„Szolgáljatok az Úrnak örömmel, menjetek eléje vigadozva!” – avagy Csillagpontozás három megvilágításból

Én magam valamikor 2011 tavaszán hallottam először a Csillagpontról, amikor is Pálinkás Gyula Tiszteletes Úr felvetette bátyámnak és nekem a júliusi tatai táborozás lehetőségét, ekkor azonban még csak nem is sejtettük mit takar a különös kifejezés: Csillagpont. Tiszteletes Úr igyekezett felvázolni, hogy miről is szól az, aminek ő kezdetek óta részese volt, de mivel addig nem volt lehetőségünk nagy országos fesztiválon részt venni, így el sem tudtuk képzelni, hogy zajlik majd az ötnapos találkozó. Programlehetőségek százai, reggeli és esti áhítatok, előadások, koncertek, többezer fiatal és egyetlen közös pont: a Mindenható. S bár a 2011-es tatai Csillagponton sátorban kellett elviselnünk az éjszakai viharos időjárást, nem vette el a kedvünket attól, hogy két évvel később a következő Csillagponton is résztvevőként legyünk jelen. Minden kellemetlen körülményt felülírt az élmény, amit nagyon nehéz szavakba önteni: itt élhettem át először, hogy milyen erő van abban, amikor többezer fiatal együtt vesz úrvacsorát, együtt énekel és imádkozik. A 2011-es tatai Csillagpont abból a szempontból is mérföldkövet jelentett életemben, hogy tulajdonképpen itt „lépett szintet” gyermeki hitem, elkezdtem összerakni saját, komplexebb istenképemet és teljesen más, új megvilágításba került a Szentírás is.

Ebben a fejlődésben segített aztán a 2013-as mezőtúri, majd a 2015-ös tatai Csillagponton való részvétel. Nem csupán Istenből értettem meg többet az eltelt évek alatt, de egyre inkább – a kifejezés legpozitívabb értelmében – függővé tett az a közeg, amiben nagy egyházi rendezvényeink zajlottak. 2014-ben az egyetemi tanulmányaim kezdetével tagja lettem a Debreceni Református Egyetemi Gyülekezetnek is, ahol előszeretettel vállaltam különböző szolgálatokat, a különböző rendezvényszervezési önkéntes feladatokat pedig igazán magaménak éreztem. Éppen ezért gondoltam úgy, hogy a 2017-es debreceni Csillagponton, amikor éppen a reformáció 500. évfordulójának évében a „kálvinista Róma” ad otthont a találkozónak, s ahol kicsit – vagy talán nem is olyan kicsit – én magam is otthon vagyok, ideje önkéntesként regisztrálnom a találkozóra. Bevallom, a találkozó kezdetén felemás érzéseim voltak azzal kapcsolatban, hogy nem tudok majd részt venni minden olyan programon, amire szívesen elmennék, és hogy nem lesz lehetőségem olyan mértékű lelki feltöltődésre, mint az előző három Csillagponton. Hamar elhessegettem azonban ezeket a gondolatokat, hiszen tudtam, hogy most az önként vállalt feladataimra kell koncentrálnom, s a 2017-es találkozó végén rá kellett jönnöm, hogy felesleges volt bármiféle aggodalom. Borzasztóan közhelyesen hangozhat, hogy a szolgálat öröme kárpótolt minden kihagyott programért, de valahogy mégiscsak ezt éreztem. Az önkéntesség egészen új élményekkel gazdagított: a regisztrációs munkacsoport tagjaként beleláthattam kicsit abba, hogy milyen összetett feladatot jelent egy ekkora rendezvény beléptetőrendszerének felállítása és működtetése, s megtapasztalhattam, hogy mit jelent ahhoz a kb. 5-600 fős önkéntescsapathoz tartozni, akik örömmel tettek a találkozó sikeréért és örömmel végeztek minden szolgálatot a székpakolástól egészen az előadók fogadásáig. A 2017-es találkozó után az volt az érzésem, hogy a Csillagpontozók nagy családjának egy olyan, belsőbb körébe kerültem, ami nem valami privát csoportosulást jelent, hanem egy olyan nyitott kört, ahová bármikor becsatlakozhat az, aki kedvét leli a szolgálatban.

