Rendszerüzenet

Egyházi év és lelki egészség

Dr. Kállai Imre (lelkipásztor, pszichiáter) írása.

Évekkel ezelőtt, advent első vasárnapján részt vettem egy istentiszteleten. Tapasztalt lelkipásztor jelent meg a szószéken. A textus felolvasása után széles mosollyal, meggyőző hangerővel így szólalt meg: Boldog új évet kívánok! Jókívánságát követően a néhány másodpercnyi szünet a gyülekezet megdöbbenésével, az emberek susmorgásával telt meg. Sokan kérdezgették: Eltévesztette az ünnepet? Jaj, nem kellene már neki szolgálnia… stb.  – Ehelyett a megszégyenítők szégyenültek meg, hisz a lelkipásztor az egyházi év első napján állt a szószéken, és ezért joggal kívánt boldog új egyházi évet. Természetesen a kellő figyelemfelkeltés előkészítette az igehirdetés üzenetének útját az emberi szívek felé.

Mindannyian tudjuk, a naptári év január 1-jével kezdődik és december 31-ével ér véget. Ugyanakkor kevesen ismerik az egyházi, vagy liturgikus év fogalmát, amely egy másfajta beosztást alkalmaz. Az egyházi év Advent első vasárnapjával (amely lehet november utolsó vasárnapja vagy december első vasárnapja) kezdődik és az Örökkévalóság vasárnapjával (november utolsó előtti vagy utolsó vasárnapjával) ér véget, ezzel keretezve az üdvtörténet eseményeinek ünnepeit. Egy érdekes, eltolt párhuzamot láthatunk a polgári és az egyházi időszámítást illetően.

Fontos kiemelnünk azt is, hogy hitünk szerint Isten teremtette az időt. A Teremtés történetében Isten gondoskodott az időt, időszámítást jelző égitestekről; így beszélhetünk napokról, hetekről, hónapokról, évekről. Az idő és az időszámítás is része Isten teremtési cselekedetének, amely az emberiség életfolyamának jól számítható tagolását adja. Nem feladatom részletezni a különböző naptárak, időszámítási módok történetét, kialakulásának menetét, ugyanakkor arra az összefüggésre szeretném felhívni a Kedves Olvasó figyelmét, hogy Isten a reguláris idői keretek közé mindig belehelyezte azokat a különleges, kitüntetett időket, amelyek arra hivatottak, hogy összekapcsoljanak Ővele. Így beszélhetünk a hetedik nap megszenteléséről és a különböző ünnepekről, amelyek emlékeztetnek bennünket fontos üdvtörténeti eseményekre, és ezáltal igyekeznek összekapcsolni a mennyei valósággal, a nem evilági létezéssel. Ravasz László szerint a valóság és örökkévalóság összekötéséről beszélhetünk, ha ünnepekről gondolkodunk, melyek időbeli sákramentumokként végzik feladatukat. Ágoston is megkülönböztet fizikai időt, ami órával és naptárral mérhető, és lélektani időt, amely nem más, mint a lélek kiterjeszkedése. Kiterjeszkedés a múltba, jelenbe és a jövőbe, belekapcsolódás az Örökkévalóságba.

A naptári év rohanásában egymást követik a napok és a hetek, a hónapok és az évek. A fizikai idő megélése közepette háttérbe szorulnak a lelki tényezők. Az elfoglaltság, a modern társadalom kínálta szórakozási lehetőségek, a közösségi média térnyerése mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy lelkünk, lelki életünk háttérbe szoruljon. A fizikai értelemben vett időiségben kiüresedett lélek mégis kénytelen elérkezni egy-egy nagyobb ünnep csendjéhez, amelyet igyekszik megtölteni csillogással, testi örömök hajszolásával, pihenéssel, családi összejövetelekkel. Mind ezek ellenére az ünnepek ünneplése nem mindig úgy sikerül, mint ahogyan azt a filmvásznon látjuk, vagy ahogyan mutatjuk a közösségi média felületein.

