Életútinterjú dr. Fekete Károllyal - hanganyaggal

Gyermekéveit Tornyospálcán töltötte. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra, melyek az első emlékei?

– Fantasztikus gyermekkorom volt Tornyospálcán, ahol édesapám akkor lelkipásztor volt. Anyai részről helybeli, falusi, gazdálkodó nagyszülőkkel, dédszülőkkel, rokonokkal és barátságos szomszédokkal, ahol a csekély forgalmú, homokos, ún. hátsó utcán (ma Rákóczi utca) folyamatos volt a gyermekjáték. Még a számon van az íze a friss tehéntejnek, amit a fejés után langyosan öntött a rocskából a kis csupromba a hátsó szomszédban Mariska néni. Esténként tizenöten-húszan néztük a „Tenkes kapitányát” és a focimeccseket a tévében, amiből akkor alig volt három-négy darab az egész faluban. Nagy biciklizésekre emlékszem a háromkerekű, majd oldalkerekes járgányokkal. Bújócskáztunk a bokros templomkertben, csúzliztuk a verebeket. Templomba a harmadik harangszó végén a templomkerten át mentünk édesanyámmal. Nekem egy használt énekeskönyvet adott, amibe rajzolhattam, de volt úgy, hogy „kiénekeltem”, ami azt jelentette, hogy míg énekeltem a magam módján a felnőttekkel, a lapozás helyett kitéptem egy-egy lapot. Édesapámat sokszor láttam prédikálni, ezért a háromlábú vas mosdóállvány középső lapjára ráállva, egy lepedőt téve palástként a hátamra, az énekeskönyvemmel a kezemben „prédikáltam”. Alig ötévesen már iskolába vágytam. A parókia melletti ún. lépcsős iskolába bekéredzkedtem az elsősökhöz, és a hátsó padban füzettel, ceruzával, csendben szedtem a szót. Amikor nagyfiú lettem, iskolás, akkor a karzaton volt a templomban a helyem, és elbűvölve néztem Balogh Imre bácsit, a kántort, hogy milyen szépen játszik a régi harmóniumon és vezeti a hangjával a gyülekezet énekét. Ettől csak az volt jobb, amikor a parókia könyvtárszobájában édesapám ült a mi harmóniumunkhoz, és Bach-műveket játszott. Ebben a szobában sok időt töltöttem, mert a művészeti könyvek nézegetése, később olvasgatása nagyon lekötött. Alsós koromban már jártam a szőlőbe segíteni kapálni, permetezőt pumpálni, metszés után vesszőt szedni, meggyet, cseresznyét, almát, szilvát szüretelni. Anyagi lehetőségeink szerények voltak, de örömöt jelentett az elegendő ajándéka. Disznóölések estéjén a vacsoránál hangzottak a végtelen történetek az első világháborúról a dédapámtól és a második világháborúról a nagyapámtól, aki hosszú fogságot élt túl a „paradicsomban”, a Szovjetunióban. Nagymamám és keresztanyám még kemencében sütötték a kenyeret, a kalácsot és a bejglit. Amikor a húgom is tudott járni, vasárnap délutánonként elsétáltunk nagymamáékhoz kézen fogva. Elöl mi ketten a húgommal, mögöttünk a szüleink. Mivel a kapuk melletti lócán kint ültek a háziak, a pár száz méteres utat lassan haladva tettük meg, mert portáról portára megálltunk néhány szóra. Ez volt a bevezetés a türelem és az önfegyelem iskolájába.

Lelkészcsaládban nevelkedett: hogyan jelent meg a hit az életükben, hogyan hatotta át a mindennapokat?