Nagy volt tehát a különbség a résztvevői és az önkéntes szerepkör között, mindkettő más-más módon merített le és töltött fel, nem hittem azonban, hogy az itt átélteket lehet még fokozni. És lehetett... A Csillagpontok szervezése kb. másfél évet vesz igénybe, így már javában zajlottak az előkészületek a 2019-es találkozóra, amikor 2018 őszén az egyik debreceni egyetemi lelkész a Csillagpont közönségkapcsolat munkaágának vezetőjeként felhívott azzal a nagyon egyértelmű kérdéssel, hogy vállalom-e a részvételt a főszervező stábban az étkezés munkacsoport vezetőjeként. Nagyon komoly és felelősségteljes feladatnak hangzott, tudtam, hogy az is lesz, így nem adtam rögtön választ, a szívem mélyén azonban tudtam, hogy erre a kihívásra van szükségem. Néhány nap gondolkozás után igent mondtam, ugyanis biztos voltam benne, hogy meg fogom tudni csinálni. Nem saját erőmből, hanem azért, mert minden szolgálat előtt egyetlen, végtelen biztonságot jelentő és magabiztosságot adó mondat ismétlődik a fejemben: Isten nem az alkalmasokat hívja el, hanem az elhívottakat teszi alkalmassá. Ezzel a reménységgel vágtam bele a több hónapos előkészítő munkába, ami nagyon gyakorlatiasnak ígérkezett és távol állt mindentől, ami szorosan kapcsolódhat a hitéletemhez. Az étkeztető céggel való tárgyalás, a menükről és árajánlatokról való gondolkodás, az önkéntesek toborzása hónapokon keresztül állítottak újabb és újabb kihívások elé, azt azonban még mindig nem tudtam elképzelni, hogy hogyan fog ez működni a helyszínen. Hogyan fogom tudni a rám bízott 20 önkéntest jól működő csapattá szervezni, ezzel egyidőben pedig kb. 2000 résztvevő napi háromszori étkezését koordinálni? Ez azonban nem kétségbeesés vagy aggodalom volt, hanem egy olyasfajta izgatottság, amit csak igazán nagy életesemények előtt érez az ember. S valóban az volt... Paradox módon egy olyan szolgálattól kaptam a legtöbbet, aminek klasszikus értelemben véve nem volt lelki tartalma, nem vettem részt áhítatokon, előadásokon, mégis azt éreztem, hogy csoda történik. A stáb másfél éves előkészülete és a Szentlélek munkája nyomán a Csillagpont úgy vált valósággá, ahogy nem is álmodtuk. Leírhatatlan érzés volt immáron a háttérből koordinálva szemlélni azt, amit gimnazistaként én is átéltem: a fiatalok találkoznak egymással és Istennel, felhőtlenül szórakoznak az esti koncerteken, érdeklődve hallgatják az előadásokat és kimeríthetetlen energiatartalékokkal vesznek részt a sportprogramokon. Mi, szervezők pedig minden este összegyűltünk, hogy megoszthassuk egymással a nap tapasztalatait, melyek közül talán a legbeszédesebb az volt, amikor mindannyian párás szemmel hallgattuk a legfelemelőbb beszámolót: az imasátor vezető lelkésze elmesélte nekünk egy tizenéves kislány történetét, aki sírva hívta fel az anyukáját és mondta el neki, hogy itt végre megértette mit jelent valóban Krisztushoz tartozni. Mindannyian azt éreztük, hogy ezek a történetek kárpótolnak minden kihagyott programért, elfeledtetnek minden fáradtságot és megerősítik azt, hogy érdemes újra és újra megszervezni a találkozót.

Az idei Csillagpont jelszava és témája a „körbevesz”, s a fő ige, ami végigkísérte a találkozót a következő volt: „Isten országa közöttetek van.” /Lk. 17:21/. Nem lehetett volna találóbb, hiszen ténylegesen megtapasztalhattam, hogy Isten országa hogyan vesz körbe akkor is, ha éppen nagyon gyakorlatias dolgokkal kell foglalkoznom. Hálás vagyok Istennek azért, hogy három szemszögből is végigkísérhettem az öt találkozót, amelyeken 2011 óta folyamatosan részt vettem, s hogy megmutatta, hogyan fejlődhetek azáltal, ha valóban örömmel szolgálom Őt. Ezekre a valóban meghatározó élményekre alapozva szeretném bátorítani a református fiatalokat: merjetek nyitni az új közösségek felé, merjetek kimozdulni és részt venni a találkozókon, s merjetek önkéntes szolgálatot végezni, hiszen garantáltan életre szóló élményben lesz részetek!             

                                                                                                  

Dezső Kinga Julianna