Interjú Derencsényi Istvánnal

40 esztendő hosszú idő: hogyan kezdődött ez a történet?

A családi otthonnal. Édesapám református lelkész volt, édesanyám pedig gyülekezeti diakónusi tevékenységet folytatott. Az anyaházak fölszámolása és megszüntetése után ismerkedett meg édesapámmal és házasságot kötöttek, amelynek gyümölcseként megszülettünk mi, Zsuzsa nővéremmel. Zsuzsa ugyancsak egyházi szolgálatban állt, ma már nyugdíjas. Egy időben igazgatta a debreceni református idősek otthonát, majd innen került át a budapesti Schweitzer Albert Református Szeretetotthonba, ennek volt a vezetője hosszú ideig. Egyébként a pályáját világi területen kezdte el – a Magyar Posta Igazgatóságánál –, és Juhász Zsófia, a Magyar Református Diakóniai Szolgálat fölkent nagyasszonya szólította meg, és hívta el erre a területre.

Mi a családi életben kaptunk az egyházi szolgálatra nézve meghatározó indíttatásokat, rendkívül tisztességes, becsületes, elkötelezett, a hitüket nem csak hirdető, hanem megélő emberek voltak a szüleink, és az ő hiteles életpályájuk, illetve az akkori kortörténeti helyzet együttesen érlelték ki bennem is az elhatározást, hogy a lelkészi szolgálatot választom.

És hogyan folytatódott a története kilépve a családi körből? Melyek voltak azok az iskolák és lépcsők, amelyek elvezették a Kossuth utcai gyülekezetig?

Miskolcon születtem, édesapám bükkaranyosi lelkész volt, aztán 1956 nyarán átkerült Oszlárra, így gyermekkoromat és ifjúságom jelentékeny részét ebbe a két kis borsodi faluban töltöttem. Szüleim ezt követően a református gimnáziumba indítottak, középiskolai tanulmányaimat itt végeztem, ami akkoriban egyedüli református és protestáns intézményként működött az országban. Nagy hatással volt rám dr. Rózsai Tivadar akkori vallástanár, aki rendkívül jól fölkészült teológus volt, kiváló pedagógus, jó kapcsolatot tudott kialakítani velünk, meggyőző volt az az ismeretanyag, amelyet közvetített.

Érettségi után bekerültem a Debreceni Református Teológiai Akadémiára, akkor az öt évfolyamon mindösszesen hatvanöten voltunk, hisz a lelkészi pálya nem örvendett nagy népszerűségnek, kevesen adták a fejüket erre. A szellemiség, a spiritualitás, az egymással való, közvetlen kapcsolat számomra feledhetetlenné tették ezeket az esztendőket.

1974. május elsejétől 1975. április 30-ig segédlelkészi esztendőmet Átányon, illetve Hevesen töltöttem. Ezt követően a Debrecen-Nagytemplom keleti gyülekezetéhez kerültem beosztott lelkészi szolgálatra, itt töltöttem jó néhány esztendőt, közben két szemesztert Zürichben végeztem teológiai fakultáson.

1979. január 15-én neveztek ki a Debrecen-Kossuth utcai gyülekezet helyettes lelkészének. Azóta végzem itt folyamatosan a lelkészi szolgálatot: 1980 februárjában választott meg a gyülekezet, 1980 nyarán pedig sor került a beiktatásomra.

Milyen volt akkor a gyülekezet és a templom állapota? És milyenné vált azóta?

A gyülekezet tagjai elkötelezett, derék, hívő, református keresztyének voltak. Az egyházközség épületei pedig nagyon megviselt, lepusztult állapotban voltak. Az első felújítási munkálatokra 1979-ben került sor, amikor az éveken keresztül használaton kívüli orgonát sikerült restaurálni, és óriási élménye volt a gyülekezetnek, hogy újra megszólalhatott. Az orgona egyébként műemléki védettséget élvező hangszer, Angster József pécsi orgonaépítő legnemesebb alkotói korszakából való: 3 manuálos, 27 regiszteres romantikus stílusban készült.  

Sok mindent kellett megoldani: a templom ablakai be voltak törve, a szél süvített, a hó pustolt rajta keresztül, el kellett látni dróthálós védőüveggel, így kirekesztettük a zordon időjárási körülményeket. A templom fűtőberendezése is használaton kívül állt, előbb a gőzfűtéses rendszert állítottuk helyre, és új gőzkazánt szereztünk be, majd a ’90-es években korszerű elektromos padfűtéssel láttuk el a templomot.

Nagy vállalkozás volt 1985-88 között a templom belső helyreállítása, a vakolat szinte a tégláig le volt omolva, a képek hihetetlen mértékben károsodtak, nem egyszerűen csak ki kellett egészíteni őket, hanem sok esetben teljesen restaurálni – Szilágyi Elek festőművész-restaurátor végezte ezt a munkát több szakaszban. A gyülekezet anyagi áldozatvállalása mellett történt mindez, hiszen akkor még nem voltak pályázati lehetőségek, önerőből kellett a feladatokat elvégeztetni, és megvalósítani. 1988-ra fejeztük be a belső felújítást, jó volt újra találkozni a szép templombelsővel, ami korábban siralmas állapotokat mutatott.

A templom külső felújítása is esedékessé vált, arra pedig az 1990-es évek elején került sor. A régi parókia felújítása, korszerűsítése is megvalósult, 2004-ben pedig új parókia épült.

A fizikai építkezés tehát így zajlott, miközben végig folyt a lelki építkezés is: a Kossuth utcai gyülekezet kezdettől fogva egy családias gyülekezet volt.

Negyven év hosszú idő emberi mérték szerint, de nagyon hamar el is tud szaladni. Most, ahogyan így átgondolom, vissza tudom idézni az odaérkezésem pillanatait, a közbeeső évtizedeket, és miközben ezt teszem, számos nagyon kedves arc jelenik meg előttem, akikkel ebben a földi létben már nem találkozom, akikre szívesen, szeretettel gondolok vissza, és akikkel öröm volt együtt szolgálni a Krisztus ügyét.

Negyven év – nekem eszembe sem jutott –, de kedves szolgatársaim, Veronika és Tamás emlékeztettek erre, és ragaszkodtak hozzá, hogy legyen egy ilyen alkalom, amikor a gyülekezet Isten iránti hálaadással megemlékezik erről a négy évtizedről.

Szöveg: Szirák Sára
Fotók: Ifj. Derencsényi István