagukban szentek, - de a „szent lenyomatát” hordozzák magukon, azt szimbolizálják. Évszázadok és nemzedékek hittapasztalatainak, teológiai felismeréseinek, vallási és spirituális meggyőződéseinek formába öntött terei ezek, amelyek a kultusz, a rítus, az istentisztelet számára biztosítják a helyszínt, illetve az emberi lét transzcendens meghatározottságára mutatnak. Szakrálisnak, liturgikusnak mondjuk e tereket, mert ama „másik valóság” megtapasztalását teszik lehetővé, helyet és alkalmat biztosítanak az elcsendesedésre, a lélek belső békéjének keresésére, az imádkozásra, s jó, ha ilyen minőségükben elkülönülnek a profántól. De vajon ezt a funkciót más, provizórikus vagy elkülönített terek nem tölthetik be? Dehogynem, hiszen tudjuk, hogy nem Istennek, hanem az embernek van szüksége kultikus helyekre (ld. 1Kir 8,26-27). Ott, ahol emberek egyik-percről a másikra merényletnek, tömeges balesetnek vagy természeti katasztrófának válnak áldozataivá, s ahol hozzátartozók, barátok s kollegák gyertyát gyújtanak, egymásba kapaszkodnak, fényképeket és virágokat helyeznek el, ott nem szakrális térré alakul hirtelen az amúgy profán helyszín? Vagyis, ott ahol az embernek egzisztenciális megrendülésben lesz része, élettapasztalatok félelemmel töltik el, és rádöbben, hogy nem ura saját sorsának, ahol egy félelmetes hatalom bármikor kiszakíthatja szerettei köréből, ott nem kellene teret engedni annak, hogy Istenhez kiáltson, hangot adjon megrendülésének, fohászkodjon vagy csendben reménykedjen? Nos, nem zárható ki, hogy a nem kultikusnak/liturgikusnak szánt terek, pl. egy családi otthon a reménység, a könyörgés, az igeolvasás, az emlékezés, illetve a saját egzisztencián túlmutató megtapasztalás szakrális térré válik (ideiglenesen). Kérdés, hogy kapnak-e az érintettek segítséget arra nézve, hogy - pl. járvány vagy más veszély, gyülekezési és kijárási tilalom idején - áhítat és Isten előtti elcsendesedés végett meg tudják teremteni maguk és szeretteik számára a „szent idő és tér” alkalmát? Nos, ezért tartom nagyon értékesnek az Erdélyi Egyházkerület ajánlását a házi áhítat tartására nézve, mert számol az egyéni és családos elcsendesedés, az Igére figyelés és könyörgés alkalmával, illetve ehhez ad bátorítást, bíztatást.

Ha valóban számolni lehetne azzal, hogy amikor vasárnap megkondul a jól ismert harang hangja, s ez egyszersmind hívogató hang lenne arra, hogy a gyülekezet tagjai otthonukban időt szakítva, s arra méltó módon odakészülődve, a Lélek segítségül hívásával Írás felé hajolnak, olvassák és hallgatják az Ige szavait, teljes értékű Isten-tiszteletnek kellene az ilyen alkalmakat tekintenünk. Nemcsak azért, mert abban a provizórikus szakrális térben megszólal az Ige, hanem azért is, mert erőt és reményt merítene az érintett ember abból a körülményből, hogy ebben a percben és órában nemcsak ő, de a gyülekezet többi tagja és számos keresztyén is ezt teszi. Ez az „egyidejűség” és „egyakarat”, a sorközösségnek a mennyei istentiszteletbe egy szívvel és egy lélekkel való bekapcsolódása - akár egy térben való fizikai együttlét nélkül is - több erőt adnak, többet megéreztetne a hívő emberrel a Krisztus egy, szent és egyetemes egyházához való odatartozásából, mint a monitorokra és online-közvetítésekre való esetleges és végső soron ellenőrizhetetlen, interakcióhiányos rákapcsolódás.