– A szüleim a legtermészetesebben élték meg a hitüket. Semmi nem volt kényszer és kötelező. Amikor csak lehetett, vittek magukkal istentiszteletre, de mindig érezték, hogy mikor jön el az a pont, amikor már nem lehet egy gyerektől elvárni, hogy nyugton legyen. Édesanyám kisebb koromban az ajtó mellé ült, ahonnan könnyen ki tudott lépni, ha már nyűgösebb voltam. Nagyobb gyerekként nagymamám vagy egy-egy konfirmandus lány vagy fiú vigyázott ránk a húgommal. Étkezést nem kezdtünk soha imádság nélkül. Lefekvéskor édesapám mesélt, majd együtt mondtuk el az esti imát. Inkább vágytam a templomba velük, minthogy húzódoztam volna tőle, mert azt láttam, hogy ők nem kötelességből járnak, hanem ez az életük része. Jól érezték magukat az Isten házában, ezért eszembe sem jutott, hogy ott nekem nem lenne jó. Hamar megtanultam az istentisztelet rendjét, énekeit, imádságait, ezért otthon éreztem magam Istennél. 

Melyek azok a legfontosabb értékek, amelyeket otthonról hoz magával?

– Útravalóként kaptam a tarisznyámba az Isten ügyének komolyan vételét; az Istenben való bizalom erejét; az igehirdetésre készülés szeretetét; a zene lélektápláló erejének megtapasztalását; a munka, az alkotás megbecsülését és szeretetét; az emberséges, feszültségmentes egymás közötti viszony értékét; az anyagiak beosztásának a fontosságát és a tisztesség nélkülözhetetlenségét; az irodalom, a kultúra és a művészetek megbecsülését; kritikus haza- és nemzetszeretetet; más keresztyén felekezeteket is becsülő hitvallásosságot.

Emlékszik-e arra a pillanatra, amikor eldöntötte, hogy Ön is lelkész lesz?

– Hosszabb folyamat volt a döntésem, de emlékezetes fordulópontokkal. Mi többgenerációs lelkész család vagyunk. Az apai ág két oldalát ismerve, én a negyedik generáció vagyok a sorban. Lehetne azt gondolni, hogy a hivatásválasztásunk örökletes dolog, de ez nem így volt. Én a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában éreztem meg, hogy megfogott a teológiai tudomány világa. Dr. Rózsai Tivadar vallástanárom volt rám nagy hatással. Amit láttam az édesapám munkájában, azt nagyon felerősítette Rózsai Tivadar személyisége, az ő vallásórái és még inkább a vele való beszélgetések. Tivadar bácsi nagyon szeretett beszélgetni, olykor provokáltuk, hogy minél több gondolatot kihozzunk belőle, és ő vette a lapot. Beszélgettünk nagy teológiai kérdésekről, és nagyon sok mindent helyretett, elmélyített bennem, adott egy szemléletmódot Istenről, hitről, egyházról és Szentírásról. Már harmadikban elkezdtem járni a teológiai előkészítő órákra. Igen ám, csak oszlopos tagja voltam a Kollégiumi Kántusnak, és jól ment az orgonálás is. Komolyan kezdett el velem foglalkozni az akkor a Refibe került tanárom, Karasszon Dezső orgonaművész. Megcsillant annak a lehetősége, hogy konzervatóriumba mehetek orgonatanszakra. Bizony, minden bátorságomat össze kellett szednem, hogy ezt közöljem a vallástanárommal, aki nagyon számított arra, hogy teológiára megyek. Akkor volt egy nagy beszélgetés közöttünk. Ő nagyon fölszabadító módon azt mondta, hogy a teológiát érettebb fejjel is nagyon fogom élvezni és meg fogom tudni tanulni, viszont zenéből most kell fejlődnöm. Úgy fogalmazott Tivadar bácsi, ha az Úr Isten belőlem lelkipásztort akar faragni, akkor mehetek én orgonálni, úgyis itt fogok kikötni. És neki lett igaza, bár érettségi után, 1978-ban fölvettek a miskolci Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába szakmai tagozatra, 1982-ben mégis teológiára mentem.

A zene szeretetének is vannak családi hagyományai?

– Igen, vannak. A felmenők között a dédnagyapám, Rácz Dezső csurgói református gimnáziumi ének–matematika–testnevelés tanár volt. Nagyszerűen hegedült, énekkart és zenekart is vezetett, a dédnagymamám zongorázott. Egyik nagynéném zongoratanárnő lett, Édesapám pedig megtanult gyerekkorában zongorázni, teológus korában orgonált.

