Különbözőségek, amelyek közelebb hozzák egymáshoz a katolikus és a protestáns hívőket – ökumenikus értekezés az Eucharisztiáról
Ennek során rávilágítottak arra, hogy bár nem egyformán közelíti meg a két vallás a gyakorlatban az Eucharisztiát, a cél viszont mindenkinél egy: az abban való rendszeres részesüléssel közelebb kerülni az Isten országához, az örök élethez.
Amint arról már sokan értesültek, idén hazánk ad otthont a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusnak, amit szeptember 13–20. között rendeznek meg Budapesten. Ennek évében (az ökumenikus imahét után egyszerre volt mód az Eucharisztiára és az ökumenére koncentrálni) a január 31-én – a Szent Efrém Görögkatolikus Általános Iskolában – megtartott előadáson, melynek címe „Ízleljétek és lássátok! – ökumenikus beszélgetés az Élet Kenyeréről”.
„A kongresszus elsősorban a katolikusok számára kiemelt esemény, de a protestáns testvérek közül is sokan jelezték, hogy szívesen bekapcsolódnak majd a világméretű eseménybe, illetve annak előkészületébe” – mondta köszöntőjében Nyirán János fődiakónus atya, aki levezetője volt a két főpásztor beszélgetésének. Emlékeztetett arra is, hogy Fekete püspök úr milyen tevékenyen részt vesz abban, hogy minél több mindenkit buzdítson a részvételre: már a 2018-as Eucharisztikus Tudományos Konferencián is nagyszerű előadást tartott az úrvacsora értékéről és jelentőségéről.
A református főpásztor tanítása elején elmesélte, hogy részéről nem újkeletű az ökumenikus kapcsolat, hiszen szülőfaluja, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Tornyospálca azonos arányban osztozott a falu lakosságán: reformátusok, római és görögkatolikusok egyaránt éltek a településen.
Kedves történetnek köszönhető, hogy már kicsi gyermekként hamar kialakult kötődése a görögkatolikus egyházhoz. Püspök úr megkérte a szintén református lelkészként szolgáló édesapját, hadd mehessen be a görögkatolikus templomba, mert szeretné látni belülről is. Érdeklődve kérdezgette a faluban akkor szolgáló görögkatolikus papot, Kovordányi Lászlót, hogy mi-micsoda, így egyebek mellett a keresztelő kút is felkeltette érdeklődését. László atya megkérte, hogy tartsa a fejét a kúthoz, így lett „megkeresztelve” görögkatolikus módon is a Tiszántúli Református Egyházkerület főpásztora.
A személyes hangvételű bevezető után kezdte el magyarázni, hogy mit jelent a reformátusoknál az Eucharisztia, vagy ahogy ők nevezik: az Úrvacsora. Püspök úr felhívta a figyelmet arra, hogy templombelsőik egyszerűségéből két jellegzetes liturgikus bútor minden esetben kiemelkedik: az egyik az igehirdetésre használt szószék, a másik pedig egy asztal. „Ennél az asztalnál, amikor meg van terítve, valóságos emberek, valóságos étkezést hajtanak végre. Természetesen nem úgy, mint otthon, hanem szimbolikusan értelmezve, de az asztal mindig emlékeztet arra, hogy ez az Úr asztala!” – mondta Károly püspök.
„Hollandiában sokfelé szakadt a református egyház – folytatta –, de még ma is vannak olyan csoportok, akik Úrvacsorához 12 széket tesznek az asztal köré és így „turnusváltásokban” járulnak oda. Igaz, ez időigényes, de visszautal arra, ahogyan Jézus Krisztus megülte tanítványaival az utolsó vacsorát. A nagycsütörtök esti pászkavacsora mellett arra a mennyei lakomára is emlékeztet minket, amelyikre Jézus Krisztus vár bennünket az Isten országában, aki megszenvedte értünk a halált, föltámadt, fölment a mennybe és „vissza fog jönni ítélni eleveneket és holtakat” és Ő, mint győztes az asztalfőn mindannyiónkat vendégül fog látni.