Nyilván, ennek a „történésnek” a garanciája újból nem az ember kezében van. Ha megvalósul, akkor ez is a Lélek munkájának köszönhető, s az ebben való részesedés pedig ajándék. De ez ajándék fogadására való felkészítésben a lelkészeknek újból, ugyanakkor másképp lehet kulcsszerepe: megfelelő igeszakaszok ajánlásával, rövid igamagyarázatok, meditációk vagy imádságok megosztásával, az egyidőben történő,  és ugyanazon bibliai igeszakasz felett való elcsendesedésre való meghívással, vagy az egyéni elcsendesedést szolgáló további gyakorlati tanácsokkal - akár digitális eszközök segítségével is - bizonyságát adhatná annak, hogy a hitben felnövekvő, személy szerint Isten színe előtt álló, ugyanakkor Isten előtt személy szerint számot adó hívő embernek tekinti gyülekezeti tagjait. Vagy legalábbis ehhez kíván segítséget nyújtani. Ez lenne igazán a reformátori mérték istentiszteleti életünkre nézve e nehéz időben, - s nem kellene félni attól, hogy nem vágyik majd vissza a vész elmúltával a hitben megerősödött ember a gyülekezet közösségébe, a templomba, Isten közös dicsőítésére.

Dr. Bogárdi Szabó István: Vita arról, ami nincs?

Nehéz fába vágta a fejszéjét Fazakas Sándor professzor úr, amikor a „Távistentiszteletek gyülekezet nélkül?” című írásában - link a cikk alján - azt kérdezi: „vajon, mit jelent egyházi és teológiai önértékelésünkre nézve az a körülmény, ha tartósan be kell rendezkedni a templomtérben összegyülekezett gyülekezet nélküli istentisztelet műfajára?”

Aztán még mintegy tucatnyi más kérdés is felvet, többek között a lelkipásztorok lehetséges megbetegedéséről, a fogyasztói szemléletről, az ekkléziológiai minőségről, a teológiai műhelymunkáról, továbbá a teológiai értékelés feltételeiről, a reformáció előtti állapotokba való visszaesésről, a klérus közvetítő szerepéről, a profán terek provizórikus szakralitásáról. Ezekre a kérdésekre részben felel is, és egy-egy metszetben, még ha túlhegyezve is, voltaképpen megfelelő válaszokat is ad. Csak hát az első kérdés miatt valahogy nem tud összeállni a dolog.

Kérdezzünk nyomban vissza! Miért kellene tartósan berendezkedni „gyülekezet nélküli istentiszteletre”? És mitől lenne ez „műfaj”? A kérdésre ugyanis egyértelmű nemmel kell felelnünk, és ezzel mindjárt szélnek lehetne ereszteni a többi gondolatot.

Kétségtelenül, most fennáll egy különös körülmény. A koronavírus-járvány miatt a templomok, úgymond, zárva vannak, ugyan nem rendeletileg, de az is bekövetkezhet. Ám azt, Fazakas professzoron kívül, senki nem gondolja, hogy valamiféle tartós berendezkedést célozna a lelkipásztorok azon igyekezete, hogy gyülekezetük tagjait valamilyen módon (éppenséggel a digitális kommunikáció eszközeivel) megszólítsák, számunkra üzeneteket továbbítsanak, vigasztalást, reménységet közvetítsenek - akár istentiszteleti, tehát liturgikus formák között.

A „gyülekezet nélküli istentisztelet” fogalma fából vaskarika, mint azt hosszasan fejtegeti írásában Fazakas professzor úr is. Ezért nem értem, miért vezeti be mégis a fogalmat? Talán azért, hogy megsemmisítse, azt, ami nincs? Vitatkozzunk, azon, amin nincs miért vitatkozni? De azért itt van egy bökkenő. Azzal, hogy gyülekezet nélkül nincs istentisztelet, a facebookozó, streamelő, youtube-ozó lelkésztársak éppen annyira tisztában vannak, mint Fazakas professzor úr. Meg azzal is, hogy mindenféle más személyes kapcsolattartás megnehezedett. Én inkább vártam volna útmutatást arra nézve, hogy miképpen segítsük a gyászmunkát olyan családoknál, akik rokonság nélkül, legszűkebb körben állhatnak meg szerettük koporsója mellett.