Hitünk megélésének az egyik legfontosabb területe a zene: a közös éneklés, az orgona dallama, amelyek betöltik a templom terét. Hogyan jelent meg életében a zene iránti érdeklődés, és miért épp az orgonát választotta?

– Édesapám zenét művelő és zeneszerető ember volt. Teológus korában már komoly Bach-művek előadására volt képes. Első pár havi fizetéséből egy Angster harmóniumot vásárolt, hogy naponta mellé tudjon ülni.

Emlékszem, hogy az édesapám dolgozószobájában, ami egy kis hosszú, keskeny szoba volt Tornyospálcán, állt az Angster harmónium, ami szép remek mester harmónium volt. Mindennap mellé ült hosszabb-rövidebb ideig, a saját kedvtelésére harmóniumozgatott, mert orgona nem volt Tornyospálcán. Jellemző kép volt, hogy ott ül, fújtatja a harmóniumot, és mindenféle gyönyörű dallam születik a keze alatt. Amikor lopva bemehettem ebbe a könyvtárszobába, akkor magamtól kezdtem el megpróbálni eljátszani az énekeskönyvi énekeket Miután már tudtam kottát olvasni, ugyanazokat a darabokat kezdtem el játszani, amit Édesapám játszott, mert ott voltak a kottái a harmónium tetején.

Édesapám egyébként Albert Schweitzer életművével is foglalkozott, és a lemezjátszós rádiónkon gyakran forgott 78-as fordulaton orgonamű. Testközelből Kabára kerülésünk alkalmával lett közöm az orgonához, ahol fokozatosan vettem át a kántorkodást és tizenöt éves koromtól kezdve tanultam bele a magyar orgonatörténeti kutatás rejtelmeibe. Egy feltáratlan és gazdag világ nyílt ki előttem, hiszen az orgona esztétikai-művészeti, gazdasági, ipartörténeti jelentősége túlmutat a zene világán.  

1982-től a Debreceni Református Teológiai Akadémia (ma: Debreceni Református Hittudományi Egyetem) teológus-lelkész szakos hallgatója volt, és 1992-ben szentelték lelkésszé. Mikor döntötte el, hogy nem gyülekezeti lelkész lesz, hanem tanítani fog?

– Ez nem az egészen az én döntésem volt. A Nagytemplomban 1988–1992 között nagyon szívesen szolgáltam segéd-, majd beosztott lelkészként. Majdnem öt esztendőt töltöttem ott, amikor a rendszerváltás idején nagyon sokféle szolgálat kinyílt. Négy általános iskola, négy gimnázium és internátusaik tartoztak hozzánk, ahol fakultatív tárgyként hittant oktattunk. Nekem a gimnáziumok jutottak (Ady, Fazekas, Bethlen, Kodály). Akkor még nem volt kórházlelkészség, úgyhogy az azóta megszűnt Bem téri Kórház vasárnapi istentiszteleteit is a Nagytemplomból láttuk el. Mindazokon a területeken, amelyek azóta megkapták a maguk kiképzett lelkipásztorait, nekünk kellett helytállni. Közben 1989 februárjától – a beosztott lelkészség mellett – gyakornokként lettem óraadó a Debreceni Református Teológiai Akadémián (a Debreceni Református Hittudományi Egyetem jogelőd intézményében). Nagyon megszerettem a tanítást is. Amikor arra került a sor, hogy döntenem kellett, mert a gyülekezeti és az oktatói feladat is teljes embert kívánt, akkor a tanítást választottam. Azt gondolom, nem döntöttem rosszul, mert a tanszéki munka sok örömöt adott. Ugyanakkor a gyülekezeti szolgálatból azután is kivettem a részemet, mert lelkésztársaim sokfelé meghívtak igét hirdetni, rendszeresen vezettem teológus csoportokat kiszállásra, amikor szintén prédikálhattam. Ezek enyhítették bennem a „szószékhiányt”.

A tanulmányait, a munkáját a mai napig áthatja a tudománnyal való foglalkozás, a tudományos érdeklődés. Honnan jön ez a nagy tudásvágy, és melyek azok a területek, amelyeket szívesen kutat?

