Nyár van - rendhagyó zsörtölődés
Olvasandó bibliai szakasz: IIMózes 28,1-5. Néhány éve annak, hogy egy lelkészi csoporttal, tanulmányúton lévén, egy kies hegy tetején épült XII. századi orthodox templomban zsoltáréneklésre fakadtunk. Még a második sorát sem fejeztük be, máris megjelent egy szerzetes, aki hangos szóval csendre intett bennünket. Dr. Kocsis Attila írása.
Illően jeleztük, hogy kik is volnánk mi. A szemével alaposan végig mért bennünket - kirándulásra alkalmas öltözetben voltunk, figyelve a hely méltóságára is. Szakálltalanságunk és reverenda nélküliségünk láttán megvetően legyintett és valami ilyesmit mondott – „Ti, papok?” – és faképnél hagyott bennünket.
Miért elevenítettem fel ezt a rosszízű emléket Augusztus 20. utáni, Újkenyéri úrvacsoraosztás előtti napokban? Hála Istennek, hogy számtalan településen újra közösségi ünnep a kenyérszentelés/áldás. Özönnel jönnek a közösségi oldalon a változatosabbnál is változatosabb képek az ökumenikus szertartásokról. Felemelő az alkalom, méltó a környezet, de ebbe az idilli hangulatba belehasít egy oda nem illő momentum. A nemzetiszínű szalaggal átkötött, díszes terítőn lévő, frissen sütött kenyeret egy férfias szőrzettel dúsan, kevésbé dúsan borított kéz árnyékolja be, áldás mondás okán.
Igen, a kéz sem nem Ézsaué, sem nem Jákóbé, hanem a palást alatt rövidujjú inget viselő református lelkészé/nőé. Közben ott állnak mellette az ökumenikus szertartás görög/római papjai, evangélikus lelkészei, akik öltözetében ilyen tekintetben nincs kifogás. Úgy tűnik, ők jobban alkalmazkodtak a klímaváltozás következményeihez, jobban bírják a meleget. A képeken ugyancsak feltűnnek a rendőrök, katonák, aki az eseményhez illő egyenruhában, feszes vigyázz állásban tisztelik meg az alkalmat. Krisztus református katonái, jó vitézei rövid ujjú ingükben meg alaposan átírják az Egyházi Törvény paragrafusait, meg a stílusos öltözködés elemi szabályait. Rövid ujjú inghez nem illik nyakkendő! Hát még rövid ujjú inghez palást…
Persze a kép ennél sokkal összetettebb. Alapkőletétel vagy épületátadás, esküvő, temetés, új útszakasz megáldása és még sorolhatnánk az egyre gyarapodó alkalmakat, amikor lelkészként meg kell jelenni közösségi alkalmakon is. A baj ott kezdődik, ha meleg van…. Igen, kellene egy modern, de mégis a hagyományainkat, a lelkészi méltóságot hordozó nyári öltözet, ha már nem bírjuk a meleget. (Érdemes és épületes lenne egy ökumenikus műhelybeszélgetést is szervezni – „Ti hogyan bírjátok a hőséget?” címmel.) Komolyabbra fordítva, miért nem gondolkodunk azon, hogyan lehetne egy, a jelentős lelkészi többség számára, netán Törvényhozóink számára is elfogadható, nyáron használatos HOSSZÚUJJÚ inget megterveztetni. Állógallér, a palást sújtásához hasonló díszítés, fehér avagy fekete színben. Biztosan van még számtalan ötlet, de nem kellene félni egy ilyen gyakorlati kérdéseket megvitató párbeszédtől sem. Még mindig jobb egy ilyen eszmecsere, mint a szőrös karok kínos mutogatása….
Tudom, sokakban megfogalmazódik a kérdés – bárcsak ennyi lenne a gond a lelkészi közösségben, miért kell még ezzel is foglalkozni? Pontosan azért, mert aki a református lelkészi palástban kilép a közösség elé, vagy belép a templomba (bármelyik felekezetébe), nem csupán önmagáról, hanem egyházáról, nem utolsó sorban pedig Isten felszentelt szolgájáról állít ki bizonyítványt. Azzal is tisztában vagyok, hogy nem a ruha teszi az embert/lelkészt azzá ami. Ha már annak, lelkésznek tartja magát valaki, akkor azonban testi/lelki/szellemi módon is legyen azzá. Nem lenne ildomos elfeledni, Krisztus követségében járunk (IIKor 5,20), ennek tudatában gondoljuk át- és meg, hogyan jelenünk meg a nyilvánosság előtt. „Boldog, aki vigyáz, és őrzi ruháját…” (Jel 16,15a)
Lelkész testvéreimmel együtt érezve és alkalmanként együtt verejtékezve,
Dr. Kocsis Attila