Lelkészeink tehát most, jobb híján, digitálisan erednek széledező nyájuk nyomába, s így szeretnének közösségben lenni velük ebben az átmeneti és rendkívüli időben. Ha a házastársak valami okból távol vannak egymástól, aligha intézhetik el a dolgot azzal, hogy: ne telefonálj, ne írj levelet, ne üzenj, mert a házasság csak személyes, közvetlen kapcsolatban gyakorolható. És megfordítva, a levélírásra, telefonbeszélgetésre (skype-olásra vagy zoomolásra) sem mondja senki, hogy a különlét tartósítását vagy éppen válást elősegítő műfajok lennének. Éppen ellenkezőleg!

Hogy aztán egyházunkban volna fogyasztói szemlélet spirituális téren is? Van! Hogy firtatnunk kell az „ekkleziológiai minőséget”? Hogyne kellene, ez protestáns principium! Hogy fogyatékos a teológiai műhelymunka a digitális kommunikáció és az istentisztelet, különösen a prédikálás összefüggésében? Nyilvánvaló. Talán az „Igazság és Élet” című folyóirat az egyetlen egy kivétel, ha jól tudom, s minden számában közöl családi áhítati anyagokat, és csakis digitálisan olvasható. És hogy a teológiai értékelésnek vannak feltételei?

Természetesen. Ilyen lehet például a reformáció törekvéseinek késő-liberális olvasata is, amely a protestantizmus lényegét az antiklerikalizmusban láttatja. (Bár szerintem a II. Helvét Hitvallás egészen mást mond erről.) És, hogy a digitális kommunikáció istentiszteleti médiumként való használata a reformáció előtti állapotokba való visszaesést jelent? Nyilván. Assisi Szent Ferenc megafonon, rádión, tévén keresztül prédikált a madaraknak. És hogy a lelkészeink a klérus közvetítő szerepét játszanák mostanság, e „körülményes” időket kihasználva? No végre, mondanám, legalább végre felveszik a palástot, és nem lezserkednek, mint megannyi „rendes” istentiszteleten, ahogyan ez eldivatozott. És milyen csodálatos, az igét nem digitális eszközből, hanem Bibliából olvassák! Miközben, sejtelmünk sincs, hogy mi az a „közvetítő szerep”, amire professzor úr utalgat. És hogy a profán tér és idő provizórikusan szakrális térré és idővé válhat? Hát hogyne. Mi több. Éppen erről van szó! És amúgy a gondviselés eszközeit nem vetjük meg! (II. Helvét Hitvallás) Nem vesszük le a beteget a lélegeztetőgépről, csak mert normálisan a tüdeje is elég hozzá az embernek.

Ha jól emlékszem, Karl Barth beszél arról valahol, hogy a teológia feladata az egyház élettevékenységének (és igehirdetésének) kritikai vizsgálata. Arról viszont keveset beszél Barth, hogy voltaképpen (rajta kívül) még ki a teológus? Kollegánk ő, nekünk lelkészeknek? Hivatásos elemző? Hűvös kívülálló? Fenntartásokkal érvelő támogató? Ő is tagja a klérusnak? És immunis teljesen a pózolástól? S a teológus amúgy milyen teológiai feltételek alatt áll?

Még egyszer, szögezzük le: a „gyülekezet nélkül tartott” istentisztelet nem tekinthető „műfaj”-nak. Vegyük inkább szükségmegoldásnak, jelzésnek. Vagy ha ragaszkodunk a műfaj szóhoz, akkor tekintsük prófétai műfajnak, mert éppen olyan kiszolgáltatott, mint a szeretet beszéde mindig. Éppen olyan „nem-profi”, mint valamennyi ügyetlenkedésünk válságórán. És éppen annyira nem-klerikális, mint amennyire nincsen istentisztelet gyülekezet nélkül. Tudom, vannak hiú és magakellető szolgatársak, akik most előre ugrottak. És vannak ügyetlen megnyilatkozások, és még ügyetlenebb megoldások. De nem langyosak! Pál ezt mondja a Filippi levélben: „Némelyek ugyan irigységből és versengésből is, de mások jóakaratból is hirdetik a Krisztust. Némelyek versengésből prédikálják a Krisztust, nem tiszta lélekkel, azt hívén, hogy fogságom nyomorúságait így megnevelik; de mások szeretetből, tudván, hogy én az evangéliumnak oltalmazására rendeltettem. Mert mit mondjak? Csakhogy minden módon, akár színből, akár szívből, a Krisztus prédikáltatik: és én ennek örülök, sőt örülni is fogok.” (Filippi 1,15-18) Köszönöm, lelkésztestvérek!