– Leírhatatlan érzés, amikor az ember rátalál élete küldetésére, hivatására vagy a kutatási témáira. Jobban mondva, amikor az talál meg bennünket. Rabul ejt, megragad, ösztönöz, előre visz. Így jártam én is élethivatásom megtalálásával és tudományos kutatásaim témaköreivel. Igazából ezek találtak rám. És nem eresztenek azóta sem… Amíg utána nem járok annak, ami izgat, addig az nem hagy nyugodni.

A keresztyén hitvallások világának megismerése és tanítása juttatott el arra a felismerésre, hogy kevés manapság szomorúan megállapítani, hogy református öntudatunk meggyengült. Nagyobb hangsúlyt kell tennünk a hitvallás-magyarázat identifikációs célú elmélyítésére. A hitvallásos megújulás nem felekezeti kérdés, hanem a keresztyénség fennmaradásáért szükséges életkérdés.

A gyakorlati teológiai kérdések, főként az istentisztelet, a liturgia, az egyházzene és az igehirdetés problémái azért foglalkoztatnak, mert az emberek egyházzal való találkozásának legszélesebb és nyilvános felületeit jelentik. Ha ezek a felületek csalódást okoznak, nem töltik be eredendő feladatukat, akkor az egyház alapvető missziója szenved csorbát.  

Az előző korok teológiatörténete szülte a jelent és segít a lelki-szellemi-teológiai eligazodásban. Szellemi értékeink őrzése, gondolkodásmódunk alakítóinak életműve és sajátosságainak számon tartása folyamatos feladatunk. Jó példája ennek számomra Makkai Sándor erdélyi püspök, teológiai tanár, író és közéleti személyiség, életműve folyamatosan foglalkoztat és máig ható tanulságokkal szolgál. Megkerülhetetlen alakja a XX. századi magyar egyház- és teológiatörténetnek.

1990-ben megalapította a Nagytemplomi Gyülekezeti Élet című lapot, 1993-tól pedig a Református Tiszántúl című lap főszerkesztője. Miért tartotta fontosnak az újságok megalapítását? Hogyan segíthetik az egyház üzeneteinek átadását?

– Manapság az identitás erősítése nagyon fontos feladat. Az őszinte, önkritikus, de támpontokat és kapaszkodókat adó írásokra nagy szükség van. Az evangélium indirekt hirdetése olykor hatásosabb, mint  sablonos református szólamok ismételgetése. Ma még nagyobb szükségét érzem a jó példák bemutatásának. Míg a világi média rémhírekkel, sokkoló tragédiákkal, szenzációs korrupciós sztorikkal operál, addig az egyházi sajtó dolga a rámutatás a csendes csodákra, a jót jól cselekvők megszólaltatása és a hiteles bizonyságtételek, összefogások és eredmények megörökítése és közlése. Stresszes, depresszióra hajló korunkban a lélekápolás szerepe felértékelődik, ezért a meditatív, mély és gondolkodtató írásokért különösen hálásak a mi olvasóink. Bosszankodni, kárörvendeni, gúnyolódni és vádaskodni szerető sajtókörnyezetben nehéz ma szeretettel írni, pedig erre is van igény. Az egyházi sajtó munkatársainak nem szabad megfáradni abban, amit magamnak is mondogatok: szeress szeretve írni, s akkor sokkal többet el tudsz mondani, mint szeretetlenül vagy kegyetlenül!

Olyan időszakban választotta ezt az utat, a lelkészi hivatást, amikor a politika megnehezítette a gyülekezetek életét, a hit gyakorlását. Milyen nehézségekkel, problémákkal találkozott?