„A Megváltó akarata szerint az asztalközösség egy olyan intim együttlét, amit nem teszünk meg olyannal, akitől félünk, aki hátba támad, akivel nem merünk egy tányérból enni, mert akivel megosztjuk az ételünket, az testvérünk.” – hangsúlyozta Fekete Károly püspök úr, majd felidézte, hogy Jézus asztalközösségei sokkal korábbra nyúlnak vissza, mint az utolsó vacsora.
„Nagyon emlékezetes asztalközösségek vannak az újszövetségi Szentírásban, de mindegyikben közös, hogy az asztalfőn Jézus Krisztus ül, ő a házigazda és ő osztja meg velünk magát, a lényét, úgy, mint megváltó. Nagyon örültem annak, hogy az ökumenikus imahét alkalmain többször visszautalás történt Jézus asztalközösségeire, hiszen nem lehet elégszer hangsúlyozni azt, hogy mi Krisztussal vagyunk közösségben.” – fogalmazta meg a püspök úr.
Majd azzal, hogy folytatta, hogy „a Református Egyházban is szentség az Úrvacsora, mondhatni „csúcspont”, mert az az igazi egyháztag, aki nem csak benéz a templomba, hanem rendszeresen Úrvacsorához járul. Ezt a folyamatot meg kell ismerni, aminek elengedhetetlen feltétele a konfirmáció. Ezzel lehet megérteni az Úrvacsora lényegét, ami a református felfogás szerint nem más, minthogy Krisztussal kerülünk egy titokzatos asztalközösségbe. Kulcsfontosságú ebben a titok, hiszen a hit szempontjából míg a hétköznapi dolgokban a legtöbb tennivalót, eseményt a racionalitás mentén igyekszünk megérteni, addig vannak folyamatok, amiket nem lehet így megközelíteni.”– hangsúlyozta püspök úr.
Az Úrvacsora egyik leglényegesebb mozzanata az, hogy az asztalhoz ki kell menni és kézbe fogni a kenyeret, és a kehelyből meginni a bort.
„Az, ha az ember szeretne találkozni Jézus Krisztussal, azt emberi fogalmakkal nem tudjuk megmagyarázni, hogy hol és hogyan történik, de hogy van valóságos találkozás Jézus Krisztussal, azt mi is hisszük.” – tette hozzá Fekete püspök úr, majd egy félreértést is eloszlatott, mert a reformátusok nem csupán egy emlékvacsorát ülnek, hanem „Unio mystica cum Christo”-t élnek át, azaz titokzatos közösséget Krisztussal. A régi nagy reformátorokat, Luthert, Zwinglit és Kálvint is nagyon foglalkoztatta, hogy hogyan is történik ez a találkozás. Ma már az az elfogadott, hogy e találkozást a szentlélek biztosítja a szíven belül.” – világított rá püspök úr.
„Hogy lesz a matériából lelkünket tápláló dolog? Miért kell ehhez megenni a kenyeret és meginni a bort?” – tette fel a kérdést Fekete püspök úr, majd elárulta, hogy „mindez azért van, mert így lehet leginkább kézzelfoghatóvá tenni Jézus Krisztus halálát, aki miattunk halt meg a kereszten. Ha jól és hittel veszem magamhoz ezeket a jegyeket, akkor biztosan megtörténik az emberben az átváltozás.”
Érdekes tény, hogy csak 1985-től tette lehetővé a református liturgikus rend, hogy minél gyakrabban élhessék át a hívek a Krisztussal való találkozást. A debreceni Nagytemplomban akár kéthetente is van erre alkalom – mozdulni is kell ebbe az irányba Fekete püspök úr szerint.
A református főpásztor egy fontos párhuzamra is felhívta előadása végén a figyelmet, mégpedig arra, hogy reformátusokat és görögkatolikusokat összeköti a kétszín alatti Eucharisztia vétele. „Ez egy nagyon fontos dolog szerintem. Mert így valóban testünkbe kerül mindkét jegy!” – zárta tanítását a református főpásztor.