És imádkozzunk a teológusokért, hogy meg ne fertőzze őket a flegma!

Bogárdi Szabó István

Az említett értekezés, amire reflektáltam itt olvasható.

http://szocialetika.drhe.hu/…/77-tavistentiszteletek-gyulek…

Dr. Fazakas Sándor válasza:

Főtiszteletű Szabó Püspök Úr,
Kedves Tanártársam, István!

Mivel személyemet érintő módon reagáltál a facebookon tanulmányomra, a személyes megszólítottság jogán válaszolok.

Köszönöm, hogy elolvastad írásom, és örülök, hogy a sarkalatos teológiai kérdésekben egyetértünk -, mert amit kifogásolsz, az nem teológiai jellegű.

Meggyőződésem, hogy teológiai reflexiókra továbbra is szüksége van egyházunknak. Az utóbbi két napban számos kommentár és bejegyzés látott napvilágot tanulmányom és a Te válaszcikked kapcsán. Nagyon sok értékes és tartalmi megállapítás is rögzítésre került, amelyeket itt e helyen is külön köszönöm a kollegáknak (és azoknak is, akik közvetlenül, személyes üzenetekben vagy telefonhívások során reagáltak a kérdésfelvetésemre). Magam is sokat tanultam a bejegyzésekből, visszajelzésekből (ld. Disputa és Quo vadis virtuális lelkészi kör a facebookon). De e visszajelzések azt is elárulják, hogy mégis van vita és tanácstalanság e kérdésekben - bejegyzésed címével ellentétben.

Ugyanakkor az is kiderült, hogy a következő szint még égetőbb: mi van az „online úrvacsora” kérdésével? Nemcsak én kérdezem, hanem számos lelkésztársunk és gyülekezeti tag.

Úgy gondolom, nem irreális a kérés: hadd halljuk ebben a kérdésben végre teológiailag képzett, minősített és tisztségviselésre felhatalmazott egyházkormányzóink elvi-teológiai meglátásait és gyakorlati tanácsait! Húsvétig még van talán kis időnk…, s nem kétséges, tényleg elhúzódó helyzettel van dolgunk. Nem, nem provokatív a kérés! Ez az igény - nemcsak az enyém - természetes módon következik reformátori egyház- és tisztségértelmezésünkből.

Várunk tehát egyházvezetőink teológiai tanítására, vallva, hogy „ha valakik Isten igéjéből jobbra tanítanának, ezt megköszönve engedünk is nekik, és követjük is őket az Úrban, akinek dicséret és dicsőség” (ld. II. Helvét Hitvallás, Előszó).

Tisztelettel és áldáskívánással

Fazakas Sándor

Ui.: az „elefántcsonttorony” vagy a realitásérzék hiánya miatt aggódók megnyugtatására megjegyzem, több mint 25 évig voltam folyamatosan gyakorló lelkész, valós gyülekezeti közegben, ennek minden tapasztalatával együtt. De ez a tény előtted nagyon jól ismert!

Dr. Bogárdi Szabó István válasza:

Kedves Professzor Úr! Miután sokak személyét érintő módon nyitottál vitát, természetesen, személyedet érintő módon reagáltam. Megtisztelsz válaszoddal.
Az írásodhoz fűzött egyéb hozzászólásokat nem ismerem, mert a lelkészi körök facebookos vitacsoportjainak nem vagyok tagja. De térjünk a lényegre, ez pedig az „online úrvacsora” kérdésének felvetése.

Az úrvacsorai jegyek - a kenyér és a bor – vétele evés és ivás. Éppen ezért ez másféle tevékenység, mint az, hogy digitális eszközön hallgatunk egy idehirdetést, vagy egy közvetített éneket magunk is énekelünk, egy hallott vagy kivetített imádságot magunk is mondunk, és figyelve a képeket magunk is részesei leszünk egy eseménynek vizuálisan és virtuálisan. Virtuálisan nem lehet enni és inni. Márpedig a jegyek vétele része az úrvacsorának: „vévén Jézus a kenyeret, és hálákat adván, megtörte és adta nekik, mondván: Vegyétek, egyétek; ez az én testem. És vévén a poharat, és hálákat adván, adta nekik; és ittak abból mindnyájan; és monda nekik: Ez az én vérem, az új szövetség vére, amely sokakért kiontatik.” (Márk 14,22-24)