A világi hatalom az államosítással az 1950-es években beszűkítette az egyház lehetőségeit. Gyermekkoromban, az 1960-as években a hatalom a legféltékenyebben őrizte az ifjúságot, s úgy gondolta, hogy az ifjúság nevelésében nem oszt szerepet az egyháznak. Az egyházi élet missziótlanítását szolgálta az iskolarendszer megsemmisítése, a felszámolt egyházi egyesületek, a hitoktatás megtiltása. Az általános megfélemlítés elültetése a lelkekben befelé, és az egyházellenesség csírájának életben tartása a közvélemény előtt sikeres volt. Harminc évvel az 1990-es változások után – szinte megmagyarázhatatlan módon – még mindig tapasztaljuk, hogy elő lehet húzni az egyházak elleni hangulatkeltés, a megbélyegzés kártyáját, és vannak, akik fel is tüzelhetők ezekkel.. A korábbi évtizedekben olyan sok megszégyenítés, kigúnyolás érte a hitet, az egyházat, a keresztyén embereket, hogy még ma is zsigereinkben hordozzuk a megszégyenüléstől való félelmet. Sokan úgy gondolkodnak még ma is: „Jobb ki nem adni magamat.” Érzékenyen állapította meg a múlt század vége felé Csoóri Sándor egyik esszéjében: „Valami babonás belátásból megszoktuk, hogy mindig kevesebbet mondjunk annál, amit érzünk, tudunk, gondolunk; kevesebbet a min­denkori valóságnál, mert ha csak egy fél szóval is többet mondunk a megengedettnél, veszélybe sodorjuk a lehetségest. […] A félig elmondott igazságokból kielégületlenség, rossz közérzet, erkölcsi elbizonytalanodás lett. Mert aki csak félig ismer meg és félig tár föl valamit, bizonyos idő után semmiben se különbözik attól a hamis tanútól, aki önérdekből hallgat el súlyos és perdöntő részleteket.”

A félig bevallott élet következtében pedig a hitről sokan azt gondolják, hogy jó helyen van a magánélet szférájában, hogy az egyháznak legyen csak elég a templom, s ne akarjon közel férkőzni az emberekhez az óvodáján, iskoláján, kórházán, szeretetintézményén, szociális tevékenységén keresztül. Még mindig vannak, akik manapság is azt szeretnék, hogy csak szégyenkezzenek és húzódjanak vissza a csigaházukba az egyházak és intézményeik.

Ezért ma is, ilyen időben és jelenségek között is szükségünk van az apostol biztató szavára, hogy emberek csúfolódása, gúnyolódása ne tántorítson el bennünket a Krisztus szóval és cselekedettel, templomban és templomon kívüli megvallásától. Szükség van a hétköznapok bátorságára, az ott kimondott bátor, nyílt és egészséges szavakra. A külső szabadságunk megvan a természetességgel megélt keresztyén élethez, de vajon megvan-e a belső felszabadultság arra, hogy magától értetődően így tegyünk?

Ha ki kellene emelnie fontosabb találkozásokat, pillanatokat az életéből, melyek lennének azok?

– Meghatározó volt számomra a gyermek- és ifjúkor, amit Tornyospálcán és Kabán a szülői ház és a két különböző lelkiségű gyülekezet jelentett. Felső-Szabolcsban a nyitottság, a hamar megtörténő befogadás és a templomhoz ragaszkodás volt jellemző. Hajdúvidéken a szikár, vastagabb kéreggel védett szív, de amikor a kérgen átjut az ember, akkor elkötelezett, mély hit tapasztalható és kitartó barátság. Tornyospálcán részesültem a keresztségben, Kabán pedig néhányad magammal konfirmáltam.

A Kollégiumi Kántusban nagy zeneműveken keresztül nyílt számomra ajtó az isteni többletre. Az ott eltöltött éveim ajándékát egyetlen gondolatba össze tudom sűríteni: örökre hálás vagyok Istennek azért, hogy megízleltette velem az emelkedett élet útját. A felemelt szív és az emelkedett élet összefüggése a nagyszerű zenék által lett életélményem. Életem legszebb gyöngyszemei azok a helyzetek, amikor Kántus-tagként az Isten ereje belevont azokba a szövegekbe, amiket megszólaltattunk és átitatott azoknak az üzenetével. Nem csak érthettem, hanem érezhettem is a tartalmat, a lényeget. Ez az elvehetetlen Kántus-élmény, ami máig megelevenedik, ha az Ige megértését keresem igehirdetőként.