Őt követően Kocsis Fülöp érsek-metropolita atya szólalt fel és elmondta, hogy ő is ott volt azon a NEK előkészítő konferencián, ahol Fekete püspök úr beszélt az Úrvacsoráról, és Fülöp metropolita először hallott olyan tanítást a protestáns áldozási szokásról, hogy felsejlett benne: valóban van remény a közeledésre. „Ha ezt a vonalat visszük tovább, akkor nagyon hamar ki fog derülni, hogy sokkal közelebb vagyunk egymáshoz, mint azt elődeink gondolták” – hangsúlyozta Fülöp metropolita majd rátért a keleti egyház sajátosságaira az Eucharisztiát illetően.
Többek között arra, hogy a misztériumokat nagyon-nagy tisztelettel kezeljük, amit talán egyesek túlzónak is tartanak. Tehát, amíg a református hívek kezükbe vehetik a kelyhet és ihatnak belőle, addig a görögkatolikusoknál az aranyból készült liturgikus edényeket csak az arra jogosult, felszentelt személy foghatja meg.
Ezt követően részletesen beszélt érsek-metropolita atya az Eucharisztia előkészületéről.
„Ennek folyamatát a hívek nem látják, mivel az ikonosztáz (képállvány) mögött történik. Még a Szent Liturgia előtt, egy igen hosszú, majdnem negyedórás imádsággal készíti elő a pap a kenyeret. Ehhezegy „zsemleszerű” ún. proszforát használ, melynek közepére sütés előtt egy pecsét kerül. Nyolc betű van rajta: ICXC NIKA (Jézus Krisztus győz). Amikor a pap az előkészületet végzi, fog egy kis lándzsát és a cipóból négyzetalakban kivágja a pecsétformát. E kenyérkockát helyezi rá a diszkoszra, vagyis az aranytányérkára – ez lesz a Bárány. Aztán a maradék kenyérből háromszög alakú kenyérdarabkát vág ki, és a Bárány jobb oldalára helyezi el, miközben a 44. zsoltárból idézve azt mondja: „A királyné jobbod felől áll aranyos ruházatban, körülvéve fényes, sokszínű pompával.” A Bárány Jézus Krisztusra, a királyné az Istenszülőre, Máriára utal. A bal oldal sem marad üresen, oda kilenc kis „darabka” kerül, amik a Mennyország lakóit jelképezik. Így emlékezünk meg az angyalokról, főpapokról, vértanúkról, szerzetesekről, ingyenes gyógyítókról, prófétákról…
A fennmaradó proszfora-darabokat a Bárány alá helyezi a pap, és megemlékezik az élőkről, elsőként a regnáló Szentatyáról – napjainkban tehát Ferenc pápáról –, majd a görögkatolikus Egyház metropolitájáról és főpásztoráról, utána pedig azokról a személyekről, akikről szándékozik. Még „egy sorban” tiszteleg az elhunytakért, a legvégén pedig egy darabkát saját magáért helyez el a diszkoszon.
Ez az egész pedig a Mennyországot jelképezi: akik már biztosan ott vannak és akik oda készülnek.
A bor akkor kerül a kehelybe, amikor az IC XC (Jézus Krisztus) feliratba a pap lándzsát szúr, ezzel megidézve azt, amikor a Megváltó oldalát lándzsával átszúrták a kereszten, és abból vér és víz folyt ki. (Vö.: Jn 19,34)
Az előkészület vége az, amikor ezeket a „személyeket” fölviszi a pap az oltárra, és egy újabb imát (eucharisztikus imádságot, más néven anaforát) mond el értük, amivel ismét megemlékezve róluk.
„Az egész Szent Liturgia lényege, hogy a Mennyországba kerülésért imádkozzunk, hogy erről le ne maradjunk és ott legyünk mindnyájan a bárány körül. Így emlékezünk meg egyszerre az utolsó vacsoráról és a Mennyei lakomáról.” – zárta gondolatait Fülöp metropolita.
Forrás: Hajdúdorogi Főegyházmegye Tiszántúli Református Egyházkerület