A jelenlegi járvány-helyzetben az úrvacsorázás legegyszerűbben házi-istentiszteleti formában oldható meg. Tehát maga a lelkipásztor is házi istentisztelet tartson (nevezhetjük karantén-istentiszteletnek is). A házi istentisztelet feltételezi, hogy a lelkészen kívül még legalább egy személy jelen van (házastársa, nagykorú gyermeke (i), gondnok, presbiter, kántor, webkamera-kezelő). A házi istentisztelet közvetítés technikai eszközökkel (webkamera) biztosítható.

Akik a közvetítést nézik, azok is alkossanak házi istentiszteleti közösséget. (Egy-egy család.)
Azzal a többlettel, hogy ezúttal készítsenek elő kenyeret (esetleg kis darabokra szelve), és bort (esetleg külön poharakban). Amikor a közvetítésben a lelkész az úrvacsorai liturgiát vezeti, ők is kapcsolódjanak be, az úrvacsorai kérdésekre ők is válaszoljanak hallható módon (Isten és a jelen levő családi, házi gyülekezet színe előtt), a jegyeket pedig osszák szét egymás között, az úrvacsorázás a rendje szerint (Lukács 22,19-20). Azt meghatározhatják, hogy milyen sorrendben vegyék a jegyeket. (Higiénikusabb, ha az előkészített kenyeret kis kosárba teszik és abból vesz ki mindenki egy-egy darabot, és a poharakat is egy tálcára teszik, és ki-ki maga vesz el egy poharat.)
Jelzem, magánosok is készíthetnek maguknak kenyeret és bort és vehetik a közvetítés során, hiszen egy valóságos házi istentiszteletbe kapcsolódnak be.

A nagypénteki és húsvéti istentisztelet a gyülekezetünkben ilyen módon fogjuk közvetíteni. Akik tehát be akarnak kapcsolódni, előre megkérjük (körlevéllel, értesítéssel), hogy otthon tegyék meg az ehhez szükséges előkészületet (s ehhez megküldjük a házi istentisztelet rendjét is, megadva az énekeket, a lekciót és a textust).

Nyilván számos részletkérdés van, de talán ez a lényeg.

S mielőtt a valóság és a virtualitás vitája kitörne a jel és a jelzett dolog, az ige és ígéret, a sákramentumi reprezentáció és egyebek kapcsán, ajánlom Kálvin mondásait:

„Tehát azt mondom, hogy az összes sákramentumnak Krisztus az anyaga (materia), vagy ha jobban tetszik, a szubsztanciája, mert minden tartósságuk őbenne van, és rajta kívül semmit sem ígérnek... A sákramentumok ugyanis csak annyiban hatékonyak a számunkra, amennyiben szolgálatuk táplálja, erősíti, gyarapítja a Krisztus igaz ismeretét, hogy egyrészt minél teljesebben a miénk legyen, és másrészt élvezhessük gazdagságát. Ez pedig akkor történik meg, ha igaz hittel fogadjuk el azt, amit a sákramentumokban felkínál.” (Inst 4.14.16)

„Ha pedig hihetetlennek tűnik, hogy Krisztus ekkora távolságból adja nekünk eledelül testét, emlékezzünk csak rá, hogy a Szentlélek titkos ereje mennyire felülmúlja minden érzékünket, és mekkora ostobaság lenne, ha a magunk mértékével akarnánk mérni véghetetlenségét. Ha tehát elménk nem képes felfogni, hadd ragadja meg a hit: a Lélek valósággal egyesíti, amit a távolság elválaszt. Íme, a Krisztus testének és vérének szent közöltetését, amely révén Krisztus olyannyira átárasztja belénk életét, hogy még csontjainkat és velőnket is átjárja, az úrvacsora bizonyítja és pecsételi meg; mert nem valami hiábavaló és üres jelet mutat fel, hanem Lelkének erejét adja, aki beteljesíti ígéretét. A jelzett dolgot valósággal felkínálja, és megmutatja mindazoknak, akik ezen a lelki lakomán az asztalhoz telepednek.” (Inst 4.11.17)