Csodálatos dolog az, amikor azon kapom magam: én vagyok a zsoltáros, a próféta, az evangélista, az apostol, a szentíró „magyar hangja”. Az eszemmel tudom, hogy „Dávidé”, „Ézsaiásé”, „Mátéé” vagy „Pál apostolé”, de lélekben Istenhez emelkedve már az enyém is, sőt én vagyok a zsoltáros, a tanú, az írnok, a szószóló, és mintha kicserélődtem volna, enyémmé válnak az üzenetek.

Feledhetetlen egy hónapot tölthettem egy művészkurzuson Assisiben 1981 júliusában a kiváló zenepedagógus, Virágh Endre orgonatanárom jóvoltából. Összművészeti sokkhatásként ért Umbria hangulata, a középkori és reneszánsz építészet, festészet, muzsika, a ferences lelkiség bölcsőjének miliője, ami megpecsételte az orgonához való viszonyomat is. Úgy éreztem, még inkább sajátommá vált a hangszer, és elbűvölt a feladat: J. S. Bach „dór” Toccata és fugájának, valamint Cesar Franck „Pièce heroïque” című művének megtanulása és a zárókoncerten való eljátszása Assisiben a Santa Maria sopra Minerva templom orgonáján. Mindez annak ellenére átjárt, hogy akkor tudtam meg, a Zeneakadémiára bejutás a következő évben nem a Virágh-tanítványoknak áll majd, mégis lubickoltam a hónap áldásaiban és Assisi Ferenc városában készítettem magam a teológiai tanulmányokra.

Az első teológus tanévem elvégzése után, 1983 augusztusától 1985 februárjáig, másfél évet sorkatonaként kellett eltöltenem Lentiben. Akkoriban a három időszak alatt mintegy 35-40 teológustársammal kerültem bensőséges ökumenikus testvéri közösségbe. A katonaság „centivágásos” ideje véget ért, de az ima szabadságot adó érzése megmaradt és Istenbe vetett hitem megszilárdult. Bensőséges hitvallásommá lett az Istenről szóló mondat: „Számban nevednek jó íze van…”

Eddigi életem sok meghatározó találkozása és eseménye közül még egyet szívesen megemlítek.

2008-ban újra eljuthattam pár hónapra Lipcsébe, ahol habilitációmra készültem és anyagot gyűjtöttem a Heidelbergi Káté akkor már születő magyarázatához. Szakmai segítséget Wolfgang Ratzmann professzor úrtól kaptam, aki a mai napig meghatározó egyénisége a németországi liturgiakutatásnak, és jelenleg a Lipcsei Egyetem Gyakorlati Teológiai Intézetének professzor emeritusa. A Tamás-templom pénteki és szombati motettahangversenyeiről csak akkor hiányoztam, ha éppen nem voltam Lipcsében. A Tamás-templom Kórusa a Bach-kantáták előadása mellett a Mendelssohn-évet is ünnepelte egy-egy Mendelssohn-művel, így az élmény négyzetre emelkedett számomra.   

Ha ki kellene emelnie három meghatározó személyiséget az életéből, kiket mondana?

– Először Édesapámat, dr. Fekete Károlyt (1930–2008) említem, aki született igehirdető volt, és bár mindig különbözni akartam tőle, mégis nagyban hatott rám. Szándékosan más ország bélyegeit kezdtem el gyűjteni, elindultam az orgonálás felé, aztán a rendszeres teológia felé, mégis a gyakorlati teológiánál kötöttem ki.

Vallástanáromról, dr. Rózsai Tivadarról (1914–1990) már szóltam, aki a XX. század utolsó harmadának legnagyobb hatású, legendás hírű vallástanára volt. Vasady Béla sárospataki teológiai professzor ajánlásával lett Bázelben a neves teológus, Karl Barth tanítványa. Következetes nevelőmunkája nyomán 1967 és 1987 között diákjai közül 278 fő lett teológiai hallgató Budapesten vagy Debrecenben. Tanítványai közül – velem együtt – sokan ma is lelkipásztorok. Legfogékonyabb korunkban találkoztunk gondolkodásmódjával, igelátásával, prédikációs stílusával, alapos tudásával. Szenvedélyesen prédikált. A debreceni Kollégium Oratóriumában négy éven át voltam kántora, és mindig figyelemmel hallgattam prédikációit. Később a teológián még katechetikát tanított nekünk, amikor pedig a debreceni Nagytemplomban voltam segédlelkész, atyai barátságába fogadott és bizalommal osztotta meg velem is gondolatait.