A modern lélektan beszél ünnepi szorongásról, ünnepi hangulatzavarról, évszaki depresszióról, amelynek számos oka lehet: elmérgesedett családi viszonyok újraélése, gyermekkori traumák felelevenedése, elveszített családtag hiányérzetének ismételt jelentkezése, a magánnyal való szembesülés és még sorolhatnánk. Valóban, ezek olyan tényezők, amelyeket mindannyian átérzünk, amelyektől sokan szenvedünk, és beárnyékolják ünnepeinket, ünneplésünket. Ezzel szemben Isten nem azért adta az ünneplést, hogy ezektől az érzésektől szenvedjünk. Nem azért vannak az üdvtörténeti események emlékezetét megújító idők, hogy rosszabbul érezzük magunkat, bűntudatba taszítsuk saját lelkünket és egymást, hanem ezek olyan elkülönített, szent időszakok, amelyek alatt megállhatunk és fellélegezhetünk. A 2Mózes 31,17-ben azt olvashatjuk: „Mert hat nap alatt alkotta meg az Úr az eget és a földet, a hetedik napon pedig megnyugodott és megpihent.” A ’megnyugodott’ szavunk mögött az eredeti szövegben a sábat, a ’megpihent’ mögött pedig a náfas áll. A sábat jelentése megállni, abbahagyni, kivonódni, a náfas pedig azt jelenti: fellélegezni. Isten az elkülönített, szent hetedik napot és ezzel együtt az ünnepet kikapcsolódásra és fellélegzésre adta: kikapcsolódni a hétköznapok körforgásából, a fizikai idő sokszor hajszoló tempójából, hogy Istentől kapott lelkünk (nefesünk) fellélegezhessen. Így kapcsolódhatunk az Isten teremtési rendjébe, örökkévaló világába.

Az egyházi év és annak megélése, átélése egy olyan spirituális erőforrás lehet, amely hozzájárulhat a lelki egészséghez, az ünnepek jelentőségteljesebbé tételéhez. Mégis, hogyan történhet ez meg?

Egyrészt az egyházi év kiemel és beemel. Kiemel a hétköznapi körforgásból és beemel az örökkévalóságba. A spiritualitás, az Istennel való kapcsolat mély megélése az ünnepeink alatt segít az életünk különböző nehézségeit, fájdalmait, hiányait másként látni. A fentebb említett tényezők joggal taszíthatják lelki krízisbe az egyént, ugyanakkor azonban az Isten közelsége, az egyházi év üdvtörténeti eseményeinek megértése más megvilágításba helyezheti azokat. Életünk eseményei újrakereteződhetnek, s ezek az újraértelmezések segítik az azokkal való megküzdést. Így nyerhet más értelmet Isten jelenlétében a gyász, az anyagi veszteség, a magány, a betegség is.

Az ünnepeink megélésében a másik jelentős erőforrás a közösség ereje. Az egyházi év ünnepei soha nem egyéni ünneplések, hanem egy közösség, egy gyülekezet, a Krisztus egyházának ünnepe, amely során egy csoport áll meg Isten előtt. Az Isten előtt megálló csoportot pedig egyének alkotják, akik személyes fellélegzésükben újraértelmezhetik a fizikai időszámításban, a hétköznapokban tapasztalt nehézségeket. E tapasztalatukat megoszthatják a közösséggel, ezzel is a szabadító Krisztusra mutatva.

Könnyen beláthatjuk, hogy a lelki egészség szempontjából az egyházi évnek különleges szerepe lehet az egyének és közösségek életében. Az Atya szeretetének megnyilvánulása Karácsonykor, a Fiú kegyelmének megbizonyosodása Húsvétkor és a Szentlélek közösségének kiáradása Pünkösdkor olyan erőforrásunk, amely beemel az Istennel és egymással való közösségbe, és ezen keresztül életünk eseményei más értelmet nyernek. Miközben Isten tetteit ünnepeljük, mi magunk is meggyógyulunk.