A harmadik meghatározó személyiségként teológiai évfolyamfelelős professzoromra, dr. Pásztor Jánosra (1925–2007) emlékezem. Pásztor János munkássága felöleli a teológiai tudományok szinte minden területét. Foglalkozott bibliai teológiával, egyház- és dogmatörténettel, rendszeres teológiai kérdésekkel, ökumenikus teológiával, de leginkább a homiletika, liturgika és missziológia tárgykörében alkotott. Vitalitása, energikus személyisége pezsgést hozott diákéletünkbe is és az akkori tanári karba. Egyházszeretete utolsó leheletéig tartott. 

Hogyan töltődik fel, hogyan tud kikapcsolódni?

– Természetesen a zenehallgatás és a muzsikálás vezet, amiből a leggyakrabban kijut a sok feladat között. Nagyon felüdít a színház, egy-egy jó könyv, és a képzőművészet. Útjaim során pedig bele tudok feledkezni a fényképezésbe. Az is nagy ajándék, amikor olyan teológiai művet olvashatok, ami nem sürgősen kell valamilyen készüléshez, hanem én választhatom meg „csak úgy”, hogy mi való a kedvemre.

Bélyeggyűjteményem jelenleg pihen… ez ugyanis időigényes hobbi, mert én nem állok meg a bélyegvásárlásnál, hanem szeretem a levélen futott bélyegek körbevágását, az áztatást, a szárítást, a katalogizálást és a cserélést is. Szép bélyeget lehetőleg nem dobok el, de főként liechtensteini bélyegeket gyűjtök postatisztán, pecsételve és elsőnapi borítékokon is. Persze tudom, hogy az e-mailen folytatott levelezés és az egyéb modern kapcsolattartási formák miatt a bélyegek szerepe visszaszorult, de attól még az ember vadászik a hiánylistája alapján a hiányzó sorokra, bélyegekre.

Pár éve kezdtem el különböző anyagokból készült keresztyén szimbólumokat gyűjteni, amelyek nagyon kifejezőek és egyszerűségükben is sokat mondanak. Eddig a különböző kereszttípusok vezetnek a szimbólumok között. Azért szeretem ezeket a szimbólumokat, mert mindegyikük igen gazdag üzenetet sűrít magába.

2014-ben a Tiszántúli Református Egyházkerület püspökévé választották, amely hivatalt 2015. január 1-jétől tölti be. Ha meg kellene fogalmaznia, hogy melyek lehetnek a legfontosabb célkitűzései, missziói feladatai a református egyháznak a mai világunkban, mit mondana?

– Református önazonosságunk megerősítése, az igehirdetésre készülés komolyan vétele, a szórványközpontok szisztematikus kialakítása.

Új utakat kell találnunk az ifjúsághoz és a fiatal felnőttekhez. Ebben kulcsszerepe van református fenntartásban működő iskoláinknak.

A mögöttünk lévő harminc évben számos egyházi intézményünk lett, amelyeket tudatosabban, rendszerszemléletű összefogással kell majd működtetnünk, hogy ne az izoláltság növekedjen, hanem az együttműködés gazdagítson.

Feladatunk a gyülekezetek megerősítése lelki-szellemi és anyagi téren, valamint a szolidaritás sokszintű, még figyelmesebb megélése. Egyéni érdek vagy irigység nem előzheti meg a gyülekezetplántálási kísérleteket és a missziói próbálkozásokat.

Meggyőződésem, hogy nem elég a kampányszerű vagy egyszeri „vallásos élmény”, hanem következetes aprómunka, kitartó missziói munka és folyamatos gyülekezetépítés vezethet eredményre.

Oláh Ilona az Európa Rádió Találkozások c. műsorában beszélgetett dr. Fekete Károllyal, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspökével, amit ITT tud visszahallgatni (2020.01.22., szerda, 11:10, Magazin: Találkozások.)